Állati sorsok

Ritka szerencse, ha valaki mindjárt az első szafariján lát oroszlánt, pláne ha nemcsak nőstényt, de hímet is – hízelegtek a vadőrök a HVG tudósítójának a Botswana északnyugati részén lévő Chobe Nemzeti Parkban. A két magyar megyényi területű park Afrika egyik leggazdagabb állatállományával büszkélkedhet. Már a néhány ezer lakosú Kasane város melletti bejárattól pár kilométerre is lenyűgöző a változatosság, de a hatalmas csordák általában mélyen bent a parkban vonulnak. A Chobe folyóban krokodilok bukkannak fel, a parttól távolabb a fák között a párosujjú patás kudu (pörgeszarvú antilop) csapatai kíváncsiskodnak. A mongúzra emlékeztető manguszták szívesen kísérik a terepjárókat, a zsiráfok és a kafferbivalyok viszont tartózkodóbbak. A gazdag élővilágra jellemző, hogy a Kasane várost átszelő országút mellett nem ritka az elefántok felbukkanása, a forgalmat olykor az úttestre merészkedő páviánok akadályozzák, a fákon nagy testű, színes madarak tanyáznak, a Chobe partján lévő szálláskunyhók mellett pedig feliratok figyelmeztetnek: Óvakodj a vízilovaktól!

 E mennyországi idill nem jellemző Afrika minden rezervátumára, sem minden állatfajára, sem minden országára. Miközben egy friss tanulmány szerint az Afrika déli részén – Botswanában, Namíbiában és Dél-Afrikában – vizsgált 35 parkban az emlősök száma a negyedével nőtt 1970 óta, a Kelet-Afrikában szemügyre vett 43 védett területen több mint a felével csökkent a populáció. A kenyai Masai Mara és a tanzániai Serengeti rezervátumban például 59 százalékos a visszaesés. A legrosszabb a helyzet a Nyugat-Afrikában feltérképezett 11 parkban, ahol 85 százalékkal szűkült az emlősállomány az utóbbi négy évtizedben.

Bár az angliai Cambridge Egyetem által vezetett, 69 emlőst érintő kutatás nem terjedt túl a védett területeken, a tudósok szerint a helyzet ott sokkal siralmasabb. Az orrszarvú gyakorlatilag kihalt, már csak a nemzeti parkokban él. A kutatók megállapították, hogy a nemzeti parkok az állatvédelem fontos terepei, különösen a szakértelemmel és pénzzel is bíró rezervátumok. Botswanában például az ország területének 40 százalékát borító parkok és védett területek – a „kevés, de jól fizető vendég” idegenforgalmi modellje alapján – évi 3 milliárd dollár bevételt hoznak. Ehhez persze az ország kivételes helyzete is kell: hatalmas terület, gyér lakosság és stabil politikai berendezkedés.

Mivel ilyen adottságokkal kevés ország büszkélkedhet a régióban, az évente több millió turistát vonzó és hatalmas bevételeket jelentő – főként Kelet- és Nyugat-Afrikában található – parkok számára új működési keretek szükségesek. Ráadásul a gazdasági válság csapást mért a kontinens turizmusára, egyes kenyai és tanzániai parkokban tavaly alig volt vendég. Árnyoldalai is vannak ugyanakkor az idegenforgalomnak. Az olcsóbb – napi 500 dollárt felszámító – túraszervezők zsúfolt minibuszai például gyakorta akadályozzák a csordák vonulását, a táborok után hátramaradt szemét pedig szennyezi a környezetet. Az UNESCO szerint sokfelé, így például a tanzániai Ngorongoro parkban súlyos károkat okozott a turizmus.

