Orbán elszólása is segíthetett kiskaput találni a Pride-rendezéshez, de Karácsonyék nagy jogcsatákra készülhetnek
Egy jogi kiskaput kihasználva bízhat a főváros abban, hogy rendőrségi engedély nélkül is megrendezhetik szabályosan a Pride-ot.
Alighanem rendhagyó a sajtótörténetben az a módszer, ahogyan a jobboldali Mandiner blog két újságírója, Skrabski Fruzsina és Novák Tamás megnyerte Biszku Béla – az 1956 után a szó szoros értelmében élet-halál urának számító belügyminiszter – bizalmát Bűn és büntetlenség című dokumentumfilmjük elkészítéséhez. Nemigen volt még példa ugyanis arra, hogy egy, a nyilvánosságtól elzárkózó, egykori – bizonyítottan véreskezű – közszereplőt csellel bírjanak szóra. (A filmről lásd véleményünket a 79. oldalon.)
Az interjúalany betiltási szándéka miatt országos vissz- és politikai felhangot is kapott film készítésének körülményei azért rendhagyóak, mert az angolszász világban igen gyakori, „undercover journalismnek” nevezett eljárást az újságírók elsősorban zárt szervezetekbe, közösségekbe való bejutás céljából, illetve olyan társadalmi jelenségek feltárására találták ki, melyek bemutatásához egyszerre kell a körön belül lenni, egyszersmind kívülálló szemével nézni az eseményeket. A műfaj egyik úttörője egy hölgy volt: az 1922-ben elhunyt amerikai Nellie Bly. Ő elmebajt tettetett, hogy belülről tapasztalhassa meg a korabeli idegosztályok áldatlan állapotait. Száraz kenyér, mocskos, ihatatlan ivóvíz, patkányok a kórtermekben, egymáshoz kötözött betegek, akiket a személyzet testileg fenyített – írta aztán a New York-i női elmeotthonról, ahol tíz napot bírt ki.
Günter Wallraff
Máté Róbert
„Álruhát kell ölteni, hogy leránthassuk a társadalom álarcát, csalni kell és alakoskodni, hogy megleljük az igazságot” – érvelt a módszer létjogosultsága mellett a talán legismertebb alámerülő riporter, a német Günter Wallraff majd egy évszázaddal Bly után, Legalul című, 1985-ös könyvében. Ebben török vendégmunkásként megélt két évét tárta az olvasók elé, leleplezve azt a – hangnemtől az adócsalási trükkökig tartó – minősíthetetlen viselkedést, ahogyan a német cégek a vendégmunkásokkal bánnak. Néhány éve pékként dolgozott a most 68 éves Wallraff, érvényes munkaszerződés és védőfelszerelés nélkül, Németországban rendkívül alacsonynak számító nettó 6 eurós órabérért, tavaly pedig – miután egy maszkmester igazi feketét varázsolt belőle – egy éven át azt tesztelte, hogyan bánnak honfitársai a színes bőrűekkel. Hozzá hasonlóan társadalmi tabukat feszegetett az amerikai Barbara Ehrenreich 2001-es riportkönyvében, amelyben a kétkezi munkások és a vendéglátóipar napszámosai szemszögéből mutatta meg az amerikai álom árnyoldalait. Ehrenreich azt vélte bizonyítani, hogy ezek a munkák törvényszerűen anyagi kiszolgáltatottsághoz vezetnek.
Az újságíró testi épségének megóvását az álca is nemegyszer szolgálja. Az ír Donald MacIntyre például csaknem egy évig élt álnéven, hogy a drogkereskedők és a night-clubok őrző-védő cégei közötti kapcsolatot feldolgozó filmjéhez a bűnözők bizalmába férkőzzön. Akárcsak az amerikai Jay Dobyns, aki úgy nyert bebocsátást a hírhedt Hells Angels motorosbanda köreibe – és töltött el velük két évet –, hogy elhitette velük: meggyilkolta a rivális banda egyik tagját. Dobynsnak az olvasót ebbe a félelmetes szubkultúrába kalauzoló könyve tavaly bestseller lett, nem utolsósorban azért, mert – Hunter S. Thompsonnak az 1960-as években készített híres riportja után talán még hitelesebben – bemutatta, hogy a bandát továbbra is a rasszizmus, a szexizmus és további negatív izmusok jellemzik.
