Banki csalás áldozata lett, és úgy érzi, nem hibázott? Varga Mihály öt csapása segít önnek. Vagy nem
Elkésett, tüneti, de látványos az MNB öt csapása, amelyekkel a bankok rovására ütne a kiberkalózokon. Az ügyfeleket továbbra is érheti kár.
Mi mással koronázhatná meg ámulatba ejtő gazdasági felemelkedését Törökország, mint a nyári olimpia megrendezésével, ahogy tette korábban számos, hasonló utat bejárt ország. A 2020-as játékokra jelentkezők döntőjébe bejutott Isztambul Madriddal és Tokióval együtt a napokban adta be végső pályázatát, és mellette szólhat, hogy Spanyolországban és Japánban már vendégeskedtek a földkerekség legjobb sportolói. A metropolis földrajzi adottságai révén ráadásul az eseményt először tartanák két kontinensen – Európában és Ázsiában. Bár a kétkedők szerint korai még, hogy Isztambul ötkarikás játékokat rendezzen – a győztes kihirdetésére szeptemberig kell várni –, a város az infrastruktúra fejlesztésére négyszer, illetve tízszer annyit szánna, mint Tokió vagy Madrid.
Törökország pénzügyi ereje és önbizalma a 2002 óta tartó gazdasági fejlődésből ered, és a számok lenyűgözőek. A GDP 2011-ig bőven megháromszorozódott, és az évi 772 milliárd dolláros török gazdaság a 17. helyre ugrott a világranglistán. Bár a tavalyi és az idei évre várt 3–4 százalék közötti bővülés elmarad az előző kilenc év vágtatásától, 2014-től 2017-ig átlagosan 6–7 százalékos növekedést jósolnak. A központi bank valutatartaléka a 2001-es pénzügyi válság utáni 27 milliárd dollárról 120 milliárd dollárra ugrott.
A török csoda főként az exportorientált beruházásokból, a beáramló külföldi tőkéből és a hatékonyság növeléséből fakadt. Az éves export a jó tíz évvel ezelőtti 40 milliárd dolláros szintről 150 milliárdra emelkedett, a legfontosabb partner az EU, de Ankara egyre jelentősebb kereskedelmi kapcsolatokat épít ki a közel-keleti országokkal is. Törökországba tíz év alatt 110 milliárd dollárnyi külföldi befektetés érkezett, és tavaly már a 13. legvonzóbb célponttá vált a nemzetközi befektetők számára. Az egy főre jutó GDP és ipari termelés úgy nőtt évi 3–3,5 százalékkal, hogy a lakosság évente átlagosan 1,3 százalékkal gyarapodott, és elérte a 75 millió főt.
Sok lábon áll a török gazdaság. Miközben a világon a legtöbb szárított fügét, sárgabarackot, mazsolát és mogyorót állítja elő, illetve termeszti, Európában az egyik legnagyobb járműgyártóvá vált a japán Toyotától a francia Renault-n át az amerikai Fordig szinte minden jelentős márka jelenlétével. Virágzik a vegyipar, az élelmiszer-feldolgozás, évi 20 százalékkal bővül a gépipar, a gyógyszeripar pedig már a negyedik legnagyobb Európában.
A fellendülés beindulása egybeesett a piacbarát és a külföldi beruházás jelentőségét elismerő, konzervatív-vallásos Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) 2002-es hatalomra jutásával, illetve Recep Tayyip Erdogan kormányfőségével. A 2005-ben kezdődött EU-csatlakozási tárgyalások reformkényszerének hatására átláthatóbbá vált a gazdasági környezet, mérséklődtek a vállalati és a lakossági adók, visszaszorult a korrupció, és a hadsereg elvesztette hatalma jelentős részét.
A külföldi leányvállalatok és a családi konglomerátumok mellett a vállalkozóbarát anatóliai hátország kis és közepes cégek sorát hozta létre, az ösztönzők között adókedvezmények is szerepeltek. Az ország kinyílt a globalizálódó világra, amit jól jelképez, hogy a 2011-ben a második egymást követő évben Európa legjobb légitársaságává választott Turkish Airlines 216 helyre repül, ennél több desztinációja csak öt versenytársának van.
Nem jelentéktelenek ugyanakkor a gazdasági kockázatok. Bár Törökország kitettsége az európai adósságválságnak szerény, a gazdaság alapvetően a külső finanszírozástól függ. A folyó fizetési mérleg hiánya tíz százalék körüli, a belső megtakarítás csekély, a lakossági fogyasztást pedig alacsony kamatozású hitelek pörgetik. A beáramló kockázati tőke révén szárnyal az isztambuli tőzsde, és alacsonyak az államkötvények hozamai. Ám egy válság vagy pánik esetén a „forró pénzek” hamar eltűnnek, és likviditási gondokat okozhatnak.
Makacsul magas, 9-10 százalékos az infláció és a munkanélküliség, az OECD tagjai közül Törökországban az egyik legnagyobb a jövedelmi különbség a gazdagok és a szegények között. A lakosság legtehetősebb ötöde birtokolja a jövedelmek közel felét, a legszegényebb ötöd csupán 6 százalékot. Ebben nemcsak a területi különbségek játszanak szerepet, hanem az adórendszer is, amely főként a fogyasztási és nem a jövedelemadókon alapul. A legtöbb áru és szolgáltatás áfája 18 százalék, de például a ruházati termékeké és a kaviáré 8, egyes drágaköveké pedig nulla. Hiányzik a szociális állam, az adók túlnyomó részét a kis és közepes jövedelműek fizetik, a szakszervezetek tevékenységét az 1980-as katonai puccs idejéből megmaradt drákói szigorúságú törvények korlátozzák.
A további reformokat lassíthatja, hogy miközben 2004-ben a megkérdezettek háromnegyede támogatta az EU-csatlakozást, mára az elhúzott tárgyalások és az európai ellenérzések következtében az arány 50 százalék alá csökkent. Bár a kormány továbbra is hangoztatja a belépés fontosságát, az egyre öntörvényűbb Erdogant talán kevésbé érdekli Brüsszel rosszallása az igazságszolgáltatás politikai befolyásolása, az emberi és kisebbségi jogok megsértése vagy a nepotizmus miatt. A jövedelmi különbségek ellenére a szegényebb, de vallásos rétegek támogatása 2011-ben még elég volt ahhoz, hogy az AKP harmadszor is megnyerje a választást, azóta azonban a párt népszerűsége csökken.
Az egykori iszlamista politikusok által vezetett AKP mindazonáltal továbbra is mer nagyokat álmodni. A 2023-as vízió szerint a világi köztársaság megalakításának centenáriumán Törökország – 2 ezermilliárd dolláros GDP-vel – a világ tíz legnagyobb gazdaságának egyike lesz. De az EU elveszíti Törökországot – figyelmeztetett tavaly Erdogan –, ha addig nem veszi fel tagjai sorába, először jelezve, hogy meddig tarthat Ankara türelme.
KERESZTES IMRE