Szakértők az első lépést a magántőke bevonásában látják, amire már példa is akad. Ugandában az állatvilág mindössze 2 százaléka él az alulfinanszírozott állami természetvédelmi területeken, a java része a privát parkokban talált biztos menedéket. Malawiban a dél-afrikai African Parks Network cég hat év alatt 70 ezer hektáros területet népesített be állatokkal – és turistákkal. A társaság legnagyobb vállalkozása az 1,2 millió hektáros kongói Garamba, ahol valószínűleg az északi fehér orrszarvú (más néven széles szájú orrszarvú) utolsó életképes populációja él. Filantróp milliomosok gazdasági haszon reménye nélkül is áldoznak: Nicky Oppenheimer, a De Beers gyémántcég elnöke a dél-afrikai Tswalu parkban a Botswanába átnyúló Kalahári sivatag életét akarja feltámasztani, a terület déli részén ugyanis a farmerek lényegében kiirtottak minden emlőst.

A pénz önmagában nem elég, környezetvédők szerint egyre inkább be kell vonni a helyi lakosságot, amire szintén vannak próbálkozások. Dél-Afrikában például kísérlet keretében törzsi tulajdonba adták az állatokat. A törzs tagjai fizető turistákat fogadhatnak, a veszélyeztetett állatok gondozásáért cserébe pedig adókedvezményekben részesülnek. A déli fehér orrszarvú populációja így 16 ezresre nőtt az 1990-es mindössze húsz egyedről. Namíbiában 6,5 millió hektárt vontak be közösségi programokba, amelyek 230 ezer embert tartanak el. A Nature Conservancy amerikai természetvédelmi alapítvány 16 millió dollárért vásárolta meg a 23 ezer hektáros kenyai Lewa parkot, ahol a „kicsi és helyi” elv alapján az állattartó bennszülöttek élhetik az életüket – legeltethetik és levághatják az állataikat, a marhahúst pedig eladhatják Nairobi piacain –, ezért cserében védik a vadakat, fákat ültetnek, kutakat ásnak az itatók vízpótlására. Ez a formula sem mindenhol megoldás azonban, arra is akad példa ugyanis, hogy a parkok létrehozásakor törzseket telepítenek ki: Kenyában az oberoj etnikumot, Botswanában a busmanok egy részét kényszerítették őshazájuk elhagyására. Ez pedig egyesek szerint túl nagy áldozat az állatok megmentéséért.

A helyi lakosság bevonása azért is elkerülhetetlen, mert sokfelé a falvak megállíthatatlanul terjeszkednek a vadon rovására. A földet nem öröklő fiatalok továbbköltöznek, állataiknak új legelőket keresnek, egyre nagyobb területet sajátítva ki. Az emberi monokultúra bővülését különösen a nagy területet igénylő ragadozók sínylik meg, az oroszlánok száma például a kontinensen 20 ezerre csökkent az 1955-ös 400 ezerről. Sok helyütt erdőket vágnak ki a gabonatermesztés kedvéért, ennek egyik fő áldozata a zsiráfállomány: a kenyai Mara környékén 1979 óta 80 százalékkal esett a számuk.

Egyes környezetközgazdászok szerint újra kellene gondolni a vadászat tilalmát is. Ahol ugyanis nem engedik meg a helyieknek a kultúrájukhoz tartozó vadászatot, számukra a vadak elvesztik az értéküket. A korlátozott vadászat viszont nemcsak hússal látja el a törzseket, de namíbiai tapasztalat szerint a gazella, az antilop, a káma és a kudu állománya még nőtt is ily módon. A turistáknak lehetővé tett szabályozott vadászat pedig jelentős bevételt hozhat, az afrikai trófeabiznisz évi 200 millió dolláros üzlet.

Állatvédők azonban arra mutatnak rá, hogy sokszor a tiltásnak sem lehet érvényt szerezni. Az orrszarvú több fajtája például azért jutott a kihalás szélére, mert Ázsiában különös gyógyerőt tulajdonítanak a szarvőrleménynek, amelynek kilója 60 ezer dollárt ér, drágább, mint az arany. Tavaly Dél-Afrikában kétszer annyi rinót öltek meg illegálisan, mint 2009-ben, ami azt mutatja, hogy az orvvadászokat még a jól szervezett államokban is nehéz megállítani.

KERESZTES IMRE