Sokszínű arany

„Megnyertük a vébét, világelsők vagyunk. Rövidesen csatlakoznak hozzánk a keletnémet focisták is, a német csapatot évekig nem lehet majd legyőzni” – kommentálta huszonnégy évvel ezelőtt Rómában a nyugatnémet válogatott aranyérmét a szövetségi kapitány, Franz Beckenbauer. Az akkor már karnyújtásnyi közelségben lévő német újraegyesítés hozadékaként remélt erősítés nem igazolta azonban a „Császár” optimizmusát, az újabb diadalra a múlt vasárnapig kellett várni.

Az egykori NDK játékosai kevés kivétellel nem tudták fölvenni a nyugatnémet profik ritmusát, megszokni a Bundesliga stílusát. Matthias Sammer, majd később Michael Ballack személyében még pályára léphettek, sőt komoly szerepet is játszhattak az egyesített Németország válogatottjában olyanok, akik az NDK labdarúgásában kezdték karrierjüket – Ballack a sérüléséig csapatkapitány is volt –, de aztán az idő haladtával a törvényszerű visszavonulások végképp eltüntettek minden NDK-s múltat a német fociból. Olyannyira, hogy a Rio de Janeiróban győztes csapatban is csak Toni Kroos volt az, akinek német gyökerei az ország keleti felében rejlenek, miközben Joachim Löw brazíliai keretében jócskán voltak nem németországi születésű, illetve nem vagy csak részben német szülőktől származó játékosok. A világbajnokságok első számú gólgyárosának címét a brazil Ronaldótól megszerző Miroslav Klose és Lukas Podolski családja Lengyelországból települt át, s lett német állampolgár, török szülők gyermekeként született Mesut Özil, ghánai–németnek mondható Jerome Boateng és tunéziai apától származik Sami Khedira.

A németek 1990 óta várt újabb sikerét tehát inkább a migrációs hátterű focisták szerencsés integrációja, mint az NDK-sok „becsatornázása” hozta meg. Azért nem maradt a döntő NDK-s momentum nélkül: a házigazda brazilokat az elődöntőben a futball tudományából megalázóan kioktató német csapat „tizenkettedik játékosaként” ott drukkolt Angela Merkel kancellár, akit Joachim Gauck államfő is elkísért: mindketten az NDK-ban nőttek föl, s csak az újraegyesítés után léptek pályára – igaz, politikaira.

A vb-győzelem várományosának drukkolni, a győzelem után „a fiúk” öltözőjébe látogatni, velük fényképezkedni – ez minden közvélemény-kutatási álmoskönyv szerint plusz népszerűséget hoz. Így aztán a németországi képernyőkön – 86,3 százalékos volt a focidöntő nézettsége, a többi csatorna akár adásszünetet is tarthatott volna – a világ nemcsak azt láthatta, amint Merkel és Gauck fölugorva, égnek emelt kézzel ünnepli a győztes gólt, hanem a minden játékosnak kijáró kancellári ölelést is megtekinthette. Majd pedig a Twitteren küldött és a Facebookra posztolt selfie-ket is végignézhette: Podolskitól Khediráig, Bastian Schweinsteigertől a torna legjobb kapusaként Aranykesztyűvel jutalmazott Manuel Neuerig mindenki talált módot, hogy „Angie-t” átkarolva nézzen a saját kamerába.

Nem Merkel volt az első német kancellár, aki bemerészkedett a válogatott öltözőjébe. Az 1990-es döntő után Helmut Kohlt azzal a rigmussal köszöntötték a focisták, hogy „Helmut, csökkentsd az adókat” – amit persze ő nem fogadott meg, pedig az összetartozás jeleként még pezsgővel is lefröcskölték. Elődei közül Helmut Schmidt – aki szerette a focit, a Hamburger SV szurkolója volt – 1974-ben megelégedett azzal, hogy megjelent a dísztribünön. Az 1954-es, legendás győzelem idején a kancellár Konrad Adenauert pedig látványosan nem érdekelte sem a foci, sem a népszerűség-hajhászás: állítólag azt mondta, hogy a kapufát sem tudná megkülönböztetni a szögletzászlótól, így távol maradt a „berni csodától”. Pedig a magyarok ellen elért 3:2 akkor valóban társadalompolitikai jelentőségű volt. A vesztett háború, a megosztottság, a jóvátétel, s az a tény, hogy a „gazdasági csoda” addig leginkább csak a sok munka formájában volt érzékelhető, enyhén szólva sem kedvezett a nyugatnémet társadalom önbizalmának. „Wir sind wieder wer”, tehát ismét vagyunk valakik – ez volt a hatása akkor Helmut Rahn harmadik góljának.

Gerd Müller, aki az 1974-es, Hollandia elleni döntőn kikaparta a gesztenyét az NSZK válogatottjának, nem írt ennyire történelmet – annak a vébének a győzelem mellett a sikeres lebonyolítás volt a másik eredménye, az 1972-es müncheni olimpia biztonsági kudarca, az izraeli csapat elleni palesztin terrorakció tragikus végkifejlete után. De ahogy az 1954-es vébé a nyugatnémeteknek adott önbizalmat, az 1974-es az NDK-sokat segítette hozzá, hogy – legalábbis rövid időre – megszabaduljanak kisebbségi érzéseiktől. Még ma is alig van olyan, Németország keleti felében, a hatvanas évek közepe előtt született ember, akinek Jürgen Sparwasser nevéről ne az jutna eszébe, hogy a csoportban szembekerült egymással a két német válogatott, s az addigra a favoritok között emlegetett NSZK-t a félvállról vett NDK az ő góljával legyőzte. Mert lehetett valaki a Honecker-rendszer legnagyobb ellensége, az azért némi elégtétellel tölthette el, hogy „utazni nem utazhatunk ugyan, a Volkswagen meg a Mercedes helyett a Trabant és a Wartburg a távoli perspektíva, és arra is várni kell – de a focistáink azért csak megmutatták”.

A riói finálé délelőttjén a német közszolgálati tévé megismételt egy dokumentumfilmet, amiben az 1954-es döntő szereplői emlékeztek. A biztos magyar győzelemnek várt és a 2:0-s gyors vezetés után lefutottnak tűnő meccs kapcsán Albert Sing, Sepp Herberger akkori szövetségi kapitány asszisztense elmondta, hogy a játékosoknak az étkezésekhez akkor egy-egy ampulla is dukált, aminek a tetejét lereszelték, majd a tartalmát a játékosok megitták. Hogy mi volt benne, azt nem tudja, állítólag szőlőcukor és C-vitamin. Más vélemények szerint Adi Dassler cserélhető stoplijai segítették hozzá őket Puskásék legyőzéséhez.

WEYER BÉLA