Síri hangok

Az arab tavasz hamarosan iszlamista tavasszá változik – tette közzé manifesztumát az al-Káida terrorszervezet vezetőjének, Ajman al-Zavahrinak a felesége. A múlt heti kiáltvány kiadójának hitelessége megkérdőjelezhető, az asszony nevében megfogalmazott üzenet tartalma azonban figyelmet érdemel. Újabb kísérlet arra ugyanis, hogy az al-Káida tőkét kovácsoljon a tavaly év elején kezdődött arab felkelésekből, amelyek nem az ő erőszakos és véres eszközeivel, hanem alapvetően békés tüntetésekkel eddig négy arab diktátor megbuktatását eredményezték.

Omaima Hasszan, Zavahri felesége méltatta a nőket a forradalmakban játszott szerepükért, és az identitásuk jelképének nevezett fátyol viselésére biztatott. Szerinte a Nyugat éppen ezt az identitást akarja elvenni. Egyúttal hitet tett amellett, hogy a felkelések eredményeként „Jeruzsálem is felszabadul”, és az arab világban mindenütt létrejön a saríán, a muszlim törvénykezésen alapuló iszlám állam. Az üzenetből így az is kitűnik, hogy az al-Káida és az arab felkelések célja alapvetően eltér egymástól.

Az arab tüntetők nem égettek amerikai zászlókat, és országaik hátrányos helyzetéért sem az egykori nyugati gyarmatosítókat tették felelőssé. Az al-Káida viszont tűzzel-vassal harcol a nyugati befolyás ellen, kulturális forradalmat hirdetve a „hitetlenekkel” szemben. A tüntetők társadalmi igazságosságot, gazdasági felemelkedést, szabad választást akarnak, az al-Káida viszont soha nem fogalmazott meg ilyen célokat, sőt a demokráciát bűnös eltévelyedésnek tartja, és lényegében egyetlen politikai célt tűzött ki: visszaállítani a középkori törvények alapján működő kalifátust.

Az al-Káida már az arab tavasz előtt elvesztette a muszlim közvélemény szimpátiáját, amit Oszama bin Laden, a mozgalom alapítója is elismert. Tavaly májusi likvidálása előtt egy hónappal még a szervezete nevét is meg akarta változtatni, hogy megnyerje a muszlimok szívét-lelkét. Az arab tüntetők és az al-Káida ideológiája közti ellentmondásokat a leginkább Abu Jahja al-Libi, a szervezet második számú vezetője értette meg, így múlt heti megölése újabb komoly csapás a mozgalomra.

Al-Libi nemcsak kiváló stratéga, de vallási tanulmányai révén egyfajta szellemi vezető is volt, akit a dzsihád, a szent háború világában széles körben tiszteltek. Már életében legendává vált, hiszen 2005-ben sikerült megszöknie egy afganisztáni amerikai börtönből. Az al-Káida megtizedelt vezetésében pedig fáradhatatlanul kampányolt, gyűjtötte a pénzt, és tartotta a kapcsolatot az amerikai robotrepülők elől barlangokba visszahúzódó parancsnokokkal. Talán épp a vakmerősége miatt vele is drón végzett a pakisztáni Észak-Vazirisztán térségében. A szervezetnek állítólag mindössze nyolc vezetője maradt az afgán–pakisztáni határvidéken, és apadnak a pénzügyi forrásai is.

De ha az al-Káida mint nemzetközi terrorszervezet térdre kényszerült is, az ideológiája által inspirált helyi mozgalmak komoly veszélyt jelenthetnek. A Pakisztáni Talibán és az afgán határvidéken működő Hakkani-hálózat jelentős erőt képvisel, és mind Pakisztánban, mind pedig Afganisztánban rendre véres merényletekkel jelentkezik. Ráadásul a pakisztáni táliboknak sikerült felszámolniuk a hírszerzésnek dolgozó helyi informátorok láncolatát. Mindezek tetejébe politikai okokból a pakisztáni hadsereg nem szívesen indít offenzívát a határvidéken, hiába gyakorol rá erőteljes nyomást az USA.

Jemenben az al-Káida az Arab-félszigeten (AQAP) elnevezésű csoport még összefüggő területeket is elfoglalt a káoszt kihasználva, és egyre véresebb merényleteket követ el. A februárban távozott elnök, Ali Abdullah Szaleh mindig is rájátszott a szélsőségesség veszélyére, hogy mind tekintélyesebb segítséget kapjon a Nyugattól a terror elleni harcra. A több mint egy éve kezdődött tömegtüntetések, a politikai bénultság és a gazdaság összeomlása miatt Jemen most valóban rászorul a külső támogatásra. Az állami kassza kiürült, a munkanélküliség 50 százalékos, a 24 milliós lakosság közel fele napi kevesebb mint 2 dollárból tengődik.

A nyugati és az öbölbeli támogatók a múlt hónapban 4 milliárd dollárt ígértek, de ha Szanaa megkapja is a pénzt, az állam fizetésképtelenségének veszélye nem múlt el. A kormánynak nincs forrása az al-Káida elleni harcra, ezért az USA az Arab-félsziget déli részén robotrepülőket vet be a szélsőségesek ellen, és tanácsadókkal, kiképzőkkel próbálja ütőképessé varázsolni a jemeni hadsereget. Miközben Washington a terrorellenes harcra összpontosít, egyre inkább belesodródik a térséget szétfeszítő szunnita–síita konfrontációba. Jemen északi részén síita törzsek lázadoznak, és a saját elégedetlen kisebbségével, valamint a szomszédos Bahreinben csak erőszak árán féken tartott síita felkeléssel szembesülő Szaúd-Arábiát inkább a szintén síita Irán befolyása aggasztja, és kevésbé a szunnita al-Káidáé.

Az iszlámon belüli vallási ellentétek anarchiába taszíthatják Szíriát is, amit az egyre láthatóbban jelen lévő al-Káida ki is használ. Az arab országban szent harcosokat toboroznak Basar Asszad szír elnök rendszere ellen, és több damaszkuszi, illetve aleppói robbantás mögött szélsőséges szunnita csoportokat sejtenek. Az amerikaiak tavaly év végi iraki kivonulása után Bagdadban és az iraki vidéken ismét szaporodnak a merényletek. Az újjászerveződő szélsőséges szunnita csoportok pedig exportálják a terrort a szomszédos Szíriába. Az al-Káida vezére, Zavahri nyíltan a szír felkelés támogatására, sőt a mérsékelt iszlamisták vezette tunéziai kormány megdöntésére buzdított.

Marokkótól Egyiptomig több arab országban is a demokrácia játékszabályait elfogadó iszlamisták kerültek meghatározó szerepbe, így az al-Káidának – egyelőre – nincs befolyása. Kérdés persze, hogy az iszlamista kormányok esetleges rossz teljesítménye, majd bukása nem fogja-e radikalizálni a széles tömegeket. Jemenben, Szíriában és talán Líbiában a lefejezett mozgalom helyi követői már most is egyre aktívabbak, így bármennyire bénult is a pakisztáni kemény mag, az USA elleni 2001. szeptember 11-ei merényleteivel hírhedtté vált terrorhálózat jövője kiszámíthatatlan.

KERESZTES IMRE