Besokalltak

A német nyelv, különösen az államigazgatásé, bővelkedik a többszörösen összetett szószörnyetegekben. Ilyen a Länderfinanzausgleichsystem, vagyis szó szerinti fordításban a tartományok közötti pénzügyi kiegyenlítés rendszere, ami nyelvi szigorúsága ellenére tartalmát tekintve nagyon is jó szándékú intézményt takar. A gazdagok segítsék a szegényeket – ez a gondolat vezérelte a szövetségi köztársaság alapító atyáit, amikor az 1949-es alkotmányban rögzítették, hogy az egyes tartományok eltérő pénzügyi teljesítőképességét méltányos módon közelíteni kell egymáshoz. Vagyis a fejlettebb, nagyobb adóbevételekkel gazdálkodó országrészek juttassanak az elmaradottabbaknak. Ez ellen indított most frontális támadást a keresztényszociális (CSU) többségű bajor kormány, élén Horst Seehofer pártelnök-miniszterelnökkel, amikor úgy döntött: a karlsruhei alkotmánybíróságon támadja meg a rendszert.

Seehofer és párttársai, elsősorban Markus Söder tartományi pénzügyminiszter szerint az nem megy, hogy „egyvalaki fizesse az összes számlát”, és különben is, „meg kell védeni a bajor adófizetőket”. Magyarán Bajorország megelégelte, hogy a pénzügyi transzfer keretében ő támogassa például Berlin vagy Alsó-Szászország meg az összes egykori NDK-s tartomány költségvetését. Tavaly például 3 milliárd 663 millió eurót kellett befizetnie a közös kasszába, de 2010-ben is több mint három és fél milliárdot vettek el tőle. És ez nem mehet így tovább – mondják Münchenben.

A pénzügyi transzfer részleteit szabályozó törvények szerint – ezeket kellene megváltoztatni, ha a bajoroknak adna igazat az alkotmánybíróság – ma két mutató határozza meg, ki fizet, kinek és mennyit. Az egyik az úgynevezett kiegyenlítési mérőszám, amit annak alapján kalkulálnak, hogy mennyi lenne az adott tartomány adóbevétele, ha pontosan megfelelne a szövetségi köztársaság egészére mért átlagnak. A népesség számának és az egy főre jutó átlagos adóbevételnek a szorzatát még finomítják egy kicsit különböző együtthatókkal – a tartományi jogú városállamok (Berlin, Hamburg, Bréma) nagyobb pénzigényét például 1,35-ös szorzóval ismerik el. Aztán kiszámolják a pénzügyi teljesítőképesség mutatóját is, ami a saját erőből gyűjtött bevételek mérőszáma. Amelyik tartománynál ez a magasabb, az befizet a közösbe, ahol az előbbi, vagyis a „mennyi lenne, ha” mutató a nagyobb, az pedig kaphat belőle.

A tehetősek többletét az adózásban is ismert progresszív skála alapján vonják el, vagyis minél több van, annál többet kell fizetni – akár az átlag fölötti összeg 75 százalékát is elkérheti a szövetségi pénzügyminiszter, hogy aztán odaadja a rászoruló országrészeknek. E nélkül a rendszer nélkül sem a háború utáni újjáépítés, az ötvenes évek nyugatnémet gazdasági csodája, sem az újraegyesítés feladatainak megoldása nem lett volna lehetséges, állítják szakértők. Pontosabban: csak a társadalmi-földrajzi különbségek erőteljes növekedése, a szociális béke veszélyeztetése árán tudták volna megvalósítani.

A legnagyobb haszonélvező Berlin, amely tavaly valamivel több mint hárommilliárd eurót kapott. A nagyságrend érzékeltetéséhez: az összeg nélkül a 13 milliárdos bevétellel kalkuláló berlini tartományi költségvetés összeomlana, a német főváros egyszerűen működésképtelenné válna. A legnagyobb befizetők pedig Bajorország mellett Hessen és Baden-Württemberg, mindketten durván 1,8 milliárd eurót tesznek be a kasszába. A pénzügyi transzferek 62 éves történetére visszatekintve viszont már csak két olyan tartomány van, amelyik mindig adott (Baden-Württemberg és Hessen), van, amelyik mindig csak kapott (a nagy területen fekvő, részben mezőgazdasági jellegű Alsó-Szászország), s van, amelyik előbb adott, aztán kapott (a nehézipar dominálta Észak-Rajna–Vesztfália).

A Ruhr-vidék prosperálása idején Észak-Rajna–Vesztfália éppen azokban az években fizetett sokat a közös kasszába, amikor egy bizonyos délnémet tartomány elmaradott, alapvetően mezőgazdasági struktúrája következtében évről évre sorban állt a pénzosztásnál. Ez pedig Bajorország volt, ahová 1950-től egészen 1986-ig, tehát még Franz-Josef Strauss „uralkodása” idején is áramlottak a más tartományokban megtermelt adómárkák. Amelyeket a jelek szerint kétségkívül oly ügyesen használtak föl, hogy most már a bajoroknak kell fizetniük – csak éppen nem akaródzik.

Hogy mennyi esélye van az alkotmányossági panasznak, arról megoszlanak a vélemények. A rendszer teljes eltörléséről nyilván szó sem lehet, de elképzelhető, hogy néhány év elteltével esetleg módosítanak egy kicsit a számítási módon, a százalékokon, a szorzókon. Németországban minden ilyen jellegű változást nagy előrelátással, fokozatosan vezetnek be, miután százszor meggondolták.

Mindenesetre sokat elárul, hogy a zöld–szociáldemokrata vezetésű Baden-Württemberg, de még a kereszténydemokrata–liberális Hessen sem csatlakozott a bajorok alkotmánybírósági panaszához. Bár az utóbbi országrész miniszterelnöke, Volker Bouffier hétfőn kijelentette, ha nem sikerül a jövő év elejéig megegyezni a hozzájárulásuk csökkentéséről, ők is az alkotmánybírósági utat választják. Amit a populizmusra igencsak hajlamos Seehofer nyilvánvalóan azért talált ennyire sürgősnek, mert a jövő évi tartományi választáskor ezzel akarja a CSU táborában tartani a szocdemek, a zöldek meg az ott is feltörekvő kalózpártiak csábítása által fenyegetett derék bajor választókat.

WEYER BÉLA / BERLIN