Már nem a megtörténte, hanem csak az időzítése kérdéses annak, hogy az Európai Központi Bank (EKB) igazából beindítsa a bankóprést. Ezt olvassák ki legalábbis abból, hogy Mario Draghi, az EKB elnöke a múlt héten immár a kormányzótanács egyhangú – azaz a német Jens Weidmannt is a támogatók között tudó – állásfoglalásával jelentette be, hogy készek további gazdasági ösztönző lépésekre. Ezek között lehet a magánszektor adósságpapírjainak nagyobb mennyiségű felvásárlása, de vehetnek akár államkötvényeket is. Az eddig óvatos EKB komolyabb beavatkozását egyrészt az indokolhatja, hogy az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed leállította eszközvásárlási programját (HVG, 2014. november 8.), másrészt pedig az Európai Bizottság (EB) rontotta a növekedési kilátásokat. Az őszi előrejelzés szerint a 18 tagú eurózóna az idén csak 0,8, jövőre pedig 1,1 százalékos növekedésre számíthat, miközben a tavaszi prognózis még 1,2, illetve 1,7 százalék volt. Nem rózsás a 28 tagú EU helyzete sem, mert GDP-je 2014-ben 1,3, 2015-ben 1,5 százalékkal gyarapszik a korábban valószínűsített 1,6, illetve 2 százalék helyett.
A tagországok költségvetési állapotát elemző jelentés csak a hónap végére várható, de abban sem lesznek biztató dolgok. Hosszas konzultációk után az EB végül nem talált „különösen súlyos meg nem felelést” a jövő évi olasz és francia költségvetési tervezetek számaiban. A döntés jelzésértékű lehet, hiszen a két nagy tagállam az uniós stabilitási és növekedési paktum előírásai és az EB korábbi felszólításai ellenére sem csökkentette az előírt három százalék alá költségvetési hiányát. Bár a terveket valamelyest módosították az utolsó pillanatban, az EU GDP-jének 38 százalékát adó két ország így sem szorítja a hiányt a megszabott küszöb alá 2017-nél korábban. Mindeközben a volt francia szocialista pénzügyminiszter, a költségvetés kiegyensúlyozására kétszer is haladékot kérő Pierre Moscovici váltotta a gazdasági és pénzügyi biztosi székben a megszorításpárti finn Jyrki Katainent. Ezek az események újabb jelei annak, hogy a német pénzügyi szigor egyre kevesebb támogatót tud maga mögött, és francia–olasz vezetéssel növekvő tábor szeretné az uniós és állami költések növelésével berúgni az európai gazdaság motorját.
Európára pedig ráfér a paradigmaváltás. A 2008-ban beütött pénzügyi és adósságkrízis mára egyértelműen növekedési válsággá vált, a német típusú megszorítások pedig egyre kevesebbek szerint képesek kezelni a helyzetet. A tavalyi vékony növekedést követően az idei év második negyedévében ismét stagnált az összeurópai gazdaság, ráadásul Németországban is romlanak a gazdasági kilátások. Az infláció már-már kórosan alacsony az eurózónában, ami tovább nehezíti az Oroszországgal szembeni szankciók által is sújtott exportszektor helyzetét, miközben a valutaövezet gazdasági teljesítményének kétharmadát adó német–francia–olasz tengely összesített GDP-je alig haladja meg a válság előtti szintet. A borúlátók már elveszett európai évtizedet emlegetnek, ilyen hangulatban pedig egyre jobban hallatszanak a munkahelyteremtést sürgető hangok.
Ráadásul éppen a renitens Olaszország kezében van az EU soros elnöksége, a program pedig egyértelműen a munkanélküliség leküzdését és a hosszú távú növekedést állítja középpontba. Az olasz tervek a további megszorítások helyett inkább „kinőnék” a válságot. Válaszként természetesen nem maradtak el azok a megjegyzések – elsősorban német részről –, amelyek Olaszországnak a GDP-hez viszonyított 134 százalékos adósságát és felelőtlen kormányzati költekezésének a válság kirobbanásában játszott szerepét emlegetik. Bár ebben nem is tévednek, az utóbbi öt év tapasztalatai alapján a válságkezelés módjában legfeljebb részben volt igazuk: bár a korlátlan költekezés se nem kívánatos, se nem fenntartható, az egyszerre végrehajtott kiadáscsökkentés és adónövelés csak bénította az egy helyben toporgó európai gazdaságot.
