Szomália, az unortodox sikersztori
Szomália örökös tag a bukott államok listáján. 22 éve polgárháború dúl, kormány szinte csak papíron létezik, a gazdaság mégis működik, és itt van a föld egyik legfejlettebb internetes hálózata. A kelet-afrikai országban kavartak a szovjetek, az amerikaiak, az al-Kaida, Irán, Kuba és még Észak-Korea is. Na és persze Etiópia. Sorozat a föld legrosszabb országairól.
"Uram, ön a világ segglyukán van!" (Apokalipszis most)
Ha gonoszok akarnánk lenni, azt mondhatnánk, hogy Szomáliában megvalósul a kis állam libertárius elmélete. Az állam, mint szervezet annyira kicsi, hogy jóformán egy söralátéten elfér, hiszen a szomáliai központi kormányzat lényegében 1991 óta csak papíron létezik. A gazdaság mégis egész jól elműködik, egyes szektorainak növekedéséért Matolcsy György is összetenné a kezét. A legutóbbi - becsült - adat szerint 2,6%-os GDP növekedést könyvelhettek el 2010-ben, ami nem csak a kalózkodásból befolyt összegeknek köszönhető, hanem például a kiterjedt mezőgazdasági tevékenységnek is.
Pedig nem csak kormány, de béke sincs Szomáliában, ahol 22 éve többszázezer áldozatot követelő polgárháború dúl. Annak ellenére, hogy Afrikában igen erős a verseny, Szomália egészen biztosan ott van a világ legrosszabb 10 országa között. A Fund For Peace think-tank által minden évben közölt, bukott államokat értékelő Failed States Index listáját évek óta vezeti, ami világunkat elnézve azért nem kis teljesítmény.
A Magyarország népességével és területe nagyjából hatszorosával rendelkező ország társadalmának, - ha lehet ilyenről beszélni Szomália esetében - 85 százaléka szomáli, nagyrészük szunnita muszlim, akik főként a szomálit és arabot beszélik. A születéskor várható élettartam az ötvenet sem éri el, ahogy az évi csapadékos napok száma sem. Érdekes ambivalenciák helyszíne ez, ahol az egy főre eső 600 dolláros GDP mellé a kontinens egyik legfejlettebb telekommunikációs rendszere és legolcsóbb mobiltarifái társulnak.
Ez az afrikai mércével mérve viszonylag apró ország rengeteg fejfájást okozott az utóbbi egy évtizedben a nemzetközi hajósoknak az Adeni-öbölben, Tanzánia déli partvidékeitől egészen Ománig. Az, hogy egyelőre úgy tűnik, hogy a vezető hatalmak tüneti kezelést alkalmazva minden egyes kalóztutajt hajóágyúval lőnek bele az Arab-tengerbe vagy az Indiai-óceánba, rövidtávon akár még célravezető is lehet, azonban jól mutatja a nyugati világ totális tehetetlenségét az ezt előidéző jelenség kezelésében.
Többféle elmélet kering arról, hogy vajon Szomália sorsát mi is pecsételte meg. Kétségtelen, hogy a bajok jóval a szomáliai rémségekről rendszeresen hírt adó tévéadások előtt kezdődtek. Az 1878-as berlini konferencia után a hajsza Afrikáért megkezdődött. Szomáliának az olaszok meg a britek jutottak, akik ellen a dervisek vezére és államalapítója Mohamed Abdullah Hasszán, az „Őrült Molla” hirdetett háborút, aki két évtizeden át háborúzott az európai gyarmatosítókkal és a régióban örökké mindenbe belekotnyeleskedő etiópokkal. Miután az angolok megelégelték a sorozatos kudarcokat és alig egy tucat primitív repülővel az őskőkorszakba bombázták vissza az amúgy sem túl fejlett szomáliai dervis államot, a felkelés elesett. A már fasizmus felé menetelő olaszok és a britek nyugodtan marakodhattak a koncon, az ország pedig két részre szakadt: Brit Szomáliföldre és Olasz Szomáliföldre.
Jószomszédi viszony Etiópiával
Ahogy az ilyen átmeneti időszakokra az jellemző, nyilvánvalóan a törzsi és klánháborúk is kiújulnak, de ez már csak érdekes színezetet ad a helyzetnek a térségben zajló nagyhatalmi játszmák árnyékában. A második világháború során a britek egyesített protektorátust csináltak a két országrészből, amelyből végül az 1960-as függetlenség után a ma ismert Szomália lett. A hatvanas évek reményteli békeidőszakának, ennek az alig tíz évnek végül a független szomáliai állam első miniszterelnökének, majd második elnökének kinevezett Abdi-Rasid Ali Sermarke elleni merénylet és a hadsereg főparancsnoka, Sziad Barré tábornok katonai puccsa vetett véget. Mint később kiderült, nem csak a békekorszak lezárását jelölte ez a fordulat, de Szomália utolsó reményének végét is a normális államiságra, amennyiben ez afrikai viszonyok között lehetséges egyáltalán.
