A délszláv államalakulat végleges kudarca

Ismét közlekedik személyvonat Szarajevó és Belgrád között. A tizennyolc év szünet utáni járatindítás örömébe üröm is vegyült. Az ütött-kopott, háromkocsis szerelvény mindössze 15 utassal indult ugyanis útjára néhány hete, és nem sok remény van arra, hogy valaha is visszatérnek a régi szép idők, amikor napi három, egyenként legalább tíz kocsiból álló vonatpár közlekedett a két város között.

Nem jobb a helyzet a levegőben sem. Belgrád és a horvát, illetve a szlovén főváros, Zágráb és Ljubljana között nem repülnek a balkáni nemzeti légitársaságok, és a Ljubljana–Szarajevó járat sem tartozik a legkeresettebbek közé. Miközben az EU schengeni övezetében eltüntették az országokat elválasztó sorompókat, a két évtizeddel ezelőtt bomlásnak indult Jugoszláviában épített Testvériség és egység autópályán határállomásokat emeltek. Némelyiken a tavaly december 19-ei uniós vízumkönnyítés után sem kelhetnek át beutazási engedély nélkül Bosznia vagy Koszovó polgárai.

A királyi, majd a Josip Broz Tito nevével fémjelzett szocialista Jugoszláviában hetven éven át együtt élt nemzetek viszonyát a mai napig bizalmatlanság vagy nyílt ellenségeskedés jellemzi. A zsebkendőnyi területű Pirani-öböl hovatartozásán összeveszett Horvátország és Szlovénia vitája például annyira elmérgesedett, hogy Ljubljana hosszú időn át megvétózta korábbi szövetségese EU-csatlakozási tárgyalásainak a folytatását.

Ha azonban Szerbiáról van szó, Szlovénia és Horvátország együtt lép fel. A Nemzetközi Bíróság Koszovó-vitájában Zágráb szóban, Ljubljana pedig írásban magyarázgatta, hogy Belgrád méltatlannak bizonyult a 2008-ban függetlenné vált, albán többségű dél-szerbiai tartomány megtartására. Szintén feszültséghez vezet, hogy Szerbia és Bosznia kivételével valamennyi volt jugoszláv tagállam elismerte Koszovó függetlenségét. Boszniában Horvátországra és Szerbiára figyelnek gyanúval, a lakosság 45 százalékát alkotó muszlimok attól tartanak, Zágráb és Belgrád a hivatalos nyilatkozatok ellenére sem mondott le a horvát és szerb kisebbségnek is otthont adó állam feldarabolásáról. A félelmek nem alaptalanok, a legerősebb szerbiai ellenzéki pártok a mai napig vissza akarják szerezni a boszniai és horvátországi „szerb területeket”, a helyi szerbek pedig a függetlenségi népszavazást fontolgatják.

Felemásan alakulnak a gazdasági kapcsolatok is. Horvátország és Szlovénia között akadálymentes ugyan az árucsere, és a szlovén befektetők közel egy évtizedes mosolyszünet után Szerbiában is megjelentek, ám ha a szerb nacionalistáknak éppen nem tetszik valami – például Koszovó függetlensége vagy labdarúgó-, illetve kosárlabda-válogatottjuk veresége –, akkor dühükben nemcsak McDonald's gyorséttermek kirakatait, de a szlovén Mercator bevásárlóközpontok ablakait is betörik. Boszniában pedig még mindig nemzetiségi alapon folyik az üzleti élet. A szerb entitásban a szerbiai cégek és áruk uralkodnak, a horvát többségű településeken pedig a Horvátországból érkezett termékek töltik meg a boltok polcait.

Húsz évvel a válság kezdete után sem változott meg ugyanakkor az egykori tagköztársaságok egymáshoz viszonyított gazdasági fejlettsége. Továbbra is Szlovénia és Horvátország a leggazdagabb – a két legnyugatibb volt tagköztársaság még növelte is előnyét –, Montenegró, Bosznia és Szerbia a középmezőnyben van, Macedónia és Koszovó pedig hátul kullog. Az erősorrend az egykori tagköztársaságok sorsától függetlenül maradt meg, Macedóniában például egyetlen puskalövés sem dördült el, míg Horvátország területének harmadát éveken át megszállták a szerbek, és a horvát hadsereg csak erővel és rombolással tudta felszabadítani a harcokban szétlőtt településeket, köztük a pusztítás szinonimájává vált Vukovárt. Macedóniában az IMF szerint az 1991-es 1200 dollár helyett tavaly 4200 dollár volt az egy főre jutó GDP, Horvátországban pedig húsz év alatt közel a hatszorosára, 2009-re 14 ezer dollárra nőtt. Szlovénia pedig mintha másik világba került volna, e mutatója a két évtizeddel ezelőtti 9 ezerről 25 ezer dollárra ugrott.

A gazdasági erősorrend fennmaradásával eldőlt az a vita, hogy kinek került többe az egykori Jugoszlávia fenntartása, az elmaradott köztársaságok fejlesztése. Szerbia és a fejletlen tagköztársaságok korábban azzal érveltek, hogy a két legnyugatibb köztársaságnak azért ment jól, mert a viszonylag nagy jugoszláv piac felszívta termékeiket. A horvátok és a szlovének viszont részben arra hivatkozva döntöttek a kiválás mellett, hogy fejlődésüket visszafogta a szegényebb régiók folyamatos támogatása. Látványos a különbség az egykori jugoszláv márkáknál is, a Szerbiában gyártott Zastava utóbbi két évtizede a kudarcok krónikája, a háztartási berendezéseket gyártó szlovén Gorenje viszont Európa-szerte ismert termékcsaláddá vált.

A titói Jugoszlávia véres széthullása után szakértők szerint valószínűleg örökre lekerült a napirendről egy újabb délszláv államszövetség létrehozása. Az egykori tagállamok most azon versengenek, melyikük kerül be Szlovénia után másodikként az EU-ba. Az utóbbi években Horvátország a favorit, és egyre kevesebben vélik a legjobb megoldásnak a Nyugat-Balkán stabilitása szempontjából, ha a térség országai együtt lépnének be az unióba. A fél szívvel minap feloldott Zágráb elleni szlovén vétó ugyanakkor ismét felélesztette azokat a belgrádi reményeket, hogy a valaha egymással háborúzó Szerbia és Horvátország egyszerre válhat EU-taggá néhány év múlva – akár már 2013-ban. Hasonló reményeket melenget a Szerbiáról való leszakadás óta látványosan fejlődő Montenegró is. Az egyre megosztottabb Bosznia és a Görögországgal vívott két évtizedes névvita miatt elszigetelődött Macedónia azonban egyelőre nem is remélheti a csatlakozási dátum kitűzését.

NÉMETH ANDRÁS