Krimi a krimiben

Szeretnek mindent tudni a titkosszolgálatok, ám amit tudnak, arról a legritkábban szeretnek beszélni – ez az egyik tanulság az utóbbi évtizedek legtöbb visszhangot kiváltó németországi bűncselekmény-sorozatának tárgyalásán. A magát Nemzetiszocialista Földalatti Mozgalomnak (NSU) nevező szélsőjobboldali csoport 2000 szeptembere és 2011 novembere között elkövetett gyilkosságainak tíz ember, nyolc török és egy görög bevándorló, valamint egy német rendőrnő esett áldozatul. Az ügy napvilágra kerülése óta több szálon futnak a felderítésre, az igazság teljes feltárására irányuló törekvések. Elsősorban a müncheni Tartományi Legfelső Bíróságon, ahol, ha minden jól megy, decemberben be is fejezik azt a büntetőpert, amiben a fővádlott Beate Zschäpe, a háromfős kivégzőosztag egyetlen életben maradt tagja, valamint négy segítőjük. A német parlament alsóháza, a Bundestag vizsgálóbizottsága korábban kezdte, s már be is fejezte a munkáját ebben az ügyben: 2012-től vizsgálta a politikai hátteret, a hatóságok által esetleg elkövetett hibákat, ám a 2013. őszi parlamenti választások miatt a mandátuma megszűnt. S a megszámlálhatatlan újságcikk, tévériport után a közelmúltban két könyv is próbálkozott a háttér megvilágításával és a kérdések feltevésével.

Hogyan tudott tizenhárom éven át lebukás nélkül élni három olyan körözött ember, akinek a fényképét, nevét, adatait ismerték? Zschäpe és két társa, Uwe Bönhardt és Uwe Mundlos ugyanis legkésőbb 1998-ban fel kellett volna hogy keltse a hatóságok érdeklődését, amikor is Jénában, egy garázsban általuk készített csőbombákat találtak. Ám 2011-ben is csak azt követően bukkantak rájuk, hogy Bönhardt és Mundlos bankrablási kísérlet után Eisenachban, bérelt lakóautóban öngyilkosságot követett el. Pontosabban a jelenlegi ismeretek szerint Mundlos agyonlőtte társát, majd felgyújtotta az autót, és saját magával is végzett, Zschäpe pedig négy nappal később föladta magát.

Ráadásul nem erdők mélyén bujkáltak, hanem eredeti lakóhelyük, Jéna földrajzi közelségében, előbb Chemnitzben, majd Zwickauban éltek, látszólag hétköznapi életet, polgári környezetben, rendszeresen a Keleti-tenger partján nyaraltak, kempingismerősökre tettek szert. Miért nem tűntek fel a hatóságoknak? Ez az egyik központi kérdése annak a könyvnek, amiben Stefan Aust, a Der Spiegel hetilap tényfeltáró munkáiról híres korábbi főszerkesztője és Dirk Laabs összegyűjtötte azokat a momentumokat, amelyekre pillanatnyilag nincs magyarázat. Hasonlóan firtatta ezt a napokban egy sajtóbeszélgetésen Sebastian Scharmer ügyvéd, aki a müncheni perben az egyik áldozat családját pótmagánvádlóként képviseli. Szerinte a szélsőjobbos trióval az évek során legalább 42 titkosszolgálati ügynök, besúgó, informátor került valamilyen kapcsolatba – a jelek szerint hiába. Az ügyvéd az Andreas Förster (ugyancsak ismert oknyomozó német újságíró) szerkesztésében megjelent másik friss könyv bemutatóján osztotta meg kételyeit a nyilvánossággal. Vagyis rejtély, hogyan nem jutott el egyetlen információ sem azokhoz a hatóságokhoz, amelyek annak idején a tíz gyilkosságot elkülönített, egyedi esetekként kezelve próbálták felderíteni, vagy éppen bevándorlók egymás közötti leszámolásaként kezelték.

