„Ebbe a tükörbe nehéz belenézni” – unokájuk fotózta végig Marika és Sándor tízéves búcsúját
Szajki Bálint fotóriporter éveken át dokumentálta, ahogy nagymamája otthon ápolja súlyos beteg nagypapáját.
„Genetikailag fontosabb egyedtől vennénk el a helyet” – magyarázta Bengt Holst, a koppenhágai állatkert tudományos igazgatója egy brit tévécsatorna adásában, miért nem ajándékozták el inkább Mariust, a 18 hónapos recés zsiráfot ahelyett, hogy lelőjék, iskolás gyerekek előtt felboncolják, majd oroszlánok elé vessék. A dánok a döntést az 1985-ös német állatkertek kezdeményezésére indult Európai Fajmegőrző Programra (EEP) vezették vissza, amely a kontinens állatkertjeinek genetikai sokszínűségét igyekszik megőrizni. Ezt jelen esetben csak úgy tudják megvalósítani, ha egységes populációként tekintenek az Európai Állatkertek és Akváriumok Szövetségébe (EAZA) tartozó 347 állatkert 798 zsiráfjára, akik mind ugyanannak a négy-öt generációval ezelőtt a vadonból befogott csapatnak a leszármazottai. A beltenyészet elkerülése érdekében bonyolult számításokkal sakkozzák ki, hogyan párosítsák az egyedeket.
Marius veszte az volt, hogy egy túlreprezentált genetikai típust képviselt. No meg az, hogy a legtöbb országgal ellentétben, ahol a nem kívánt szaporodást fogamzásgátlással, ivartalanítással vagy egyszerűen a tenyészállatok elválasztásával oldják meg, az észak-európai országok szakemberei a természetesség hívei. Vagyis – mintegy reprodukálva a vadon törvényeit – az anyától való elválasztás után elpusztítják a nem megfelelő génállományú állatokat.
MTI / Illyés Tibor
A beltenyészet káros hatásairól már az evolúcióelmélet atyja, Charles Darwin is több ízben értekezett az 1860–1870-es években. Fél évszázaddal később Sewall Wright amerikai genetikus dolgozta ki az úgynevezett beltenyésztési együtthatót. Ezzel a módszerrel, a közös ősök száma és a generációs távolság figyelembevételével, megállapítható a rokonság foka, és kikövetkeztethető a párosítás várható eredménye. „Minél közelebbi rokonok ugyanis a szülők, annál kevésbé működik az egyedfejlődés során kialakult hibajavító mechanizmus, hiszen annál nagyobb a valószínűsége, hogy mindkettőtől örököltek egy adott genetikai hibát, és így az utód rendellenességgel születik” – magyarázza Hanga Zoltán, a Fővárosi Állat- és Növénykert szóvivője.
A leromlás tünetei közül a leggyakoribbak az egyedek csökkenő alkalmazkodóképessége, alkatuk gyengülése, idegrendszerük sérülékenysége, termékenységük bizonytalansága, a betegségekkel szembeni ellenálló képességük csökkenése; végső soron torzszülöttek is előfordulhatnak. Katherine Ralls amerikai zoológus és munkatársai 1988-ban arra jutottak, hogy emlősök beltenyészetből származó ivadékai között 44-ből 41 esetben magasabb volt a halandóság, az édestestvérek pároztatásából született utódok fiatalkori túlélésének esélye pedig 33 százalékkal kisebb volt az átlagosnál.
„Minél inkább beltenyésztett egy állomány, az utódok annál nagyobb eséllyel lesznek hímek” – egészíti ezt ki az általános tapasztalatokkal Hanga. Ez az állatkerti zsiráfoknál például azért probléma, mert egy egészséges csapat esetében – mint a legtöbb állatnál – ugyanannyi hím és nőstény születik (vadonban és fogságban egyaránt), és csak később, a létért való küzdelem vagy a mesterséges szelekció hatására alakul ki a hosszú nyakú állatok körében szokásos hárem, vagyis az egy bika – több tehén felállás. Mariusnak emiatt is kevesebb esélye volt az életben maradásra.
