Szegényhatározó

Nehezen kihagyható lehetőség Barack Obama amerikai elnök számára, hogy a napokban ünnepelték az ötvenedik évfordulóját Lyndon B. Johnson országértékelésének, amelyben a hét héttel korábban meggyilkolt John F. Kennedy örökébe lépett politikus meghirdette a háborút a szegénység ellen. A Fehér Házból kiszivárgott értesülések szerint Obama arra készül, hogy a washingtoni kongresszus két háza előtt az unió helyzetéről kedden tartandó éves programbeszédében – a szintén demokrata előd mintájára – a társadalmi egyenlőtlenségekre hívja fel a figyelmet, és sürgeti azok tompítását. Azt, hogy a világszerte pusztító válság nyomán a téma mennyire benne van a levegőben, jelzi, hogy a brit Oxfam jótékonysági szervezet a davosi Világgazdasági Fórum e héten kezdődő tanácskozására időzítve sokkolónak szánt statisztikát hozott nyilvánosságra, amelyben azt állítja: a 85 leggazdagabb ember vagyona éppen annyi, amennyit a Föld lakosságának szegényebbik fele, 3,5 milliárd ember mondhat a magáénak.

A liberalizmus ikonjának a tengerentúlon Kennedyt tekintik, holott a végül a vietnami háború politikai mocsarában elmerült Johnson volt az, aki a demokrata többségű kongresszus segítségével felépítette az USA-t jellemző jóléti rendszert, ami persze az Európában megszokottnál jóval hézagosabb szociális hálót húzott a társadalom leszakadástól veszélyeztetettjei alá. Johnson idején, amikor a szegregáció maradékát is felszámolták a szavazati jogot mindenkinek garantáló – a déli államok diszkriminációs gyakorlatát megtiltó – 1965-ös törvénnyel, megerősítették a Franklin Delano Roosevelt New Deal politikájának részeként létrehozott nyugdíjrendszert, és elindították az idősek (Medicare) és a szegények (Medicaid) orvosi ellátásának szövetségi finanszírozását. Megkezdődtek a munkába állást és a vállalkozást segítő kormányzati programok, és törvényt hoztak az élelmiszer-utalványok rendszeréről, valamint a hátrányos helyzetű iskolakörzetek támogatásáról, beleértve a szegény diákok étkeztetésének finanszírozását is. A Johnson által Nagy Társadalomként emlegetett csomag kibővítésének fontos eleme volt az 1975-ben bevezetett – és a demokraták által kőszívűnek tartott republikánus Ronald Reagan elnök 1986-os adóreformjában sem bántott – adójóváírás intézménye, ami az alacsony keresetűeket segíti.

Azt, hogy a világ legnagyobb gazdasági és katonai hatalma sikerrel vívta-e meg a szegénység elleni háborút, a mai politikusok markánsan, és saját pártjuk szemüvegén keresztül ítélik meg: a demokraták sikert, a republikánusok kudarcot látnak ugyanazokban a mutatókban. A szegények aránya a hivatalos statisztikákban 1964-ben 19 százalék volt, ami 2012-re 15 százalékra mérséklődött, igaz, 1973-ban átmenetileg 11,1 százalékra is lesüllyedt. Ez azt jelenti, hogy a mai Amerikában mintegy 50 millióan – köztük 13 millió gyerek – élnek a szegénységi küszöb alatt, ami 2012-ben egy kétkeresős, kétgyerekes családban évi bruttó 23 492 dollár volt.

A statisztika azonban csalóka, hiszen csak a jövedelmet veszi figyelembe, nincsenek benne az olyan egyéb juttatások, mint a meghatározott termékkörre beváltható élelmiszer-utalvány, a lakbértámogatás, az ingyenes iskolai ebéd. A New York-i Columbia Egyetem tanulmánya szerint ha ezeket a tényezőket is számításba veszik, akkor a szegények aránya 1967-ben még 26 százalék volt, és 2012-re 16 százalékra csökkent, azaz a csökkenés jelentősebb. Arról nem is beszélve, hogy a technológiai fejlődés következtében a szegénység fogalma is átalakult, hiszen az e társadalmi rétegbe sorolt háztartások szinte mindegyikében van mikrohullámú sütő, és sokukban internetkapcsolat, vagyis ma „más szinten” nélkülöznek, mint az 1960-as években.

