Nem így akart hatalomra jutni, mégis klasszikus vértelen puccsal buktatta meg Enrico Letta olasz miniszterelnököt a kormánykoalíciót vezető balközép Demokrata Párt (PD) elnöke, Matteo Renzi. Az ambícióit jó ideje nem titkolta a 39 éves politikus, de szabályos választás útján szeretett volna eljutni a kormányfői székbe, sőt előtte az alkotmány és a választási törvény reformjának elfogadását tervezte, hogy ne alakulhasson ki a mostanihoz hasonló patthelyzet. A múlt héten a PD testületével váratlanul megszavaztatta azonban a szintén a pártjához tartozó Letta leváltását.
A kormányalakítással hétfőn megbízott Renzi így hozzáláthat feladatához, és lapzártánk után minden bizonnyal le is teszi majd az esküt Olaszország legifjabb miniszterelnökeként – igaz, mindössze két hónappal lesz fiatalabb, mint amikor 1922-ben Benito Mussolini megkaparintotta a hatalmat. Ám a tettek emberének nevezett, jogász végzettségű Renzinek a jelenlegi parlamenttel el kell magát fogadtatnia a bizalmi szavazáson, és a PD eddigi partnereivel kell tovább kormányoznia, vagyis azzal a koalícióval, amelyet – élén Lettával – tehetetlenséggel vádolt. A hazardírozását már az is jól mutatja, hogy az Angelino Alfano vezette Új Jobbközép párt – amelynek a szenátusi frakciója elengedhetetlen a kormány életben maradásához – jelezte, nem feltételek nélkül támogatja Renzit. Ráadásul a kormányfőjelölt piacbarát elképzelései korántsem nyerték el a volt kommunistákkal is feltöltött PD minden csoportjának tetszését, és még a pártszakadás sem kizárt. A PD baloldali ideológiájához képest Renzi sokkal inkább centrista, akinek nem lesz egyszerű összetartania a koalíciót, ráadásul az elképzelése szerint egészen a 2018-ig tartó parlamenti mandátum lejártáig.
Kérdés, hogy a kétségkívül népszerű, magát kívülállónak nevező, a régi politikai elit háttéralkuit elutasító politikus hogyan teremti meg a legitimációját. A tavaly megbukott technokrata kormányt vezető Mario Monti és Letta után ő lesz a harmadik egymást követő, nem választások útján hatalomra került olasz kormányfő, ráadásul a parlamentnek sem tagja. Kormányzati tapasztalata nincs, üstökösszerű karrierjének eddigi egyetlen választott közhivatallal járó állomása, hogy öt éve Firenze polgármestere. Felmérések szerint az olaszok többsége nem akarta, hogy Renzi a párt irányításának átvételével lépjen Letta helyére. Ha pedig mégis idő előtt szólítanák az urnákhoz az olaszokat, akkor nem jó ómen, hogy a jelenlegi közvélemény-kutatások szerint a PD és ellenzékben lévő jobboldali riválisa, a Silvio Berlusconi vezette Forza Italia fej fej mellett vannak.
Renzi azonban azzal a felkiáltással indult a hatalomért, hogy kockáztatni kell, mivel Olaszország a politikai és a gazdasági reformok elodázásával egyre mélyebb válságba sodorja magát. És akciója nem teljesen előkészületek nélküli. Furcsa látvány lehetett, amikor januárban Berlusconi bemasírozott a PD római székházába, és a Renzivel több mint kétórás tárgyaláson lényegében megállapodtak a működésképtelennek tartott politikai rendszer reformjáról. A PD-ben sokan közönséges bűnözőnek tartják a 77 éves, négyszeres miniszterelnököt, akit tavaly adócsalás vádjával jogerősen ítéltek el, és ezért megfosztották szenátori mandátumától. De a gyakorta kommunistázó Berlusconi is nagyokat nyelhetett, hiszen a baloldali párt székházának falain a kubai forradalmat annak idején vezető Fidel Castro vagy Che Guevara arcképei is ott lógnak.
