Régi lemez

Rettegés lett úrrá a fekete kontinens szívében fekvő Kelet-afrikai Köztársaság 700 ezres fővárosában, Banguiban, ahol az emberek elkezdték az alapélelmiszernek számító maniókagyökér felhalmozását. A lakosság attól tart, hogy ha nem vezetnek eredményre a kormány és az ellene harcoló fegyveres csoportok tárgyalásai, akkor a fővárostól 80 kilométerre északkeletre megállt lázadók folytatják menetelésüket, és meg sem állnak Banguiig. A Gabonban folyó egyeztetések kimenetele kétséges, mivel a Séléka nevű rebellis koalíció Francois Bozizé államfő távozását követeli, aki legfeljebb közös kormányzásra hajlandó, azt ígérve, hogy 2016-ban már nem indul az elnökválasztáson.

Az ország északkeleti részén december elején kitört lázadás joggal kelt félelmet, a fegyveresek az általuk elfoglalt városokban fosztogatnak, és az ENSZ szerint gyermekeket kényszerítenek katonáskodásra. A konfliktus kezdete előtt két és fél ezer gyerek katona tartozott a különféle fegyveres csoportokhoz, számuk a harcok kezdetével tovább nőtt, és a beszámolók szerint a kormányhadsereg sem riad vissza attól, hogy 18 éven aluliakat kényszerítsen a soraiba.

Abban, hogy a lázadók a múlt héten megállították offenzívájukat, szerepet játszhattak a kormányoldalt támogató külföldi erők. A Kongói Köztársaság, Kamerun és Gabon 120-120 katonával segíti Bozizé 3500 fősre becsült hadseregét, és 400 fegyveressel állítólag Dél-Afrika is erősíti majd a kormánycsapatokat. A gyors külföldi beavatkozást az tette lehetővé, hogy a Közép-afrikai Államok Gazdasági Közössége (ECCAS) már évekkel ezelőtt felállította békefenntartó erejét a Közép-afrikai Köztársaságban, tehát a jogi és szerkezeti feltételek adottak voltak. A dús növényzettel, érintetlen esőerdőkkel borított terep így ismerős ezeknek a csapatoknak, amelyek a lázadók legfeljebb kétezresre taksált seregét gyengének tartják, és olyannak, amelyiknek motivációi között fel sem merül vallási – így például a szélsőségesen muszlim al-Káida ideológiájához hasonló – szempont.

A Séléka – ami a helyi szangó nyelven szövetséget jelent – legalább három, korábban egymás ellen is harcoló fegyveres csoportból áll. Legnagyobb sérelmük, hogy Bozizé a 2007-es békemegállapodást megszegve nem integrálta őket a nemzeti hadseregbe, és nem kapták meg az ezért ígért pénzt. Azt is felróják az elnöknek, hogy nem fordított kellő figyelmet az északkeleti területek fejlesztésére. Egyesek szerint azonban a lázadás politikai köntösbe öltöztetése csak ürügy, valójában a gyémántban gazdag területek, például a bányászat központja, Bria elfoglalása volt a cél.

A Közép-afrikai Köztársaság a világ egyik legszegényebb országa, de gazdag gyémántban, aranyban, olajban és uránércben, a kitermelés hasznát azonban jórészt nem az állam és a lakosság élvezi, hanem a mindenkori politikai elit tagjai, a külföldi cégek, a helyi kereskedők és az adott térséget ellenőrző bandák. Az ország gyémántlelőhelyei ráadásul nem koncentráltak, hanem két folyó mentén szétszórtan, hordalékos kőzetben találhatók, így a nagy nemzetközi cégek rendre kudarcot vallottak a kitermeléssel. Ezért főként engedély nélküli kincskeresők bányászkodnak csákánnyal és lapáttal, a számuk százezerre tehető. A drágaköveket a kereskedők és az állami exportcég nevében eljáró közvetítők vásárolják fel tőlük olcsón. A hatósági ellenőrzés gyenge, ami visszaélésekre ad alkalmat, a gyémántexportra kivetett magas adó pedig kedvez a csempészetnek.

A Közép-afrikai Köztársaság története a függetlenség 1960-as megszerzése óta hemzseg a puccskísérletektől, erőszakos hatalomátvételektől, külföldi beavatkozásoktól, kívülről támogatott lázadásoktól. A legstabilabb időszak egyben a legbrutálisabb országlás volt. Az 1965-ben puccsal hatalomra került Jean-Bédel Bokassa megkínoztatta és megölette politikai riválisait, olykor pedig saját állatkertjében oroszlánokat és krokodilokat etetett meg az áldozataival, de az ország történetében szokatlanul hosszú ideig a helyén maradt.

Az egykori gyarmattartó Franciaország sokáig támogatta Bokassát, mígnem a kannibalizmussal is vádolt, 1976-ban császárrá koronázott politikus túlkapásait megelégelve 1979-ben kommandósokkal segítette a leváltását. Újabb puccsok, rövidebb életű elnökségek következtek, 1993-ban aztán hatalomra jutott az ország első, viszonylag demokratikus körülmények között megválasztott államfője, Ange-Félix Patassé. Az 1990-es évek közepén azonban Franciaország hirtelen leállította bőkezű adományait, így például nem finanszírozta tovább az afrikai mércével addig jól működő állami tisztviselői kar fizetését.

Patassénak nemegyszer a zsoldjuk elmaradása miatt fellázadt katonáival kellett szembenéznie, így amikor 2002-ben már hetedszer próbálták meg erőszakosan eltávolítani a hatalomból, jól jött az egy évvel korábban kialkudott líbiai segítség. Moammer Kadhafi pénzügyi és katonai támogatásának azonban nagy ára volt, Bangui 99 évre Tripolinak adta a gyémánt, az arany és egyéb ásványkincsek kiaknázásának monopóliumát. A zsarnokká változott Patassétól sem állt távol a kegyetlenkedés, statáriális kivégzéseket rendelt el, mondván: azokra Isten utasította.

Patassé egykori vezérkari főnöke, Bozizé 2003-ban csádi segítséggel fellázadt, megszerezte a hatalmat, és bár később kétszer – legutóbb 2011-ben – elnökké választották, nem tudta stabilizálni a 4,5 millió lakosú országot. A termékeny földek és az ásványkincsek ellenére az egy főre jutó GDP nem éri el az évi 500 dollárt, a lakosság közel kétharmada szegénységben él.

Elszaporodtak a magánkézben lévő fegyverek, az Úr Ellenállási Hadserege nevű ugandai lázadó csoport térnyerését az ország északkeleti részén amerikai különleges erők segítségével igyekeznek feltartóztatni. Franciaország pedig 600 fős kontingenssel védi a Közép-afrikai Köztársaságban élő 1200 honfitársát. Ezúttal azonban Washington és Párizs sem állt Bozizé mögé, aki azzal is megosztotta nemzetét, hogy két éve elnöki rendelettel rehabilitálta az 1996-ban meghalt Bokassát, akit nemcsak „nagy építőnek” nevezett, de azt is mondta róla, hogy „sokat tett az emberiségért”.

KERESZTES IMRE