Ki lehet Strauss-Kahn utóda?

Az irányítást átvevő második ember, az amerikai John Lipsky ugyanis épp a múlt héten közölte, hogy nem hosszabbítja meg augusztus végén záruló hivatali idejét, és különben sem maradhatna a helyén, mert az alapító hatalmak közti megállapodás szerint a Világbank élére az USA, az IMF-ére pedig Európa jelöl.

Angela Merkel német kancellár azonnal jelezte is, hogy ezt az alkut érvényben szeretné tartani, már csak azért is, mert az IMF fontos szerepet játszik az eurózóna államadósság miatt bajba került tagjainak megmentésében, és a Görögország, Írország és Portugália számára összeállított hitelcsomag negyede–harmada tőle származott. A fejlődő országok csoportja – az élen Indiával és Kínával – viszont azzal érvel, hogy a washingtoni testvérintézmények irányításának több évtizedes leosztása idejétmúlt, ezt mutatja például az IMF-kvóták és a szavazati jogok átrendezése a javukra.

A skandalumig az is elképzelhetőnek tűnt, hogy az angolul kiválóan beszélő, szakemberként is sokra tartott Christine Lagarde francia pénzügyminiszter legyen az utód. Mellette szólt, hogy az első nőként lehetett volna az IMF vezérigazgatója, ma már viszont különösen hátrány, hogy a posztot az utóbbi 33 évből 26-ban francia töltötte be. (Időközben a BBC, a New York Times és a Le Monde ismét arról írt, hogy ha európai lesz az IMF új vezetője, Lagarde lehet az esélyes - a szerk.) Gordon Brown volt brit munkáspárti miniszterelnököt – akinek kezdeményezésére növelték két éve a háromszorosára az IMF forrásait – sokan alkalmasnak tekintik. Csakhogy őt nem támogatja saját utódja, a konzervatív David Cameron, aki szerint furcsa lenne, ha az IMF vezérigazgatójaként olyasvalaki irányítaná az adósságban fuldokló EU-tagországok megmentését, akinek pénzügyminisztersége, majd kormányfősége alatt a brit államadósság hatalmasra duzzadt. Fölmerült az olasz Mario Draghi neve is, őt azonban az eurózóna pénzügyminiszterei hétfőn hivatalosan is az Európai Központi Bank élére jelölték.

A fejlődő országok csoportjából – ahol többen azt is nehezményezik, hogy az IMF minden keménysége ellenére is megértőbb a mostani európai adósságválság idején, mint volt az 1980-as években Latin-Amerikában és az 1990-es évtized végén Ázsiában – lehetséges utódként emlegetik Trevor Manuel volt dél-afrikai pénzügyminisztert és Agustin Carstenst, a mexikói jegybank elnökét. Kompromisszumos megoldásként pedig szóba jöhet a washingtoni Brookings kutatóintézetben dolgozó Kemal Dervis, aki megfordult a Világbanknál, 2001-ben pedig hazatért, hogy pénzügyminiszterként kirángassa a török gazdaságot a válságból, és átütő sikerrel járt.

Az új vezérigazgató személye azért is fontos, mert Strauss-Kahn – akit szerteágazó kapcsolatai és határozottsága miatt okostelefonos Metternichként is emlegettek – a gazdaság mellett a politikában is jártas személyiségként megújította a Valutaalapot. 2007-es érkezésekor – másokkal együtt – az IMF sem látta a közelgő, nyolc évtizede a legsúlyosabbnak bizonyult válságot, a bizalom iránta pedig mélyponton volt. A fejlődő országok nem kértek a segítség feltételéül szabott szabadpiaci ortodoxiából, a költségvetés és benne a szociális kiadások érzéketlen megnyirbálásából, az erőltetett privatizációból, a tőkeáramlás előtt álló akadályok felszámolásából, mert ezek szerintük gazdasági romlásba taszították őket. Az amerikai republikánusok jobbszárnya pedig tipikus pénzpocsékoló, hatalmas vízfejet növesztő intézménynek tekintette az IMF-et.

Éppen a válság lehelt új életet a Valutaalapba, amelynek élén az amúgy is az aktívabb kormányzati beavatkozást favorizáló francia közgazdaságtan képviselőjeként Strauss-Kahn az elődeinél megértőbb hitelezési politikát vezetett be. Az IMF által folyosított kölcsönök összege a többszörösére nőtt, Strauss-Kahn pedig távolságtartás helyett közvetlenül belevetette magát a megsegítendő országokkal való tárgyalásokba. Többek között az ő lavírozó- és meggyőzőképességének tudják be, hogy eloszlatta, de legalábbis jelentősen csökkentette az EU pénzes hatalmának, Németországnak az aggályait afelől, hogy a bajba került tagállamoknak össze kell dobni az eurótízmilliárdokat. Strauss-Kahn első útja most is Berlinbe vezetett volna, hogy Merkellel tárgyaljon, majd a Portugáliának nyújtott hitelcsomagot jóváhagyó értekezletre ment volna. Washingtonban hangsúlyozzák, az élet a botrány ellenére sem áll meg, folytatódik az együttműködés az eurózóna adósságválságának leküzdésére – és ez megnyugtathatja a piacokat is.

NAGY GÁBOR