Szinte nincs olyan város vagy bozót kellős közepén lévő falu a 25 milliós Ghánában, ahol ne állna legalább egy templom. Az egyházak száma pedig egyre csak nő: egy jelenleg is folyamatban levő felmérés szerint legalább 60 ezer létezik az országban, de hivatalos adat nincs róluk. „A ghánai társadalom mindig is rettentő vallásos volt, annyira, hogy az már szinte közhelyes” – magyarázta a nyugat-afrikai ország fővárosában, Accrában a HVG-nek David Owusu-Ansah történelemprofesszor. A ghánai nép spirituális és hétköznapi élete szinte teljesen egybefonódott – tette hozzá –, és a pünkösdista-karizmatikus egyházak azért is vonzóak, mert több elemet megőriznek a hagyományos hitből, így például elismerik a szellemek létét és az átkok jelentőségét.
„Az embernek igénye van a dicsőítésre, az imádatra” – mondta a Ghánai Pünkösdi és Karizmatikus Tanács főtitkára, Samuel Yaw Antwi. A nagyobb városokban hétfőtől vasárnapig fennen zeng az ének a pompázatos, mindenféle nyugati hang- és videotechnikát felvonultató megatemplomokban, de harsog az istentisztelet a roskadozó, régi iskolákban vagy félbehagyott, foglalt házakban megtelepülő miniegyházakban is. Úton-útfélen hatalmas plakátokon hirdetik az öltönybe bújt próféták a varázslat általi gyógyulást, és többnapos imaünnepek alkalmával követőket toboroznak és adományt gyűjtenek. Ilyenkor több ezer ember részvételével négy-öt órán keresztül szól az ének, a nők és férfiak táncra perdülnek, és a különleges adottságú próféta segítségével a sánta hölgy a színpadon megválik járókeretétől.
A csodavárók száma az utóbbi ötven évben megtízszereződött. Az 1960-as években a ghánaiak 13 százaléka vallotta magát katolikusnak, negyedük protestánsnak és 38 százalék a tradicionális vallásokat követte, míg csupán 2 százalékuk volt pünkösdista. Ma viszont már a lakosság 28 százaléka a pünkösdi egyházakhoz tartozik, hiszen ezek pontosan azt kínálják, amivel sem a katolikus egyház, sem az állam nem kecsegtet: gyógyulást vagy jövedelmet olyan országban, amely Afrika második legnagyobb aranytermelője, a világ harmadik legnagyobb kakaótermesztője, és ahol 2010 óta folyik az olaj, ám a lakosság harmada napi 1,25 dollárnál kevesebb pénzből él. „Amikor valaki beteg, akkor imádkozik vagy meghal. Európában legelőször a kórházhoz fordul az ember, itt viszont Istenhez” – magyarázta Antwi. Az egészségügyi ellátás valóban hézagos, különösen a kisebb városokban és falvakban, ahol gyakran azon múlik a kórházi kezelés, van-e pénz a fuvarra.
„Az emberek leginkább az olyan betegségektől félnek, amelyeket szerintük spirituális erők okoztak, és gyógyszerrel lehetetlen kikúrálni őket” – vélte Owusu-Ansah professzor. A karizmatikus egyházak nemcsak az egészségügyi panaszokra hirdetnek megoldást, de reményt adnak a munkanélkülinek vagy annak, aki hasztalan várja utcai kisboltjának sikerét. Azt is ígérik, hogy meg tudják állítani a rontást. Kritika is éri emiatt őket, úgy tűnhet ugyanis, hogy a lakosság egy része több időt tölt az éjszakába nyúló szertartásokon, mint amennyit például munkakereséssel. A hagyományos egyházak a csodatételt nem igazán „erőltetik”, ezért sokaknak nem is vonzóak, bár ők is kénytelenek voltak felvenni a versenyt, és megkésett „arculatváltáson” dolgoznak.
Számos tévés igehirdető és prédikátor életstílusa azt bizonyítja az emberek számára, hogy az ima valóban működik. A márkás és drága autók, a kifinomult öltözék, a költséges tévéprogram azt sugallja, hogy mindez „Isten ajándéka” – mondta a Ghánai Keresztény Tanács főtitkára, Fred Deegbe. Bár a Pünkösdi Tanács elvárja, hogy tagjai teljesítsék a minimumfeltételeket – legyen például alapító okiratuk és bankszámlájuk –, Deegbe szerint sok miniegyházat nonprofit egyesületként vagy cégként regisztrálnak, mert így minden jogi folyamat gyorsabb. Emiatt viszont nehéz követni az aktív egyházak számát. 1989-ben hoztak ugyan egy törvényt, amely lehetővé tette, hogy a kormány belenézzen az egyházak működésébe és anyagi ügyeibe, ezt azonban a ghánai összegyházi tanács a vallásszabadság korlátozásának tekintette, és a jogszabályt három év múlva eltörölték.
Helyi közgazdászok szerint az egyházak kevéssé viselik a szívükön az ország gazdasági érdekeit. A lakosság jó részének nincs bejelentett állása, nem ad számlát és nem fizet adót, ezzel szemben keresete tizedét a kedvenc egyháza kasszájába csorgatja, és bőkezűen adakozik még akkor is, ha esetleg kevesebb étel kerül emiatt a család asztalára. Így az egyházak az államnak járó bevétel felét vagy kétharmadát is bekebelezhetik. Ezért bírálóik szerint be kellene szállniuk a kormány iskola- vagy kórházépítő programjába, vagy adót kellene fizetniük. Igaz, az ezt szorgalmazók azt kockáztatják, hogy a megsarcolandó egyházak az Antikrisztus szolgáinak bélyegzik őket.
FARKAS ESZTER / ACCRA