A szakemberek ugyanakkor azzal is tisztában vannak – amint arról a birkatenyésztéssel foglalkozó Festetics Imre gróf például már 1819-es cikkeiben is írt –, hogy a beltenyésztésnek előnyei is lehetnek. Nemcsak a káros, hanem a kiemelkedő tulajdonságok is örökíthetők ekképpen; ezen alapul a galamb-, a kutya- vagy a lótenyésztés is. Az egyik klasszikus hazai példa a napóleoni háborúk idejéből az osztrákok által a franciáktól zsákmányolt, Nonius nevű világospej, anglonormann mén esete, akinek előnyös tulajdonságait Mezőhegyesen, leszármazottai körében, rokontenyésztéssel megszilárdítva hozták létre az erős testalkatú nóniusz félvér fajtát.
MTI / EPA / Kasper Palsnov
Ha pedig viszonylag kis számú a káros génvariáció, és a szelekció intenzív, a populáció rátermettsége csak átmenetileg csökken. Az európai bölény esetében például néhány generáció leforgása alatt megszűnt a beltenyészet miatti leromlás, mivel a hibás DNS-kódú egyedek életképtelennek bizonyultak, és velük együtt eltűntek a kóros genetikai jegyek a populációból.
Még meglepőbb a texasi Rice Egyetem genetikusának, Lisa Meffertnek a következtetése, aki 2005-ben úgy találta, hogy a beltenyészet talán nem is annyira ártalmas, mint az az eljárás, amivel az állatkertek megpróbálják megakadályozni a kialakulását. Az egyedek nagy távolságokra utaztatása ugyanis nemcsak költséges és időigényes, hanem az is előfordulhat, hogy az állat képtelen alkalmazkodni az új környezethez, és elpusztul. A gyors generációváltású legyekkel kísérletező Meffert szerint a megfelelő változatosság érdekében elegendő a legnyilvánvalóbban vérfertőző (szülők és gyerekeik, illetve testvérek közötti) kapcsolatokat megakadályozni, ráadásul így csökkenne egyes ritka állatfajok kihalásának a veszélye. A kutatás során azonban kiderült az is, hogy az ilyen „félig” beltenyésztett társaság nehezebb életkörülményeket már nem tudott elviselni, vagyis aligha folyamodhatnának ilyesmihez olyan állatkertek, amelyek tervezik egyes állataik visszatelepítését a vadonba.
Különféle állatfajok eltérő mértékben tolerálják a beltenyésztést. A patások jellemzően nehezen viselik, náluk gyorsan kialakulnak bizonyos betegségek, és nagy lesz az utódok elhullási aránya. A budapesti állatkertben az eredetileg Északnyugat-Afrikában honos, de mára a vadonban teljesen kipusztult Mhorr-gazellákkal van emiatt a legtöbb gond. „Amikor az állatkertek hozzáfogtak a szaporításukhoz, a megmaradt példányok már rendkívül beltenyésztettek voltak, ezért most vért izzadunk, mert a megszülető utódok nagy részét mesterségesen, cumisüveggel kellett felnevelnünk” – meséli Hanga. Ezzel szemben a szigetlakó állatok, mint például a világ legnagyobbra növő gyíkja, a komodói varánusz, általában jobban tűrik a szűk párválasztékot. Az említett hüllők eredetileg az indonéziai szigetvilágban éltek, ahol viszonylag rövid idő alatt többször is változott a tengerszint magassága, a kicsi szigeteken a kevés állatból álló populációk elszigetelődtek, és ha nem tűrték volna jól a beltenyészetet, kipusztultak volna. Azaz: még a természetes kiválasztódást általában meghiúsító beltenyészethez is alkalmazkodtak – a természetes kiválasztódás során.
LASKOVITY J. ERVIN