Barré uralma elején ambíciózus projektbe fogott: munkahelyeket próbált teremteni, ráadásul programja az írástudatlanság felszámolására jóval az afrikai átlag alá nyomta az analfabéták társadalmi arányát. Aktív külpolitikát folytatott, kiváló kapcsolatot épített ki az arab világgal. Vezetői időszakára leginkább egy amolyan freestyle tudományos szocializmus-iszlám nacionalizmus hibrid volt jellemző, s mivel minden harmadik világbeli, hidegháborús regionális nagyhatalmi ambíciókkal rendelkező országnak szüksége volt egy nagyobb testvérre, Barré a 70-es évek közepétől egyre szemérmetlenebbül dörgölőzött Moszkvához.
Hogy a harmadik világbeli nacionalizmus se maradhasson ki a politikai programból, Barré populista módon zászlajára tűzte a környező országok szomáliak lakta területeinek annektálásával Nagy-Szomália létrehozását. Ehhez szüksége volt Dzsibutira, Kenya bizonyos részeire, de leginkább a szomszédos, akkor még javában USA-val parolázó Etiópia Ogaden tartományára.
Eközben a szomszédos Etiópiában Hailé Szelasszié császár hatalmának részben olajár-robbanás, a belső konfliktusok és úgy általában az elégedetlenség betette a kaput, és a Mengisztu Hailé Mariam vezette Derg, egy kommunista tisztekből álló katonai junta átvette a hatalmat, kirobbantva egy másfél évtizedes polgárháborút.
Barrénak ez kapóra jött nagyszomáliai álmai megvalósításához. 1977-ben gyakorlatilag a teljes szomáli hadsereg átszivárgott az Ogadenbe az ottani szomáli felkelők megsegítésére, majd támadást indított az etióp állam ellen. A mindkét országot pátyolgató szovjetek érezve, hogy szorul a hurok, gyorsan fegyverszünetet javasoltak, amire Barré hazazavarta az orosz szakértőket. Moszkva ezek után egyből teljes erővel az etiópok oldalára állt és a nemzetközi porondon is bőszen elítélte a szomáli agressziót. A szomáli hadsereg lendülete ráadásul kimerült. 1978 márciusára a szocialista testvéri segítségnyújtás jegyében megjelenő húszezres kubai segédhaderővel és 1500-2000 szovjet „tanácsadóval” megerősített etióp erők kiűzték a szomálikat.
Barré azonban nem bukott bele a fiaskóba. Egészen 1991-ig húzta, mikor nyilvánvaló etióp támogatással a szomáliak elzavarták. Még kétszer próbálkozott meg a főváros visszafoglalásával, amit sajt egykori tábornoka, Mohamed Farrah Aidid hiúsított meg. Barré végül száműzetésben halt meg 1995-ben.
Barré kipaterolása után a klánvezérek újra a kalasnyikovokhoz nyúltak. A káoszt kihasználva 1991 májusában az északi területek Szomáliföld néven kikiáltották a függetlenségüket, amelyet azóta sem ismert el senki. A nemzetközi közösség segélyszállítmányokkal igyekezett enyhíteni az alakuló humanitárius katasztrófát, nem túl nagy hatásfokkal. A szállítmányok gyakran a klánvezérek kezében landoltak - a 90-es évek elejének jellemző képe: nyugati különítmény be, segélyszállítmány tengerpartra le, különítmény hátrálva ki. A polgárháború áldozatainak száma az egymilliót is elérheti. A harcok során népirtásnak nyilvánított kegyetlenségekre is sor került.
Amerika bicskája is beletört
1992 decemberében az ENSZ amerikai vezetéssel békefenntartókat küldött a polgárháborúba süllyedt Szomáliába. A legsúlyosabban érintett délkelet-szomáliai harcokból a legerősebben kikerülő hadúr, a már említett Mohamed Farrah Aidid és klánja a Habr Gidr került ki. Aidid gyakorlatilag hatalma elleni közvetlen támadásnak és személyes sértésnek vette az ENSZ megjelenését, milíciája megállás nélkül zaklatta a kéksisakosokat.
Az amerikaiak végül megunták Aidid milíciájának emberkedését és egy huszáros vágással akartak rajtaütni a Habr Gidr vezetésén Mogadisuban. Ebből lett az amerikai hadtörténelem egyik legkellemetlenebb fiaskója, az 1993 október 3-4-i mogadisui csata, lezuhanó Black Hawk helikopterekkel és amerikai katonák holttesteit szétcincáló szomálikról készült sokkoló tévéfelvételekkel. Az ENSZ végül nagy veszteségek és totális kudarc után 1995-ben kivonul az országból. Végül azonban Aididet is elérte a diktátorvégzet: egy klános torzsalkodás során lőtt sebet kapott, s pár nappal később szívroham vitte el 1996-ban.
