Meglepetés balról

Még el sem csitultak a Horst Köhler államfő múlt hétfői, váratlan és azonnali hatályú lemondása által kiváltott politikai vihar hullámai Németországban, máris megindultak a találgatások a lehetséges utód személyéről. Ez annál is inkább indokolt volt, mert az alkotmány csak nagyon szűkös időt, mindössze harminc napot engedélyez a szövetségi közgyűlés (a parlament alsóházának képviselői és a tartományok küldöttei) számára, hogy új elnököt válasszon.

Csak úgy röpködtek a nevek: Wolfgang Schäuble pénzügyminiszter, Edmund Stoiber volt bajor miniszterelnök, Ursula von der Leyen, a munkaügyi tárca irányítója – szinte óránként változott, ki tekinthető éppen favoritnak. Csak az nem volt kétséges, hogy a jelölt, így a majdani német államfő a CDU–CSU és az FDP, vagyis a mai berlini kormánykoalíció pártjai által kiválasztott személy lesz. Hiszen ki is lehetne más, ha egyszer a szövetségi közgyűlésben a kormánykoalíciónak biztos többsége van: 23-mal több jobboldali–konzervatív választó foglal helyet majd június 30-án a Reichstag épületében, mint ahányan a baloldali–zöld táborhoz sorolhatók.

Így aztán amikor Angela Merkel (CDU) a két másik pártelnök, Horst Seehofer (CSU) és Guido Westerwelle (FDP) társaságában a sajtó elé állt, hogy bejelentse, Christian Wulff, Alsó-Szászország 50 éves miniszterelnöke, a kereszténydemokrata pártba 16 éves korában belépett, s ott szabályos karriert befutott polgári politikus a kormánykoalíció államfőjelöltje, úgy tűnt, minden eldőlt, ami hátravan, csupán formalitás. Bár azon még sokan morfondíroztak egy ideig, mi lehetett az oka, hogy a népszerű és sokáig első számú esélyesként emlegetett Ursula von der Leyen helyett Wulffra esett a választás. A két lehetséges magyarázat közül egyik sem hízelgő Merkelre. A Stern hírmagazin helyettes főszerkesztője a német közszolgálati televízió népszerű, vasárnap esti politikai vitaműsorában úgy vélte, miszerint női féltékenység játszhatott szerepet. A másik, valósabb indok arrafelé keresendő, hogy Wulff fölfelé buktatásával Merkel a párton belül az egyetlen olyan politikust jelölte államfőnek, aki – bár rendre hangsúlyozta, hogy nincsenek kancellári ambíciói – mégiscsak az egyetlen komoly kihívója lehetne.

A papírformát azonban fenyegeti az SPD és a zöldek váratlan, ravasz politikai húzása. Ahelyett, hogy a forma kedvéért ők is állítottak volna a saját soraikból egy jelöltet, aki aztán majd szépen elveszíti a választást, olyan személyre tettek javaslatot, aki ellen senkinek sem lehet kifogása. Sőt Merkel sajnálhatja, hogy nem neki jutott eszébe.

A berlini ellenzék ugyanis Joachim Gauck evangélikus lelkészt, az NDK-s állambiztonsági szolgálat, a Stasi múltjának feltárására hivatott archívum alapítóját és első vezetőjét jelöli. A most 70 éves Gauck az NDK-s időkben Rostockban volt lelkipásztor, az újraegyesítés előtti évben az egyik keletnémet ellenzéki erő, az Új Fórum társalapítója, majd képviselője. Erkölcsi tekintélye már akkor kikezdhetetlen volt, a Stasi-archívum élén pedig országos ismertségre és megbecsültségre tett szert. Következetes volt a múltfeltárásban, de nem bosszúszomjas. A HVG-nek adott egykori interjúban arról beszélt, hogy a megbánásban is hinni kell, és ő így még azt is el tudja képzelni, hogy egy egykori Stasi-ügynökkel leüljön vacsorázni (HVG, 1996. február 17.). A magát baloldali–liberális konzervatívként meghatározó Gauck a habitusában polgárabb bármely polgárnál. Hiszen, emlékeztetnek rá sokan, a 2004-es elnökválasztás idején az ő neve is felmerült a jobboldal lehetséges jelöltjeként, csak aztán Merkel előállt Horst Köhlerrel, és a dolog eldőlt. Gauck a közvélemény számára még most is a német egység szimbóluma – miért ne lehetne ő az országot reprezentáló államfő is?

Pusztán matematikailag azért nem, mert a 23 fős többség még egy-két kilengő és átszavazó képviselő esetén is biztosnak látszik. Politikailag viszont azért nem, mert a tavaly őszi választás után egyre népszerűtlenebb kereszténydemokrata–liberális koalíció számára olyan bizonyítványt állítana ki, hogy még államfőjelölésre sem képesek. Nem elég, hogy a választási kampányban elsősorban az FDP részéről fennen hangoztatott adócsökkentési ígéreteket kellett visszavonniuk, de éppen most hétfőn minden idők legnagyobb német takarékossági csomagtervét kellett összeállítaniuk (lásd Fizessenek a szegények? című írásunkat). Ha még ezt a megméretést is elbuknák, akkor borítékolni lehetne a jövőre esedékes féltucatnyi tartományi parlamenti választáson a fiaskót – és bármennyire erőtlennek tűnik is most az SPD, a baloldal lassú, de biztos visszatérését. Ezzel együtt bármi elképzelhető, hiszen a szavazás titkos, és több FDP-s szervezet jelezte már, hogy az ő küldötteiknek Gauck is megfelelő államfő lenne. Sőt ő lenne a megfelelőbb.

WEYER BÉLA / BERLIN