A döntés meghozatalakor az volt alapvető szempont, hogy a szóban forgó irányelv nem korlátozza a tagállamok hatáskörét az elektronikus hírközlési szolgáltatás nyújtását terhelő, nem igazgatási jellegű díjak kivetésére.

Az engedélyezési irányelv emellett lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy az elektronikus hírközlési szolgáltatókra igazgatási díjat vessenek ki, azzal a céllal, hogy finanszírozzák az ilyen szolgáltatások nyújtására vonatkozó felhatalmazási rendszer működtetését, valamint a szám- és rádiófrekvencia-használati jogok megadására hatáskörrel rendelkező nemzeti szabályozó hatóság tevékenységét. Ez utóbbi díjak azonban kizárólag a szabályozó hatóság által az elektronikus hírközlési szolgáltatók számára nyújtott igazgatási szolgáltatások tényleges költségeinek fedezésére szolgálnak.

Az Európai Bizottság és Franciaország közötti jogvita alapja az volt, hogy Franciaországban az elektronikus hírközlési szolgáltatókra kivetett különadó terheli a felhasználók által a szolgáltatóknak az elektronikus hírközlési szolgáltatás díjazásaként fizetett előfizetési díjakat és egyéb összegeket.

A brüsszeli uniós végrehajtó intézmény szerint ez a francia különadó ellentétes az irányelvvel, mivel olyan igazgatási díjat képez, amelyet a szolgáltató tevékenységéhez vagy forgalmához kapcsolódó tényezők alapján, és nem a felhatalmazási rendszer tényleges költségei függvényében vetnek ki. Ezenkívül a bizottság úgy vélte, hogy ez az adó - ellentétben az irányelv követelményeivel - nem a nemzeti szabályozó hatóság tevékenységének finanszírozására szolgál.

Ítéletében azonban az Európai Unió Bírósága megállapította, hogy a szóban forgó adó esetében az adóztatandó tényállás nem kapcsolódik sem az elektronikus hírközlési szolgáltatások piacára való belépést lehetővé tevő általános felhatalmazási eljáráshoz, sem pedig a rádiófrekvencia vagy számhasználati jogok megadásához. Ez az adó a szolgáltató azon tevékenységével áll kapcsolatban, amelynek során a szolgáltató elektronikus hírközlési szolgáltatásokat nyújt a franciaországi végfelhasználóknak.

A vitatott adót nem vetik ki minden, általános felhatalmazással, illetve rádiófrekvencia- vagy számhasználati joggal rendelkező elektronikus hírközlési szolgáltatóra, hanem csak azokra, amelyek az elektronikus hírközlési szolgáltatások piacán már szolgáltatást nyújtanak a végfelhasználóknak. Az adót tehát nem az állandó felhatalmazás - illetve a rádiófrekvencia vagy a számhasználati jog - puszta ténye alapján vetik ki, hanem a hírközlési szolgáltatások nyújtása esetén.

Ilyen körülmények között a vitatott adó nem minősül az engedélyezési irányelv értelmében vett igazgatási díjnak, és következésképpen a bíróság elutasította az Európai Bizottság Franciaország elleni keresetét.

A másik ügyben a távközlési ágazatban működő máltai szolgáltatók vitatták a mobiltelefon-szolgáltatásokat terhelő jövedéki adónak az engedélyezési irányelvvel való összeegyeztethetőségét.

E jövedéki adót - amelynek összege a szolgáltatások árának 3 százalékát teszi ki - a felhasználók fizetik a szolgáltatóknak, amelyek aztán az adóhatósághoz továbbítják azt.

Az Európai Unió Bírósága ebben a kérdésben úgy foglalt állást, hogy az olyan adó, amely tekintetében az adóztatandó tényállás nem az elektronikus hírközlési szolgáltatások piacára való belépést lehetővé tevő általános felhatalmazási eljáráshoz kapcsolódik, hanem a szolgáltatók által nyújtott mobiltelefon-szolgáltatások használatához, nem minősül az irányelv értelmében vett igazgatási díjnak. Amennyiben e jövedéki adó ténylegesen fogyasztási adó, úgy nem ellentétes az irányelvvel.