Ajtócsapkodás

Ha az emberek nem mozoghatnak szabadon, akkor miért engednénk meg ezt az áruknak, a tőkének és a szolgáltatásoknak? – tette fel félreérthetetlenül a kérdést Viviane Reding, az Európai Bizottság alelnöke, igazságügyi biztos, miután Svájcban vasárnap népszavazáson döntöttek arról, hogy álljon vissza az EU-ból érkező külföldiekre a bevándorlás korlátozása. A referendumon szokatlanul nagy, 56 százalékos részvétel és minimális, 20 ezer szavazatos különbség mellett, 50,3 százalékos többséggel döntöttek a szigorításról. Így a svájci kormánynak három éve van arra, hogy kidolgozza a kvótarendszert – amely tágan értelmezendő, beletartoznak a munkavállalók, a diákok, a családtagok, s ha van ilyen, a menekültek –, vagy felmondja a Brüsszellel a munkaerő szabad áramlásáról kötött, 2002-ben életbe lépett megállapodást.

Az EU-külügyminiszterek hétfői tanácskozásának napirendjére került népszavazási eredményt Svájc uniós partnerei csalódottan fogadták, és úgy vélték, sokba kerülhet ez az országnak. Svájc kizárólag uniós tagországokkal – valamint az EU-hoz az Európai Gazdasági Térségen (EGT) keresztül kötődő Liechtensteinnel – határos, exportjának 56 százaléka az EU-ba irányul, az import négyötöde onnan érkezik. Ezért minden, az áruk, a szolgáltatások és a tőke útjában álló akadály fájdalmas lenne számára. A svájci székhelyű multinacionális cégek – mint a Nestlé élelmiszer- vagy a Novartis és Roche gyógyszeripari vállalatok –, valamint a nagy bankok attól tartanak, nem tudnak elég magasan kvalifikált munkaerőre szert tenni, ha annak letelepedését adminisztrációs szabályok nehezítik.

A szélsőjobboldali Svájci Néppárt (SVP) által kezdeményezett, „a tömeges bevándorlás megállítását” célzó referendum nem csupán mennyiségi korlátozást javasolt, hanem azt is, hogy minden egyes svájci munkahelyet csak akkor lehessen kínálni uniós külföldinek, ha bizonyítottan nem találni rá svájci állampolgárt (harmadik országbeliekre eddig is volt érvényes korlátozás). A város és a falu, a modern Nyugat-Svájc és a konzervatív Kelet-Svájc különbözőségét minden korábbinál jobban kifejező korlátozás – az előbbiek többsége mondott nemet, az utóbbiaké igent – annak ellenére született meg, hogy a kormány, az SVP kivételével az összes parlamenti párt, az üzleti élet, a szakszervezetek és a média nagy része mind az elutasításra buzdította az embereket. A svájciakra viszont a jelek szerint inkább hatottak a néppárti kampányszlogenek a külföldiek miatt növekvő bűnözésről, a túlterhelt egészségügyi és szociális ellátórendszerről, a zsúfolt tömegközlekedésről.

A vasárnapi fiaskó után szinte minden megfigyelő az 1992. december 6-ai népszavazásra mutogat, amikor – mellesleg szintén 50,3 százalékos többséggel – a svájciak nemet mondtak az EGT-be lépésre, amely az Európai Közösség és az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (EFTA) tagjait tulajdonképpen egységes piaccá nyitotta. Azt a voksolást szintén az SVP populista motorja, Christoph Blocher szervezte és finanszírozta, ahogy a mostanit is, ezért is fogalmazott úgy több elkeseredett diplomata, hogy a már egyszer leírt politikus utazzék Brüsszelbe, és vezesse ő az új helyzetben a tárgyalásokat az unióval. Azaz egye meg, amit főzött.

A 22 évvel ezelőtt kimondott nem következményeként az EU és Svájc viszonyát több tucat kétoldalú megállapodás szabályozza, melyek teljes szövedékét zilálhatja szét a mostani referendum eredménye. A bilaterális szerződéseket ugyanis – legalábbis az első hét egyezség esetében – úgynevezett guillotine-záradék egészíti ki: ha bármelyik alku felborul, repül vele a többi is. Martin Schulz, az Európai Parlament elnöke nem is rejtetten fenyegette meg Svájcot, mondván, ha a munkaerő szabad áramlásáról született egyezménynek vége, akkor ez a schengeni megállapodást is megszüntetheti, azaz a svájci határok többé nem lennének olyan nyitottak az unió felé, mint jelenleg. (Lásd még a Svájci idegenkedés című írást a Vélemény rovatban.)

A korlátozások mellett szavazók, illetve a néppártiak viszont éppen a 2008-as, schengeni csatlakozásban látják a problémát. Az azóta eltelt öt év alatt a külföldi születésű svájciak aránya 14 százalékkal nőtt ugyanis, és lassan a lakosság negyede olyan, aki más országban látta meg a napvilágot. Ez a mutató a kétszerese az ausztriainak, az egyik legmagasabb Európában, s már évente 80 ezren érkeznek a nyolcmillió lakosú országba. A kormány nem figyelt a panaszokra, az üzleti világ a frank túlzott erejével volt elfoglalva, és senki sem vette komolyan a bezárkózási trendet mutató közvélemény-kutatásokat.

Elkerülendő a gettósodást, tudatosabbá tették ugyan az újonnan érkezők letelepítését, és az idén januárban rendeletet hoztak a munkát kereső uniós állampolgárok esetében a szociális segély megszüntetéséről, valamint a letelepedési engedély megtagadásáról egyéves munkanélküliség esetén, de ezek az intézkedések már nem fordították meg a folyamatokat. Mire reagáltak a morgásra, hogy 300 ezer német munkavállaló költözött be Svájcba, addigra a fejlett országok állampolgárainak helyére a délkelet-európaiak léptek, az utóbbi időben kifejezetten sokan Szerbiából és Koszovóból. Az SVP retorikája így célba talált, ahogy a szélsőjobboldali párt korábban is meg tudta lovagolni a növekvő idegenellenességet, például a minaretek építését megtiltó 2009-es referendum sikerével.

Pánikra még sincs ok, mert mindkét félnek érdeke a megállapodás. A svájci kormány kihasználhatja azt a kiskaput, hogy a referendumon csak arról döntöttek, kvóta kell, arról nem, hogy az mekkora legyen, vagyis az üzleti világgal együttműködve az ajtó olyan nagyra nyitható, hogy mindenki beférjen, akinek kell. Brüsszel pedig nem szeretné, ha a májusi európai parlamenti választás előtt az EU-ban a megszorításoktól elkeseredett lakosság körében a svájci példa nyomán még nagyobb befolyásra tennének szert a szintén bevándorlásellenes szélsőjobboldali pártok. Mert a svájci referendum eredményét a „brüsszeli diktátummal” való szembeszegülésként, sikerként értékelte például Nigel Farage, a brit konzervatívokat jobbról szorongató Brit Függetlenségi Párt elnöke éppúgy, mint a szélsőséges francia Nemzeti Front vezetője, Marine Le Pen.

FÖLDVÁRI ZSUZSA