Merkelnek is választania kell

Vasárnap választani kell. Először reggel 8-tól este 6-ig a 62 millió szavazásra jogosult német állampolgárnak, utána pedig Angela Merkel kereszténydemokrata (CDU) pártelnöknek, jelenlegi kancellárnak. A polgároknak arról kell voksolniuk, hogy a versenyben indult 29, de komolyan csak öt számításba jövő párt közül melyikre adják a szavazatukat. Merkelnek pedig azt kell majd kiválasztania, kivel akar együtt kormányozni.

A parlament alsóháza, a Bundestag megválasztása előtti napokban többé-kevésbé mindenki biztosra vette Berlinben és országszerte, hogy Németország kormányának a fejét szeptember 27-e után is Angela Merkelnek fogják hívni. A kérdés csak az volt, hogy Frank-Walter Steinmeier külügyminiszter, a szociáldemokraták (SPD) listavezetője, az alkancellári poszt birtokosa marad-e a helyettese, vagy régi álmát megvalósítva végre-valahára kormányzati szerephez jut Guido Westerwelle, a liberális szabaddemokraták (FDP) elnöke.

HVG

Merkel ennek megfelelően viselkedett a kampányban. Mondhatni, alig kampányolt, nem a győzelemért küzdő pártelnököt alakította, inkább valahol a pártok feletti régiókban lebegett. Előhozatta például azt a – Wagner-operára hajazva Rajna kincsének nevezett – motorvonatot, amelylyel egykor Konrad Adenauer, az első CDU-s kancellár járta az akkor még csak Nyugat-Németországot, meghívta az Adenauer család tagjait, és velük utazta be a Rajna völgyét, majd az immár nem létező belnémet határon keresztül Erfurton és Lipcsén át érkezett Berlinbe. Tette mindezt olyan természetességgel, és beszélt olyan magától értetődően elődjeként Konrad Adenauerről, akárcsak a szövetségi köztársaság hatvanéves történelméről, mintha nem is a politikától addig távol álló keletnémet tudományos kutatóként csöppent volna húsz évvel ezelőtt a nagypolitikába. „Ő hozta el nekünk Kohl kancellárral az újraegyesítést” – mondta egyik lelkes híve egy rádióriporter mikrofonjába a lipcsei pályaudvaron. Ő talán nem volt egészen tisztában a történelmi események kronológiájával és szereplőivel (Merkel saját bevallása szerint a berlini fal leomlásakor éppen szaunázni ment a barátnőjével, annyira kívül állt a fordulat eseményein), viszont szavai azt jelzik, hogy az NDK-polgárból lett kancellárnő mára a német újraegyesítés szimbolikus figurájává vált.

Biztosnak tűnő győzelmét részben azzal magyarázzák, hogy 2005-ös hatalomra kerülése után – amikor a vágyott koalíciós partner, a jóval kisebb FDP helyett kénytelen volt az SPD-vel összeállni – nem piszkált bele a Gerhard Schröder által keresztülvert, és végül az addigi kancellár bukását hozó takarékossági-megszorító csomagba. Pusztán csak learatta annak gyümölcseit a csökkenő munkanélküliség, a növekvő GDP formájában. És mivel az áfaemelést előre bejelentette, ezt sem vethették a szemére, így pénzügyminisztere, a szociáldemokrata Peer Steinbrück 2010-re már kiegyensúlyozott, végre ismét deficitmentes költségvetést vizionálhatott. Ezt a számítást a tavaly ősszel beütött válság keresztülhúzta ugyan, ám hogy a számokban megmutatkozó visszaesés nem hozott súlyosabb társadalmi megrázkódtatást, azt is a Merkel-kormány érdemeként emlegetik.

HVG

Hozzájárul a győzelmi prognózisokhoz az is, hogy bár a nagykoalíciós kormányt a megszületésének percétől kényszerházassághoz és alkalmi érdekközösséghez hasonlították és rövid távú megoldásnak nevezték, mégis kitartott a teljes választási ciklusban. Sőt egyre többen teszik fel a kérdést: miért ne mehetne tovább?

Merket bratwursttal Erfurtban © MTI/AP

Többek között azért nem, mert Merkel mást szeretne. Elsősorban gazdasági érvei vannak arra, miért tartja kívánatosabb partnernek a szabaddemokratákat. Ismét növekedésnek kell indítani a gazdaságot, amit csak adócsökkentéssel lehet elérni – fejtegette a napokban, hozzátéve, tudja, hogy ez ellentmondásnak tűnik, de hisz benne. Szó, ami szó, erős hit kell ahhoz, hogy az 1600 milliárd eurós adóssághegy növekedési ütemének legalább a lassulását remélje valaki attól, ha csökkenti az állami bevételeket. A szociáldemokraták nem is hisznek benne, velük tárgyalni sem lehet adócsökkentésről, az FDP viszont szinte minden létező adóterhen enyhítene.

Igaz, a liberálisok kívánságlistáján ennél jóval több is szerepel. A munkajogi szabályok lazítása, a felmondási védettség rugalmasabbá tétele beleillik a párt neoliberális jellegéből adódó programba – nehezen képzelhető el viszont a szociális érzékenységet is hirdető CDU-val. Nem is lesz ilyen – biztosította a kérdezőket minapi berlini sajtótájékoztatóján Merkel, utalva ezzel arra, hogy meddig mehet el az FDP a koalíciós tárgyalásokon.

Már ha arra egyáltalán sor kerül. Mert ennek az lenne a feltétele, hogy a CDU (bajor kereszténydemokrata testvérpártjával, a CSU-val) és a liberálisok együtt megszerezzék a mandátumok abszolút többségét. Amire a legutóbbi közvélemény-kutatások szerint van is esélyük (a német választási rendszer sajátosságai között a mandátumok abszolút többségéhez nem szükséges a szavazatok abszolút többsége), de régi bölcsesség, hogy nem a felméréseket, hanem a választásokat kell megnyerni.

Ez pedig az uniópártoknak már 2005-ben is nehezebben sikerült, csaknem 5 százalékponttal maradtak el az előrejelzésektől, és bár most ez nem tűnik reális veszélynek, mégis előfordulhat, hogy a CDU-CSU és az FDP – a feketék és a sárgák, ahogy a német politikai színkiosztásban nevezik őket – elmaradnak az abszolút többségtől. Akkor pedig kezdődik a színkeverés-kavarás. Bevehetnék például harmadiknak a Zöldeket, de azok nem mutatnak hajlandóságot erre. Adott esetben persze az SPD is próbálkozhatna kormányalakítással, bevonva a vele korábban két ciklust lehúzó Zöldeket és az FDP-t. Ezt a piros-zöld-sárga kombinációt azonban az utóbbiak olyan határozottsággal zárták ki, hogy szavahihetőségük teljes elvesztésének veszélye nélkül nem változtathatnak rajta. Maradnának még – az egykori NDK-s reformkommunisták és az NSZK-s exszakszervezetisek összefogásával 2007-ben született és egyre erőteljesebb – Baloldal párt képviselői, velük viszont az égvilágon senki sem hajlandó még beszélni sem a koalícióról. Vagyis, nagyon úgy tűnik, ha az uniópártok és a liberálisok párosa nem szerez abszolút többséget, akkor Berlinben továbbra is az immár bevált nagykoalíció kormányoz.

WEYER BÉLA / BERLIN