A Sólyom végveszélyben a kudarcba fulladt mogadisui akcióról készült
A folyamatos törzsi háborúk okozta széthúzás mellett mindig is voltak törekvések egy a szétszakadt országot egybefogó központi kormányzat létrehozására, általában csekély sikerrel. Az Átmeneti Nemzeti Kormány (TNG), majd utódja az Átmeneti Szövetségi Kormány (TFG) elvileg annak a törekvésnek az eredményei, amely egy klánvezérek bevonásával és törzsi viszonyok figyelembe vételével megalkotott mesterséges kormányzat létrehozására tett kísérletet.
A nyugati országok azt gondolták, ezzel letudták a szomáli problémát, azonban soha nem lehet olyan megoldás, ami minden félnek megfelelő. A népesség negyedét alkotó Hawiye-klán némileg alulreprezentáltnak érezte magát az átmeneti kormányban, és ezt egy nemzeti tévé által is közvetített kormányülésen, a némileg felülreprezentált Darod-klán tagjaival folytatott berendezést dobálós, pofozkodós, botozós verekedéssel igyekezett kifejezni, alig egy évvel a föderatív kormány létrehozása után. Ezek után távozott a gyűlésből, természetesen azóta mindent megtéve a központi adminisztráció akadályozása érdekében.
Az ENSZ és Etiópia támogatását élvező TFG területei a belharcok során egyre kisebbé váltak, amit súlyosbított 2006 során az Iszlám Bíróságok Uniója (ICU) erőinek előretörése, amelynek milíciái a déli területek nagy részét elfoglalták. Az átmeneti kormány haduraival a saría bevezetése miatt rúgták össze a port az iszlamisták, mivel utóbbiak a hagyományosan minden szomáli által rágcsált könnyűdrogot, a khatot, a focit, a zenét és nagyjából minden egyéb szórakoztatási cikket be akartak tiltani, amitől egy létminimum alatt nyomorgó szomáli úgy érezheti, érdemes élnie.
A kormányt az etiópok mentették meg, akik benyomultak Szomáliába, és elűzték az iszlamistákat. A sokak által várt gerillaháború elmaradt, az iszlám unió frakciókra szakadt . Ezek közül a legfontosabb az Al-Kaida helyi kirendeltsége, az Al-Shabaab, illetve a szomáliai Talibánnak csúfolt Hizbul Iszlámi, amik külön folytatták tovább a kormány és az etióp erők elleni harcot. A szomáliai kormányt a szomszédos országok haderői az Afrikai Unió mandátuma alatt segítik a lázadók elleni harcban.
Fegyver mindig jut
Hiába van 1992 óta ENSZ-fegyverembargó, a bolygónk Mos Eisleyjeként funkcionáló Szomáliába a fegyverek valahogy mindig eljutottak. Az ENSZ szomáliai megfigyelői szerint a fegyverek iráni és jemeni terjesztési hálózatokon keresztül jutnak el a Shabaabhoz és a Hizbul Iszlámihoz. Ráadásul a tiltás a szomáli biztonsági erők kiépítését is megnehezíti, így az USA javasolta annak feloldását.
Miután januárban az amerikai haditengerészet és a jemeni hatóságok feltartóztattak egy vélhetően Szomáliába tartó iráni rakétaszállítmányt Jemenben, a figyelem egyre inkább Teheránra irányult. A Puntföldön és Szomáliföldön partra rakott, később a Shabaabhoz kerülő kézifegyverek, géppuskák, improvizált robbanóeszközök pedig nem nagyon segítik a szomáli helyzet megoldását. A szomáliai Al-Kaida és az arab térségben vezető szerepre törő Irán játszótereként funkcionáló Jemen hatóságai tehetetlennek tűnnek.
Az ENSZ megfigyelői az iráni mellett észak-koreai fegyverek megjelenését is jelentették, ráadásul ezek a szállítmányok Líbián keresztül jutottak el Szomáliába, ami további kérdéseket vet fel.
A fegyverembargó Ban Ki-Mun ENSZ-főtitkár által is javasolt felfüggesztésének hatása a térség biztonságára kétséges. Minden bizonnyal megkönnyítené a helyi biztonsági erők felfegyverzését, azonban újabb lendületet is adhat az iszlám milíciák ellenállásának, éppen emiatt a britek, franciák és argentinok vonakodnak leállítani az embargót. Az ő álláspontjukat támasztja alá a Szomália és Eritrea szankcióbizottság monitoringcsoportjának jelentése is, amely arra figyelmeztet, Szomália biztonsági szektorának a mai napig szerves részét képezik a hadurak és a hozzájuk kapcsolódó militáns csoportok (ezt az átmeneti kormány persze minden alkalommal cáfolni próbálja), akik nyomást gyakorolva a kormányra saját érdekeik elérése érdekében próbálják az fegyvertilalmat eltöröltetni.
Az ország szétesése és a polgárháború kezdete óta először ismerte el az amerikai kormány a szomáliait januárban, s ez komoly hajtóereje lehet az embargó körüli vitáknak, amelyekben biztosan nem szűkölködünk majd a következő hónapokban, főleg, hogy nemsokára esedékes az Afrikai Unió békefenntartói mandátumának meghosszabbítása is.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
