Jobbra szabva

„Ha Brüsszel elutasítja az érdemi reformokat, Nagy-Britannia az Európai Unióból való kilépésre szavaz” – erősítette meg Philip Hammond újdonsült brit külügyminiszter a közszolgálati BBC One tévécsatornának adott interjújában azt a véleményét, amit már védelmi miniszterként is képviselt. A négy éve a liberális demokratákkal koalíciót alkotó David Cameron konzervatív miniszterelnök által a múlt héten végrehajtott átfogó kormányátalakítás során tárcát váltott, 58 éves politikus, ahogy eddig, most sem titkolta, hogy ez esetben ő is a szakítás mellé tenné le a voksát. A hozzáértőnek, technokratának, ám minden idők leginkább euroszkeptikus brit külügyminiszterének tartott Hammond hozzáfűzte: új megbízatásában elsődleges célja, hogy Brüsszelt rávegye a szigetországgal fennálló viszonyának újratárgyalására, és meggyőzze a reformok szükségességéről. Amiben szerinte a segítségére lehet, hogy Nagy-Britannia nincs egyedül, a 28 tagország közül többen is elkerülhetetlennek tartják a nemzeti önállóság korlátozását jelentő föderalista szemlélet visszaszorítását, és bizonyos döntési jogkörök visszaadását a nemzeti kormányoknak.

A politikusi pályafutása előtt az üzleti életben meggazdagodott, a becslések szerint 8,2 millió fontos vagyonával a brit kormány második legtehetősebb tagjaként számon tartott Hammond az uniós kérdésekben pragmatikusan gondolkodó, mégis népszerű William Hague-et váltja fel, aki állítólag egy éve közölte Cameronnal, hogy 25 évi aktív politizálás után vissza kíván vonulni. A konzervatívok egykori pártelnökét, aki számos miniszteri posztot betöltött már, de a politikában még fiatalnak mondott korban van, 53 éves, a mindössze tíz hónap múlva esedékes parlamenti választáskor kampányarcként dobják majd be: yorkshire-i akcentusa igen jól jöhet a billegő körzetnek számító északi országrészben, ám addig is a kormány tagja marad az alsóház elnökeként. Szintén saját elhatározásából távozott tárca nélküli miniszteri posztjáról a leginkább EU-pártinak tartott veterán politikus, a 74 éves Kenneth Clarke, aki Cameronhoz írt levelében nehezményezte a kormányfő EU-ellenes politikáját.

Hammond utódja a védelmi tárca élén az EU-val kapcsolatban vele azonosan gondolkodó politikus, Michael Fallon, aki büszkén vallja, hogy immár nemcsak az egész kormány, hanem az egész ország euroszkeptikus. Szintén ebbe a vonalba illeszkedik az Európai Bizottság brit biztosi pozíciójára jelölt Jonathan Hill, a Lordok Házának távozó elnöke, aki nem nevezhető ugyan politikai nagyágyúnak, ám az 1980–1990-es években lobbistaként kellő gyakorlatot szerzett a színfalak mögötti alkudozásokban, és van némi fogalma az EU-ról is. Az európai integráció föderális átrendeződését megalapozó maastrichti szerződés tárgyalása idején, 1992-től John Major akkori konzervatív kormányfő kabinetfőnökeként dolgozott. Cameron azt szeretné, ha Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság új elnöke Lord Hillre a fajsúlyos gazdasági portfóliót osztaná a novemberben felálló testületben. Ily módon enyhíthetné azt a kudarcot, ami azért érte, mert nem tudta megakadályozni a föderalizmushívő volt luxemburgi kormányfő megválasztását, aki ellen rajta kívül csak Orbán Viktor magyar miniszterelnök szavazott. A franciául jól beszélő Lord Hill ellenérzéseket keltett Brüsszelben, Juncker szívesebben vette volna, ha London nőt delegál, Martin Schultz, az Európai Parlament szocialista elnöke pedig egyenesen megelőlegezte, hogy radikális Európa-ellenes nézetei miatt a képviselőktől a brit jelölt aligha kap jóváhagyó többséget.

Politikai elemzők nem gondolják, hogy Hammond színre lépésétől egyenes út vezetne a Brexitként elhíresült brit EU-kilépésig. Épp ellenkezőleg: azt vélelmezik, hogy a Hague-hez képest a szigetországi érdekeket a brüsszeli színtéren határozottabban képviselni tudó politikus pont ezt szeretné elkerülni. Olyan alternatívát akar a britek elé letenni, amivel pártja a Cameron által 2017-re beígért sorsdöntő referendumon Nagy-Britannia uniós tagsága mellett kampányolhat. London a szigorítás igényével főleg a munkaerő-áramlás szabályozását szeretné ismét a kezébe venni, mert úgy ítéli meg, hogy a leginkább ezzel foghatja ki a szelet a szigetország EU-ból való kiléptetésére 1993-ban alakult radikális Brit Függetlenségi Párt (UKIP) vitorlájából. A Brüsszelt folyamatosan szidalmazó, a brit szuverenitást mindenek fölé helyező euroszkeptikus párt – bár parlamenti mandátuma nincs – populista üzeneteivel, köztük a brit munkaerőpiacot elárasztó kelet-európai bevándorlókkal riogatva, megnyerte a májusi európai parlamenti választásokat. A brit mandátumok harmadát szerezte meg, miközben a konzervatívok a harmadik helyre, az EU-párti, ellenzéki Munkáspárt mögé szorultak.

Ilyen előzmények után aligha véletlen, hogy Cameron úgy gondolta, szavazatszerzés szempontjából a leghasznosabb, ha az euroszkeptikus vonalat erősíti a kormányátalakításnál. Persze más szempontok is vezérelték: a kabinetben újabb három nő kapott miniszteri tárcát, és ezzel majdnem eleget tett annak, amit ellenzéki politikusként megígért, miszerint a parlamenti ciklus végére kormányának harmadát adja a gyengébb nem. Cameron elmozdította posztjáról legjobb barátját és egyben főtanácsadóját, Michael Gove oktatási minisztert, akinek az volt a legfőbb bűne, hogy a kormány legnépszerűtlenebb tagja. Pedig a következetesen, szinte messianisztikus küldetéstudattal végrehajtott iskolareformjának van hozadéka: javult az oktatás színvonala, hatékonysága, bővült az intézmények autonómiája, 250 ezerrel kevesebb diák bukott meg. Ám eközben számos érdeket sértett, kemény összetűzésbe került a szakszervezetekkel. Cameron a nála két évvel idősebb, 46 éves politikustól nem vált meg teljesen, ő lesz a konzervatívok frakcióvezetője.

Úgy tűnik, Cameron taktikája egyelőre működik: a közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy a megkérdezettek közel kétharmada egyetért a kormányátalakítással, és még az euroszkeptikus UKIP szavazóinak a fele is így vélekedett – bár harmaduk a nők politikai pozícióba emelését nem tartotta jó ötletnek. A konzervatív párt népszerűségének is jót tett a lépés, egy százalékponttal, 30 százalékra ugrott a támogatottsága, ami már csak 4 százalékponttal alacsonyabb, mint a Munkáspárté. A választók azonban a csökkenő munkanélküliség, a javuló, de még törékeny gazdasági növekedés közepette Cameront messze rátermettebb kormányfőnek tartják a munkáspárti vezér Ed Milibandnél, aki a Blair-féle harmadikutas politikáról egyre inkább a régimódi baloldal irányába mozdítja el a pártját.

TÁLAS ANDREA