Előző cikkünkben már közöltünk egy hosszabb részt Bernard Lewis nagysikerű könyvéből, amely a HVG Könyvek kiadásában nemrég magyarul is megjelent. Íme, a folytatás:

A fátyol viselését manapság széles körben az iszlám hitvallás lényeges elemének  tartják. Ez azonban nem mindig volt így. Úgy tudjuk, a preiszlám Arábiában csak bizonyos rangú, férjezett nők viseltek fátylat, és nem általában a nők. Az iszlám kialakulásával és elterjedésével azonban a fátyolviselés szokása rohamosan elterjedt Arábiában és másutt is, hogy a városi nők rendes viseletévé váljon. A nomádok és a parasztok, illetve egyes alsóbb osztályokhoz tartozó városi nők azonban nem vett ék át ezt a szokást. Ez a relatív szabadság bizonyos fokig a középkorban és az újkorban is fennmaradt. Az iszlám világ nagy részén azonban a nők elfátyolozása, illetve egyre inkább elkülönítése lett a norma.

Változás csak a XIX. századi modernizáció során következett be. 1873 körül az egyiptomi uralkodó megalapított a az első leányiskolát, s egyes felsőbb osztálybeli egyiptomi nők kezdtek fátyol nélkül mutatkozni. A fátyol elleni első komoly támadást egy híres könyv jelentette, amely The Liberation of Women (A nők felszabadítása) címmel 1899-ben jelent meg, szerzője pedig egy fiatal egyiptomi jogász, bizonyos Kászim Amín volt, aki Párizsban tanult és egy francia lánnyal járt. Amín a női jogok szenvedélyes harcosa lett a muszlim világban. Különösen bántotta a fátyol, melyről azt tartotta, hogy „a szolgaság legalantasabb megnyilvánulási formája". Arra vigyázott, hogy ne a fátyol eltörlését követelje, hanem azt, hogy csak szigorúan az iszlám előírásainak megfelelően alkalmazzák.

Ezek pedig, állítása szerint nem jogosítanak fel mindarra, ahogyan a nőket az ő korában kezelték. Könyve vitát – és harcot – indított el, amely azóta is tart az iszlám világ mind nagyobb területén. Az alaposan körülbástyázott szokás, a fátyolviselés tilalma nem volt könnyű eset.

Nők az iszlámban

A XIX. század folyamán a muszlimok mindinkább tudatára ébredtek gyöngeségüknek és szegénységüknek, összehasonlítva a gazdag és fejlődő Nyugattal. A törökök, arabok, perzsák és más muszlim népek körében megindult a vita: „Mit rontottunk el?” 1867-ben egy fiatal török író, Namik Kemal egy folyóiratban megjelentetett egy cikket, amelyben egészen újszerű nézetekkel állt elő. Abban látta a döntő különbséget az iszlám, illetve a nyugati világ között, ahogyan a nőkkel bánnak. Részlet a HVG Könyvek által megjelentetett Iszlám - Nép és vallás című könyvből.

Még Kemal Atatürk, a Török Köztársaság alapítója – aki törvényt hozott a férfiak öltözködéséről és fejfedőjéről –, sem tiltott a törvényileg a fátyolt, csupán oktatás és propaganda útján tett – jelentős sikert eredményező – kísérletet a kiküszöbölésére. Khomeini, az 1979-es iráni forradalom vezetője és ideológusa a nők emancipációját tartotta a sah leggonoszabb nyugatosító reformjának, és a nők elkülönítésére, testük elfedésére vonatkozó régi szabályok szigorú betartását követelte.

A küzdelem a muszlim világ nagy részén ma is tart. Megjegyzendő, hogy a fátyolnak számtalan formája létezik a fejet és a testet teljesen elfedő és a szemnek csak apró rést hagyó nikáb-tól az egészen kis méretű ruhadarabig, amely csupán az arc egy részét takarja. Manapság gyakran a felvilágosult nők is hordanak valamit, ami a fejüket vagy az arcukat elfedi, pusztán azért, hogy védjék magukat a tapogatás, a megjegyzések és a zsúfolt nyilvános helyeken előforduló más atrocitások ellen.

Emancipáció

A nők öltözetéről szóló vita természetesen csupán egy sokkal mélyebb problémának, nevezetesen a nők társadalmi helyzetének a külső megnyilvánulása. Meglehet, hosszú távon a nők egyenjogúsítása bizonyul majd a legtartósabb és legmesszebb ható változásnak az iszlám társadalomban, és elmondhatjuk, hogy a folyamat a hosszan tartó nyugati hatás és befolyás eredménye. Persze az iszlám újjáéledés különböző militáns iskoláinak ez a legfőbb célpontja. Hagyományos szemszögből a nők emancipációja – arcuk, karjuk, lábuk felfedésének, a munkahelyen és másutt a férfiakkal való társadalmi érintkezésüknek az engedélyezése – erkölcstelenségre és promiszkuitásra való bátorítás, illetve halálos csapás az iszlám társadalom lelkére, a muszlim családra és otthonra.

Rendelje meg a könyvet!