Holott ha van megfelelő információcsere, netán kollegiális együttműködés, már korábban kiderült volna, hogy idegenellenes indíttatású, azonos elkövetők által végrehajtott bűncselekmény-sorozatról van szó. A parlamenti vizsgálóbizottság előtt például arról beszélt az Alkotmányvédelmi Hivatal (a német belföldi titkosszolgálat, BfV) egyik nyugalmazott tisztje, hogy neki már 2003 augusztusában jelentette egy informátora, hogy az egykori NDK területén működik egy, a korábbi szélsőbalos terrorcsoport, a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) mintájára szerveződő, csak éppen ellenkező előjelű csoport. Az informátor még azt is közölte, hogy a szélsőjobbosok NSU-nak nevezik magukat, öten vannak, s egyiküket Mundlosnak hívják. Akkor még „csak” a negyedik áldozatukkal végeztek a gyilkosok, a következő bűntényt már meg lehetett volna előzni – ha az információ eljut oda, ahová kellett volna.

A titkosszolgálat vagy annak tartományi kirendeltségei tucatjával foglalkoztattak és pénzeltek informátorokat a szélsőjobboldali szervezetekben. Hogy ők mennyit tudtak, illetve mennyit jelentettek az NSU-trióról és a segítőikről – sokak szerint képtelenség lett volna csak hármuknak végrehajtani a sorozatot –, azt valószínűleg soha nem, vagy csak töredékesen lehet majd megismerni. Az ügy kirobbanása után néhány nappal a BfV kölni központjában tucatjával semmisítettek meg informátorokról szóló, illetve megfigyelési dossziékat. Sokat elárul, hogy távozni kényszerült Heinz Fromm, a BfV főnöke, valamint öt tartományi kirendeltség vezetője is.

A bíróság előtt a szövetségi főügyészség mint a vád képviselője szigorúan azon a nyomvonalon halad, hogy a gyilkosságsorozat kizárólag a Zschäpe–Bönhardt–Mundlos-trió műve, kettő közülük már halott, a harmadikat majd elítélik gyilkosságért, a további négy vádlottat bűnsegédként, s ezzel az ügy lezárul. A pótmagánvádlók viszont megpróbálnak fényt deríteni arra is, melyek voltak azok az információk, amelyeket valamelyik szolgálat tudott – mivel Mundlost a Bundeswehrben töltött ideje alatt a katonai elhárítás is megpróbálta beszervezni, róla ott is kell lennie adatnak –, de nem adott át a gyilkossági ügyek „mezei” nyomozóinak. Sok sikerre azonban nem számíthatnak. Scharmer szerint, ha megidéznek egy titkosszolgálati informátort tanúnak, akkor azt a hatóságok előre felkészítik. Ha meg a pótmagánvádló valami kényeset kérdezne tőle, akkor az ügyész figyelmezteti: most éppen bűncselekményre felbujtóként viselkedik, hiszen szolgálati titok kifecsegésére biztatná a tanút.

Az összeesküvés-elméletek kedvelőinek néhány további részlet is kitűnő lehetőségeket kínál. Hiszen mi a magyarázat arra, hogy közvetlenül két társa önkéntes halála után Zschäpe Svédországban vásárolt feltöltőkártyás mobilról kapott erről értesítést, s ezt követően robbantotta fel zwickaui lakásukat a nyomok eltüntetésének szándékával. Kitől jött a hívás? – Zschäpe erre is választ adhatna, de az eddig lezajlott 120 tárgyalási napon még nem szólalt meg.

A kelet-németországi neonáci mozgalmakhoz, a Türingiai Honvédelem nevű nacionalista szervezethez már a kilencvenes évek elején vonzódó hármas különben nem a halmozottan hátrányos helyzetűek csoportjába tartozott. Zschäpe anyja fogorvos, Bönhardt apja mérnök, anyja tanárnő, Mundlos apja pedig, aki informatikát tanít a jénai főiskolán, amikor a perben tanúként megidézték, rendreutasította a tanácsvezető bírót, hogy szíveskedjék őt társadalmi rangjának megfelelően professzor úrnak szólítani. Az említett türingiai „honvédők” között tevékenykedett egy T. B. nevű titkosszolgálati informátor is, aki az évek során 100 ezer eurót kapott megbízóitól, nemcsak hírekért, hanem bizalomerősítő intézkedésekre – csoportos utazások, rendezvények finanszírozására, eszközök beszerzésére – is, mondván, így majd kézben tartják őket. Hogy ebből a pénzből jutott-e az NSU-triónak, arra T. B.-nek a közeljövőben várható bírósági tanúvallomása adhatna választ. Hacsak nem titok az is.

WEYER BÉLA / BERLIN