Fortyogó térség

A rendszeresen füstöt eregető, aktív Nyiragongo vulkán gyakorta tartja rettegésben a környéket. Legutóbbi, tíz évvel ezelőtti kitörésekor a forró láva elérte a húsz kilométerre lévő, Gomát, komoly pusztítást végezve a Kongói Demokratikus Köztársaság keleti részén lévő, 800 ezres városban. A térséget nemcsak az égnek magasodó, veszélyes tűzhányó tartja sakkban, hanem az időről időre fellángoló fegyveres harc is, mely a működő vulkánokéhoz hasonló rendszerességgel és erővel tör felszínre. Az utóbbi két évtizedben immár a harmadik nagyobb lázadás zajlik a hatalmas ország Ruandával határos keleti felén, és bár a felkelők a hétvégén kivonultak a két héttel korábban elfoglalt Gomából, minden tényező adott ahhoz, hogy a feszültség ne csökkenjen.

A több száz fegyveres énekelve és fegyverét lóbálva, viszonylag békésen hagyta el a Kivu-tó partján lévő Gomát az Ugandában tartott közvetítő tárgyalások eredményeképpen. Tartós nyugalomra ugyanakkor nem számít senki, hiszen rendőrök százai csatlakoztak a lázadókhoz, a megszállás idején pedig számos börtönből kitörtek a rabok. A környéken több százezerre teszik a menekültek számát, akik vagy etnikai fenyegetések, vagy szociális okok miatt kényszerültek otthonaik elhagyására. Az élelmiszerárak rohamosan emelkednek, egy kiló liszt vagy bab egy dollár körüli összegbe kerül, annyiba, amennyi a 72 milliós lakosság 80 százalékának egy napra jut.

Ha a hadsereg és az ENSZ békefenntartói visszatérnek a városba, akár meg is kezdődhet a párbeszéd Joseph Kabila kongói elnök és az M23 nevű lázadó mozgalom között. A bizalmatlanság azonban rendkívül erős. A tavalyi elnökválasztást a nemzetközi közösség szerint csak csalással megnyerő Kabila szeretne jó pontokat szerezni a Nyugatnál, ezért hajlandó lenne tárgyalni, de tábornokai a katonai megoldást részesítik előnyben. Csakhogy a kongói hadsereg gyenge, csapatai általában rögtön szétszélednek, ha harcra kerül sor. Az M23 mozgalmat az ENSZ szakértői szerint Ruanda képezte ki és látja el fegyverekkel, munícióval. Márpedig a ruandai hadsereg az egyik legerősebb a kontinensen.

Kigali vehemensen tagadja Kabila és a Nyugat vádjait, hogy beavatkozik a kongói ügyekbe, és bábáskodik az M23 felett. Paul Kagame ruandai elnök országa jó hírét félti, különösen, hogy az USA és Svédország után a legnagyobb támogatója, Nagy-Britannia is felfüggesztette a segélyeket, 21 millió fonttól fosztva meg az afrikai ország költségvetését. Ruanda kongói kalandja azonban régebbi keletű, és a háttérben többféle érdek is szerepet játszik.

Az apró ország csapatai biztonsági okokra hivatkozva az utóbbi két évtizedben kétszer is bevonultak Kongóba, illetve a volt Zaire-be. Először 1996-ban, miután a 800 ezer tuszi és mérsékelt hutu meggyilkolásával végződött 1994-es ruandai népirtást elkövető szélsőséges hutuk oda menekültek. Akkor több afrikai állam is csapatokat küldött a fél Európa méretű egykori belga gyarmatra, a konfliktust sokan Afrika első világháborújának nevezték.

Miután Ruanda 2002-ben kivonult Kongóból, 2004-ben újabb lázadás tört ki, amelyet a 2009. március 23-án aláírt békemegállapodás zárt le. A dátumról elnevezett M23 mozgalom az idén áprilisban azért ragadott fegyvert, mert szerinte Kabila nem tartotta be a szerződést. Az egyezség része volt, hogy a lázadókat integrálják a kongói hadseregbe, ami részben meg is történt. Csakhogy a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság emberiség elleni bűncselekmény miatt – gyerekek besorozása, etnikai tisztogatás, nemi erőszak és gyilkosság vádjával – 2006-ban körözést adott ki Bosco Ntaganda lázadó vezér ellen, akit Kabila és Kagame is a megállapodás zálogának tartott.

Kabila az idén viszont már hajlott a letartóztatására, ezért a Terminátornak nevezett Ntaganda és több száz katonája dezertált a kongói hadseregből, és megint bevette magát a dzsungelbe. A lázadás a szokásos módon terjedt. A kezdetben néhány száz fős alakulat meglepő gyorsasággal – nyilvánvalóan ruandai segédlettel – ütőképes haderővé vált, melynek tuszi vezetése biztosíték a Kigalihoz való lojalitásra. A tuszi kisebbség által irányított Ruanda – miközben tagadja a beavatkozást – rendre azt állítja, hogy a hutu szélsőségesek veszélyt jelentenek. Csakhogy az 1994-es népirtást elkövető hutuk sokat gyengültek, egykori 15 ezres milíciájuk 3 ezresre apadt.

Ruanda nemcsak etnikai, de nacionalista, földrajzi és gazdasági okok miatt is szereti kézben tartani a kelet-kongói eseményeket. A határ nyugati oldalán több törzset is nyelvi rokonság köt Ruandához. Goma, a kongói Észak-Kivu tartomány központja 1600 kilométerre keletre fekszik a fővárostól, Kinshasától, és nemcsak a távolság nagy, a közlekedés sem megoldott. A dzsungelen és a gyakran megáradt folyókon át vezető szárazföldi utak nem járhatók egész évben, a légi összeköttetés bizonytalan. Ezzel szemben a gomai kereskedők átlépik a közeli ruandai határt, és néhány órás autózással Kigaliban vannak, ahol modern reptér várja őket rendszeres járatokkal. A kelet-kongói üzletemberek pedig inkább a ruandai bankokban tartják a pénzüket.

Kinshasa azzal vádolja Ruandát, hogy végső célja Kongó feldarabolása, amit persze Kigali cáfol. Kongó keleti és déli részén nem ismeretlenek a szeparatista törekvések, ám a kelet-kongói káoszból szakértők szerint Ruanda sokkal többet profitál. A ruandai hadsereg a vele szövetséges lázadókon keresztül ellenőrzése alatt tartja a ritka természeti kincsekben – így ónban, aranyban, volfrámban, tantálban, koltánban – gazdag területet és annak bányáit. A ruandai maffia úgy jut az értékes fémekhez, hogy semmit sem fizet a kongói államnak. ENSZ-jelentések alapján valószínűsíthető, hogy a csempészet több százmillió dolláros hasznot hoz Ruandának, és a fő haszonélvező a kigali kormány.

KERESZTES IMRE