A két politikus reformelképzelésének a lényege, hogy az alkotmány módosításával a központi kormánynak visszaadnának olyan jogköröket, amelyeket most a régiók gyakorolnak, például a közlekedésben vagy az energiapolitikában. Megszűnne a szenátus közvetlen választása, amivel véget vetnének annak az alkotmányos anomáliának, hogy a parlament két házának egyforma a törvényalkotó hatalma. A jelenlegi helyzetben ugyanis a PD-nek csak a képviselőházban van többsége, a szenátusban nincs, ezért ott ki van szolgáltatva a kis koalíciós partnereknek. Az elképzelés szerint megemelnék a parlamentbe jutás küszöbét, hogy a törvényhozás ne legyen töredezett, és valamiféle kétpártrendszer alakuljon ki.
Csakhogy ez a törekvés nemcsak szembemegy az eddigi olaszországi hagyományokkal, de aligha fog tetszeni például a koalícióban társ Új Jobbközépnek vagy a Monti által alapított Polgári Választásnak. Ráadásul a szimulációk szerint a jelenlegi erőviszonyok alapján is négy párt jutna be a parlamentbe. A legfőbb bírálatok azzal kapcsolatosak, hogy a listás szavazás megmaradna, és a jelöltek sorrendjét megint csak a pártvezérek állítanák össze. Bár olyan elképzelés is forog, hogy a jelölteket a pártokon belül választanák. A reformokat egyébként a parlament mindkét házának el kellene fogadnia, ami a szenátus esetében a kollektív öngyilkosságot jelentené. Nem csoda, hogy a PD szenátorainak is csak a negyedét tartják Renzi hívének.
Ám ebben a politikai pókerben az igazi veszély maga Berlusconi. Előfordult már, hogy támogatta az alkotmány módosítását, majd amikor 1998-ban a tettek mezejére kellett volna lépni, visszakozott. Renzi úgy érzi azonban, hogy a mostani helyzet más. Priusza miatt nem választható újra Berlusconi, sikeres reformmal viszont ott bábáskodhat az új köztársaság megszületésénél. A veterán politikus pedig őszintén kedveli Renzit, s a két nagy politikai formáció együttműködése elvben nem lehetetlen.
De vajon jut-e idő és energia a gazdaság rendbetételére a következő jó egy évre elegendő törvényhozási feladatot jelentő politikai reformok mellett? Olaszország a második világháború utáni legsúlyosabb gazdasági válságát éli, a GDP közel 9 százalékkal, az ipari termelés a negyedével zsugorodott 2008 óta, bár a gazdaság technikailag kimászott a recesszióból – a tavalyi negyedik negyedévben némi bővülést tudott felmutatni. A 12,5 százalékos országos munkanélküliségen belül a 24 évesnél fiatalabb korosztályé több mint 40 százalékos. De nem csak a válság okozza a bajokat, a növekedés hiánya évtizedes probléma. Az IMF szerint 2005–2011 között a közvetlen külföldi tőkebefektetés Olaszországban az eurózóna átlagának a harmada volt, és szerkezeti átalakítások nélkül 2018-ig a növekedés legfeljebb évi fél százalék körül lehet.
Renzi úgy véli, a bénult politikai rendszer forradalmi változásával megteremtett stabilitás révén nyílik lehetőség a gazdaság rendbetételére. Például a hatalmas bürokrácia csökkentésére, a merev munkaerő-piaci szabályok megváltoztatására, azaz az elbocsátások megkönnyítésére. A munkanélküliek megfelelő segélyezése és a növekedés beindítása végett tervezett adócsökkentések persze komoly költségvetési terhet jelentenek, amit a GDP több mint 130 százalékára rúgó államadósság miatt nem nézne jó szemmel Brüsszel. Renzi elutasítja azonban az EU megszorításokra építő – egyébként a Letta-kabinet által is követett – válságkezelését. A sikerén nemcsak Olaszország, de az euró sorsa is múlhat. Mintha egy másik firenzei, a reneszánsz író, filozófus és politikus, Niccolo Machiavelli tanítását követné: „Nem a status quo megőrzése, hanem a megdöntése a célom.” A nemzetközi piacok az első reagálások alapján bíznak az eurózóna harmadik legnagyobb gazdaságát rendbe tenni szándékozó Renziben, hiszen hétfőn az olasz tízéves államkötvény hozama 3,64 százalékra csökkent, ami közel nyolc éve a legalacsonyabb.
KERESZTES IMRE
