A lengyel vízvezeték-szerelők után a román szüretelők és a bolgár koldusok áradatától tartanak Nyugat-Európában, miután januártól a 2007-ben uniós taggá vált Románia 20 millió és Bulgária 7,3 millió lakosa számára az EU-tagállamokban – kivéve a frissen csatlakozott Horvátországot – szabaddá vált a munkavállalás. Hét éve 11 ország korlátozta a bolgárok és románok foglalkoztatását, amit Csehország és Olaszország két, Írország másfél éve oldott fel, január elsejétől pedig Ausztria, Belgium, Franciaország, Hollandia, Németország, Luxemburg, Málta, Nagy-Britannia és a kezdeti liberalizálás után a kapuit 2011-ben visszazáró Spanyolország megszüntetett. A határok szabad átjárhatóságának engedélyezése azonban az EU két legszegényebb országa esetében hátravan, mert a schengeni övezethez az idén sem csatlakozhatnak.
A bolgár és román munkavállalás kérdését különösen Nagy-Britanniában, Franciaországban és Németországban lovagolták meg, főként a májusi európai parlamenti választásra készülő szélsőséges, bevándorlásellenes pártok, de szelídített változatban a szociális juttatások lenyúlását, a rekord-munkanélküliség közepette az állások elrablását hangoztató retorikát helyenként a kormánypártok is átvették. David Cameron brit konzervatív miniszterelnök a további uniós bővítés megvétózásával fenyegetőzött, majd korlátozásokat vezetett be a külföldiek számára a segélyezésben, amit az osztrák, a holland és a német kormány is megfontolandónak tartott.
A pánikkeltésben ezúttal is a brit bulvársajtó járt az élen: decemberben egymást érték a riasztóbbnál riasztóbb szalagcímek, híradások, hogy Bulgáriából és Romániából a január elsejei szigetországi fapados járatokra és buszokra minden jegy elkelt, és nem törődtek a cáfolatokkal sem. Egészen más véleményt fogalmazott meg a The Economist: a londoni piacpárti gazdasági hetilap nyílt levélben bátorította a románokat és a bolgárokat, hogy éljenek a szabad munkavállalás adta lehetőségekkel, és dolgozzanak Nagy-Britanniában. Bonyolítja a helyzetet, hogy mindkét országban nagyszámú a roma lakosság, és emiatt a bolgárokat és a románokat külföldön előszeretettel azonosítják velük, az ezzel járó előítéletekkel együtt.
A rendszerváltást követően Romániából három és fél millióan, Bulgáriából egymillióan távoztak. Korábban Olaszország és Spanyolország volt a célállomás – ahol főként mezőgazdasági idénymunkásként, és az építőiparban dolgoztak –, a gazdasági válság nyomán Németország lett a legkedveltebb. A Németországban dolgozó bolgárok és románok száma az EU-csatlakozás óta 370 ezerre ötszöröződött, igaz, ez meg sem közelíti Olaszországot, ahol legálisan egymillióan dolgoznak, a törvényeket megkerülve pedig még ugyanennyien tartózkodnak ott, akárcsak Spanyolországban. A legkevesebben, 140 ezren éppen Nagy-Britanniába érkeztek, ahol viszont a félelmeket, ha igaztalanul is, de a lengyel „invázió” táplálja.
A brit munkáspárti kormány a 2004-es uniós csatlakozás után azonmód megnyitotta a kelet-európai tagországokból újonnan érkezők előtt a munkaerőpiacot, és a lehetőséggel a leginkább a lengyelek éltek. A nagy-britanniai lakosságon belül az indiai után a második legnagyobb kisebbség immár a lengyel. Bár sokan azóta hazatértek, a 2011-es népszámláláskor az egy évtizeddel korábbinak a tízszeresét, 579 ezer lengyelt találtak a szigetországban. A korábbi munkáspárti belügyminiszter, Jack Straw nemrég látványos hibának nevezte kormánya engedékenységét. Pedig a lengyelek megtalálták a helyüket Nagy-Britanniában, szorgalmas, beilleszkedni hajlandó nép képe alakult ki róluk. Rengetegen sikerrel fogtak saját vállalkozásba, a londoni lengyel napilap, a Polish Express szerkesztője, Ilona Korzeniowska az Economistnak meg is jegyezte: a románok és a bolgárok most olyan munkakörökben dolgozhatnak, amelyek a lengyeleket már nem érdeklik.