A német lassulás már Angela Merkel kancellár álláspontját is valamelyest puhítani látszik, főleg miután egyre fogynak a költségvetés-központú megközelítés támogatói az európai porondon. Az EB nemcsak hogy szemet hunyni látszik a francia és az olasz költségvetési fegyelmezetlenség felett – bár kisebb kiigazításokat még kérhet a november 30-án záródó részletes vizsgálat végén –, de a José Manuel Barrosót váltó Jean-Claude Juncker egyik legfontosabb és legnépszerűbb ígérete 300 milliárd eurós európai gazdaságélénkítő befektetési csomag elfogadása. Az még ugyan messze nem tisztázott, hogy pontosan honnan jön majd erre a pénz, a terv létjogosultságát alig-alig kérdőjelezték meg az utóbbi hónapokban. A gazdaság felpörgetése azért is volna fontos, mert ha csökken a GDP, magától értetődően megugrik az adósság ehhez mért aránya, ráadásul amennyiben nem mérséklődik a munkanélküliség, az állami bevételek stagnálása közben a szociális kiadások is nőnek.
Az európai vezetők jelentős többsége nem vitatja, hogy a versenyképesség visszaszerzését célzó strukturális reformok szükségesek – mint például az adminisztratív terhek csökkentése vagy a munkaerőpiac és az adórendszer átszabása. Ezek a szerkezeti átalakítások rövid távú költségekkel járnak az államok számára, miközben számszerűsíthető hasznuk csak hosszabb távon jelenik meg, ami indokolhatja a költségvetési szabályok rugalmasabb értelmezését. A német félelmek szerint azonban a felelőtlen tagállamok az adminisztratív könnyítések, a kis- és közepes vállalkozások támogatása, az adó- és oktatási reformok, valamint a nagy EU-s beruházások okos „terítése” helyett arra használják majd a közhangulatot és az engedékenységet, hogy a semmibe vezető autópályák állami építésével kozmetikázzák a statisztikát, és az egekbe növeljék az adósságot, miközben az EB nyomásának enyhülése mellett a lényegi problémákkal nem néznek szembe.
A félelmek pedig nem teljesen alaptalanok. Olaszország elsősorban a reformterveire hivatkozva kért ugyan engedékenységet, egyelőre Matteo Renzi miniszterelnök érdemben még nem kezdett hozzá Európa-szerte éljenzett elképzelései gyakorlati megvalósításához. Pár hónapja még Olaszország forradalmasításáról, privatizációról, munkaerő-piaci reformról, minden hónapra jutó nagy léptékű bejelentésről beszélt, mára már ezernapos programban gondolkodik. Pedig az olasz rendszerre ráférne a gyors változás: idén eddig ismét zsugorodni látszik a gazdaság.
Az olasz költségvetés ugyanakkor a francia számokhoz képest még így is bizakodásra ad okot. Manuel Valls francia miniszterelnök jövőre 4,3 százalékos deficitet irányzott elő, és első ránézésre az ígért minimális kiigazítást sem piacpárti reformokkal és kiadáscsökkentéssel, hanem adónöveléssel érnék el. Persze a brüsszeli engedékenységet politikai okok is magyarázzák: mind az EB, mind pedig Merkel szívesen kifognák a szelet az erősödő euroszkeptikus erők – mint például a francia Marine Le Pen, a brit Nigel Farage vagy az olasz Beppe Grillo alakulatainak – vitorlájából.
Ha az EU nem tartatja be saját szabályait, az könnyen hitelvesztéshez vezethet. A legnagyobb nehézségekkel küzdő államok – elsősorban Görögország – államkötvényeinek kamatai ismét emelkedtek, ami egyértelmű jelzése annak, hogy a piacok emlékeznek 2003-ra, amikor Németország és Franciaország hasonló mulasztása felett hunyt szemet az EB. Sokak szerint az akkori döntés fontos mérföldkő volt a folyamatosan növekvő államadósságok felé, így most egyúttal az EU hitelessége és a piacok bizalma a tét. A növekedés beindítása persze kulcsfontosságú volna, de egyelőre csak remélni lehet, hogy a rugalmasan értelmezett szabályokat megfelelően használják, és ne csak kihasználják majd a tagállamok.
CSICSAI MÁTÉ / BRÜSSZEL
