A sivatag szellemei

Több százan álltak sorba a hét elején Bamako utcáin, hogy vért adjanak a hadsereg katonáinak, akik az ország északi kétharmadát ellenőrző iszlamista lázadók ellen harcolnak. A muszlim ország lakosságának nem szélsőségesen vallásos többsége támogatja a rebellisek elleni határozott fellépést, és a lelkesedésüket csak erősíti, hogy Franciaország a mali kormány kérésére a múlt pénteken katonai segítséget nyújtott, megállítva az iszlamisták menetelését. A lázadók elfoglalták ugyanis a stratégiailag fontos Konna városát, amelyet a mali hadsereg csak úgy tudott visszavenni, hogy francia harci gépek csapásokat mértek az ellenségre.

Francois Hollande francia elnök gyorsan döntött, Gazelle támadóhelikoptereket, Rafale vadászgépeket, C–160-as szállítórepülőket és 750 katonát vezényelt az észak-afrikai országba. Párizsban hónapok óta folytak az egyeztetések a nyugat-afrikai ECOWAS szervezet tagjaival, hogy valamikor szeptembertől afrikai csapatok szállnak szembe a lázadókkal. Csakhogy Konna elfoglalása alapvetően megváltoztatta a hadi helyzetet, mert a lázadók előtt nyitva állt az út, egészen a 600 kilométerre délre lévő Bamakóig.

A jövő azonban bizonytalan. Hollande a döntésével szembement az utóbbi évek francia külpolitikai gyakorlatával, miszerint nem feltétlenül nyújtanak katonai segítséget a frankofón afrikai országok bajba jutott vezetőinek. Franciaország a közelmúltban például feltűnően elhatárolódott Francois Bozizétől, a Közép-afrikai Köztársaság elnökétől, aki így a múlt héten kénytelen volt megállapodni az ottani lázadókkal nemzeti egységkormány létrehozásáról. Párizs Mali esetében azonban attól tartott, hogy a volt francia gyarmat az al-Káida terrorszervezet elemeit is tömörítő iszlamista fellegvár lesz. A beavatkozás a nemzetközi jogi alapot sem nélkülözte, lehetőséget adott rá az ENSZ Biztonsági Tanácsának Malival kapcsolatos decemberi határozata.

Annak ellenére szánta el magát a lépésre Hollande, hogy veszélyezteti az utóbbi években a Szaharában különféle szélsőséges csoportok által túszul ejtett francia állampolgárok életét. Talán az sem véletlen, hogy egy francia kommandó – órákkal a mali beavatkozás előtt – Szomáliában megpróbált kiszabadítani egy francia titkos ügynököt. Az akció balul sült el, és könnyen lehet, hogy az al-Sabab szélsőséges mozgalom fegyveresei bosszúból megölik foglyukat. A Mali körüli muszlim térségben 30 ezer francia él, így ők is megtorlások célpontjaivá válhatnak.

A beavatkozást egyelőre támogatja a francia ellenzék és a közvélemény is, de fordulhat a kocka, ha a szélsőségesek francia földön bosszútámadást hajtanak végre. A legnagyobb, ötmilliós európai muszlim közösségnek otthont adó Franciaországban nem ismeretlen az iszlamista terror. Tavaly márciusban a déli Toulouse-ban egy radikális muszlim támadó hét embert lőtt le. A párizsi metró elleni, 1995-ös támadásban nyolcan vesztették életüket, az akciót az algériai Fegyveres Iszlamista Csoport (GIA) követte el. A Maliban létrejött szélsőséges szövetség húzóereje, az al-Káida az Iszlamista Magrebben (AQIM) nevű szervezet gyökerei a GIA-ig nyúlnak vissza.

A kül- és belpolitikai kockázatokat fokozhatja, ha Franciaország elhúzódó, brutális háborúra kényszerül. Kedden már az ötödik napja tartottak a francia légi csapások, amelyek érintették a mélyen a lázadók által ellenőrzött területeken lévő Gao városát is. A rebellisek az utóbbi napok harcaitól messze, a Bamakótól 350 kilométerre északkeletre lévő Diabaly városában ellentámadást indítottak. Feltehetően az AQIM – Mauritániával határos területeken lévő – táboraiból érkeztek. A szélsőséges fegyveresek jó része a családjával együtt él és mozog, így a légi csapások jelentős polgári veszteséget is okozhatnak. A francia légierővel és a több ezerre felduzzasztani kívánt szárazföldi egységgel, valamint a tervek szerint hatezer fős afrikai kontingenssel megsegített mali hadsereg kiverheti ugyan a lázadókat a nagyobb városokból, de Timbuktu, Gao vagy Kidal felszabadítása esetén a sivatag még a lázadóké marad.

A tuareg fegyveresekből, iszlamistákból és külföldi dzsihadistákból – szent harcosokból – álló lázadó sereg felőrlése nem egyszerű. Az AQIM mellett egy arab frakció és a főként tuareg iszlamistákból szerveződő Anszar Din mozgalom is a háromezer fős szövetség része. A jól képzett, felfegyverzett és pénzügyi forrásokkal is rendelkező lázadók ráadásul a sivatagos, hegyvidékes terepen jól kiismerik magukat, könnyen elbújhatnak, és gerillataktikával akár éveken át tartó harcra kényszeríthetik a mali hadsereget. Mi több, az Africom – az amerikai hadsereg stuttgarti székhelyű afrikai parancsnoksága – szerint az AQIM kapcsolatban áll a szomáliai al-Sababbal és a nigériai Boko Harammal.

A lázadás furcsa háttere, hogy a The New York Times amerikai napilap szerint az USA képezte ki a mali hadsereg azon elit egységeit, amelyek tavaly átálltak a lázadókhoz. Washington az utóbbi négy évben 500–600 millió dollárt költött arra, hogy Marokkótól Nigériáig a helyi erők megállítsák az iszlamista térnyerést. A programban példaként emlegették a lövészetből, határellenőrzésből, rajtaütésből és egyéb készségekből felkészített négy mali egységet – közülük azonban három dezertált.

Amikor az amerikaiak által kiképzett Amadou Sanogo százados tavaly márciusban puccsal megdöntötte Mali választott elnökének hatalmát, nem csak az illetékes amerikai parancsnokok lepődtek meg. A puccs szétzilálta az árulások miatt amúgy is meggyengült központi hadsereget, amely tehetetlen volt a lázadókkal szemben. Az észak-afrikai terrorellenes amerikai elképzelések összeomlottak, és Moammer Kadhafi líbiai vezető 2011-es bukásával a Szahara iszlamistái fegyverekhez is jutottak a szétesett arab országból. Bár egyes vélemények szerint eltúlozzák az átállt 1600 mali katona jelentőségét, a terrorellenes amerikai beavatkozás, majd pedig az arab tavasz líbiai eseményei megpecsételték a több mint két évtizeden át a békés választásai révén a régió demokratikus példájaként emlegetett Mali sorsát.

KERESZTES IMRE