Az angolszász bulvársajtó – a már-már szociográfiai mélységű oknyomozások és bűnügyek feltárásán túl – többnyire hírességek csőbe húzására használja az álcázást. Nagy-Britanniában sokan emlékeznek még arra, amikor a celebekre utazó Mazher Mahmood „álsejkként” csalta lépre az angol fociválogatott akkori edzőjét, a svéd Sven-Göran Erikssont, tréneri állást ajánlva neki egy Dubaiban alakuló állítólagos új futballakadémián. A munkamegbeszélés során Eriksson kínos dolgokat fecsegett ki a játékosokról, többek között David Beckhamről, melyeket utóbb a News of the World című brit pletykalapban láthatott viszont. Magának a bulvársajtónak viselt dolgait Wallraff már az 1970-es években leleplezte, amikor a legolvasottabb német pletykalap, a Bild Zeitung szerkesztőségébe épült be. A konzervatív világnézetet „a jobboldal jó, a baloldal rossz” képletre egyszerűsítő lapnál szerzett tapasztalatait – egyebek mellett a hírek elferdítését, a riportalanyok szavainak kiforgatását – a Der Aufmacher (Szalagcím) című, 1977-es könyvében írta meg.
Jelenet A határozat című Gazdag Gyula-filmből
Kende Tamás
Az oknyomozók nemcsak inkognitóban végzett munkájuk során kerülhetnek bajba, hanem sokszor utána is. MacIntyre-t az utcán megtámadták, Alex Dolan brit természetrajztanár-újságírót pedig egy évre eltiltották a tanítástól, miután az egyik tévécsatornán kendőzetlenül megmutatta a brit oktatási rendszer – és a tanulók magatartási – anomáliáit. Sokukat beperelték, Wallraffot többször is. A Bild Zeitungot kiadó Springer-konszern perek sorozatát akasztotta a nyakába, ám az 1983-ban az alkotmánybíróságot is megjárt jogvita Wallraff győzelmével végződött.
Az álruhás módszer egyébként az újságírószakmán belül is vitatott. Az angolszász szakmai lapok minden egyes eset után mérlegre teszik a pró és kontra érveket, ám máig nem születtek kőtáblába vésett nyomozóújságíró-etikai szabályok. „Olyan visszaéléseket, csalásokat leplezek le, amelyeknek a felderítése az állam feladata lenne. Például fedett nyomozókat kellene odaküldeni. Azt gondolom tehát, hogy nem csinálok semmi rosszat” – védte módszerét Wallraff a HVG-nek adott 2007-es interjújában. Legújabb, a feketék helyzetét feltáró munkája nyomán viszont a szintén fekete Noah Sow német írónő-riporternő azzal vádolta, hogy elnyomott kisebbségek majmolásával szerez pénzt, figyelmet, kelt tiszteletet.
„A fő szabály az, hogy aki a nyilvánosságot szolgálja, nem lehet félrevezető a tekintetben, hogy tulajdonképpen mit csinál, és mi a célja. Demokráciában harcolni, vitázni, leleplezni a közös nevező betartásával kell” – mondta a HVG-nek Haraszti Miklós médiatudós, az EBESZ volt sajtószabadság-felelőse, hozzátéve, hogy a rendszerváltás előtti időkben ő is élt a kifogásolt eszközzel. Az 1980-as évek elején hivatalos újságírónak „öltözve” sétált be a hatalom által üldözött punkegyüttesek – CpG, Közellenség – tagjainak tárgyalásaira, és gyűjtött anyagot a Beszélő című szamizdat számára. Ugyanott jelent meg az az ironikus hangvételű interjúja, amelyet magát rendszerhű újságírónak mutatva készített egy bizonyos Zima Ferenc magyar munkással, aki az 1981-es lengyelországi puccs idején felhívta a budapesti lengyel nagykövetséget, hogy megtorlásra buzdítsa az elvtársakat.
Egy évtizeddel korábban Gazdag Gyula filmrendezőnek nem is kellett álcáznia magát, hiszen a felcsúti téeszben el sem tudták képzelni, hogy ne „hivatalos” filmes legyen. Az 1984-ig dobozba zárt A határozat című 1972-es dokuban a Gazdagnak büszkén pózoló pártbizottsági elvtársak gyanútlanul tárgyalták meg a kamerák előtt, hogyan váltsák le „demokratikusan” a renitens – azaz túl sikeres – téeszelnököt, akit aztán a taggyűlésen az előre megbeszélt-betanult felszólalásokat követően igyekeztek leszavaztatni.
Kérdéses, hogy a mostani Biszku-film meghonosít-e új műfajt Magyarországon. Elképzelhető ugyanis, hogy az ilyenfajta interjúfilmek azért sem gyakoriak, mert eredményükként – a történelmi szereplőnek az ismert tényekkel való, persze el nem hanyagolható szembesítésén túl – nemigen lehet látványos beismerésekre, kamera előtti összeomlásokra számítani.