A demokraták azt hangsúlyozzák, hogy a – jellemzően nem pénzbeli – juttatásokkal a szövetségi kormány 41 millió amerikait, köztük 9 millió gyereket, emelt a szegénységi küszöb fölé, ami nélkül a szegények aránya nemhogy csökkent, hanem 29 százalékra nőtt volna. Ezért is tekintik a Nagy Társadalom még hiányzó építőkövének Obama egészségbiztosítási reformját, ami költségvetési segítséggel vonná be az ellátásba az arra jelenleg nem jogosult 50 millió amerikai nagy részét. Az amerikai háztartások költségvetését a felsőoktatási tandíjak mellett főként a váratlan orvosi kiadások borítják fel, ám a reformok akadozó bevezetése is hozzájárult ahhoz, hogy az USA legfelső bírósága által is alkotmányosnak minősített átalakítást az amerikaiak fele ellenzi.

Obama és a demokraták azt is szeretnék – és a közvélemény kétharmada támogatja –, ha a minimálbért szövetségi szinten óránként 10,1 dollárra emelnék a 2009 júliusa óta érvényes 7,25 dollárról, amitől az egyes szövetségi államok fölfelé eltérhetnek (ezt eddig 21 tette meg). Ezzel érvelésük szerint visszaállna az a történelmi gyakorlat, hogy a minimálbér nagyjából fele a – jelenleg 20,35 dolláros – átlagos órabérnek. Arról nem is beszélve – teszi hozzá a liberális The New York Times napilap szerkesztőségi véleménye –, hogy a kereseti skála alján minimum 17 dollár járna, ha a munkaerő hatékonyságában bekövetkezett változásokat is megfizetnék, s annak hasznából nem jutna aránytalanul sok a cégek profitjára és a vállalatvezetés, valamint a részvényesek kompenzálására. Az amerikai baloldal véleménye szerint ugyanis a megtermelt nemzeti többletjövedelem elosztása 1974-től fokozatosan kiegyensúlyozatlanná vált. Míg a második világháborút követő prosperitás időszakában a társadalom legszegényebb ötödének jövedelme 42 százalékkal nőtt, a leggazdagabb ötödé pedig 8 százalékkal, az 1980-as évektől kezdve a tehetősebbek egyre nagyobbat merítettek a közösből. A munkavállalókat már alig védik a szakszervezetek, és a 2008-ban kitört válság tovább rontotta a helyzetet: az azóta keletkezett többletjövedelem 95 százaléka a kivételezett 1 százalék zsebébe vándorolt.

Az osztályharcos retorikával azonban óvatosan kell bánniuk a republikánus jobbszárnyat adó úgynevezett teadélutános konzervatívokkal markánsan szemben álló liberális demokratáknak, mert ezzel elriaszthatják a nyugalmát féltő középosztályt, ahová Amerikában mindenki igyekszik tartozni. A republikánusok ezt ugyanúgy tudják, mint ahogy azt is, hogy a novemberi kongresszusi választások előtt nem tűnhetnek érzéketleneknek, mint a 2012-es kampányban elnökjelöltjük, a 200 millió dolláros vagyonú Mitt Romney, aki azt találta mondani, hogy az amerikaiak 47 százaléka nem fizet jövedelemadót, és a kormánytól várja a segítséget, ezért úgyis Obamára szavaz. Ezért ellentámadásba lendültek, élen a 2014-es elnökjelölti ambíciókat dédelgető Marco Rubio floridai és Rand Paul kentuckyi szenátorral, akik azt hangsúlyozzák: nem a gazdagokat kell szapulni és szipolyozni, s a szegényeket gyámolítani, hanem az utóbbiaknak lehetőséget adni a felemelkedésre.

NAGY GÁBOR