A nők emancipációja az eltérő körülmények következtében sokféleképpen zajlott , a legtöbb – ha nem minden – esetben európai hatásra, illetve példa nyomán. A rabszolgaság eltörlése törvénytelenné tette az ágyasság intézményét, és bár egyes eldugott vidékeken egy ideig még tovább élt, immár nem volt sem általános, sem elfogadott. Néhány országban, például Törökországban – ha törvényileg nem is, de ténylegesen –, Tunéziában és a sah alatti Iránban még a poligámiát is betiltották. Számos más muszlim államban ugyan még ma is megengedi a törvény, de sok megszorítással korlátozták, a városi közép- és felsőosztályok számára társadalmilag elfogadhatatlanná, a városi alsóbb osztályok számára pedig gazdaságilag megoldhatatlanná vált.

A hagyományos rendben a nők gazdasági helyzete viszonylag jó volt, és lényegesen jobb, mint a modern jogrend kialakulása előtt a legtöbb keresztény országban. A nők emancipációjában igen fontos szerepet játszott a gazdasági szükségszerűség. A parasztasszonyok időtlen idők óta munkaerőnek számítottak és emiatt bizonyos mértékig olyan társadalmi szabadsággal rendelkeztek, amely városi sorstársaiknak nem jutott osztályrészül.

A gazdaság modernizálása azt eredményezte, hogy szükség lett a nők munkaerejére. Az Oszmán Birodalomban ez az I. világháború idején vált fontos tényezővé, amikor is a sorozás európai intézményének átvétele következtében a férfi lakosság nagy része bevonult katonának. A gazdasági okokból szükségessé vált társadalmi változások a két világháború közötti időszakban, majd azután is folytatódtak, és még a törvényalkotás nők számára kedvező változását is előidézték. Mindez a társadalmi és a családi életben is bizonyos következményekkel járt. A nők iskolázása terén szintén komoly előrelépések történtek; az 1970-es és 1980-as években már nők is jelentős számban iratkoztak be az egyetemekre. Eleinte az úgynevezett „női szakmákat" tanulták, ápolónői, tanári képesítést szereztek, miként az Európában már hagyomány volt, és lassan az iszlám világban is az lett, később azonban más foglalkozási ágakat és pályákat is választottak. Egyes militáns muszlimok azonban a nőknek még a hagyományos foglalkozásokban való részvételét sem tűrték. Khomeini a legnagyobb dühvel beszélt arról, amit elkerülhetetlen erkölcstelenségnek tartott és ami szerinte abból adódik, ha nők tanítanak kamasz korú fiúkat.

A politikai jogok kérdése viszonylag kevéssé fontos egy olyan térségben, ahol az egykor létező, ingatag parlamenti rendszereket kevés kivételtől eltekintve mindenütt vagy a hadsereg, vagy a párt által ellenőrzött, többé kevésbé autokrata kormányok váltották fel. És ahol döntő többségében férfiakból áll mind a hadsereg, mind a párt. A nyugatiak hajlamosak magától értetődően azt feltételezni, hogy a nők emancipációja a liberalizáció része, és hogy ebből következően a nők majd sokkal jobban boldogulnak a liberális, mint az autokrata rezsimekben. Ez a feltevés azonban távol áll a bizonyosságtól, s olykor ennek épp az ellenkezője igaz. Az arab országok közül Irakban és Dél-Jemenben jutott a legtovább a nők törvényes emancipációja, miközben mindkét állam rendszere hírhedten elnyomó természetű volt. A toleránsabb és nyitottabb arab társadalmak közé tartozó Egyiptom viszont e téren lemaradt mögöttük. Ezekben a társadalmakban a még főleg férfiakból és főleg konzervatívokból álló közvélemény rendelkezik a legnagyobb befolyással. A nők jogai azokban az országokban csorbultak a leginkább, ahol a fundamentalisták nagy befolyással rendelkeznek vagy ahol ők vannak hatalmon, mint például Iránban.

Mint arra korábban utaltunk, a fundamentalisták legnagyobb fájdalma valóban az volt, hogy a modernizáló uralkodók igyekeztek egyenjogúsítani a nőket, ezért programjukban e folyamat megfordítása kiemelt helyen szerepel. Az azonban világos, hogy visszafordíthatatlan változások indultak el és ezek folytatódni fognak. Kicsi a valószínűsége annak, hogy az ágyasság intézményét valaha is visszaállítsák azokban az országokban, ahol már eltörölték.

Az sem valószínű, hogy a Közel-Keleten a tanult városi középosztálybeliek visszatérnek a többnejűséghez. A fundamentalisták befolyása ugyan hatással volt a nők oktatásának tartalmára és módjára, de mint Irán példájából kitetszik, a korábbi tudatlanság állapota már nem hozható vissza. És miközben az iszlám országokban szép számmal akadnak nők – akárcsak annak idején Nyugaton –, akik a saját emancipációjuk ellen emelnek szót, a folyamat hosszú távon bizonyosan nagyobb szabadságot eredményez.

Ma már nagy számban élnek tanult, emancipált nők az iszlám országokban – sokan közülük Nyugaton végezték tanulmányaikat –, akik már jelentős hatással lesznek a következő nemzedékre.