Papíron páratlan politikai jövő nyílt meg az 55 éves traumatológus főorvos, Ko Ven-cse előtt, aki a szavazatok 57 százalékát megszerezve fölényesen győzött a tajvani főváros, Tajpej polgármester-választásán a gazdag politikusdinasztiából származó ellenfele, Sean Lien ellen. Tajvanon 1996 óta tartanak ugyanis közvetlen elnökválasztást, s a poszt mindhárom betöltője – Li Teng-huj, Csen Suj-pian, valamint a 2008 óta hivatalban lévő Ma Jing-csiou – korábban tajpeji polgármester volt. A politikában újonc orvos előrelépését persze semmi sem garantálja, különösen, hogy függetlenként diadalmaskodott, de a kormányt adó nacionalista Kuomintang jelöltje fölötti győzelme váratlan fordulatot jelez.
Tajvant a kínai polgárháború vége, 1949 óta – Csen 2000–2008 közti elnökségének kivételével – a Mao Ce-tung kommunistáival szemben alulmaradva a szigetre menekült Kuomintang irányította, amely azóta nem szenvedett ilyen súlyos vereséget, hogy 1987-ben feloldották a szükségállapotot, és engedélyezték a többpártrendszert. Nemcsak a 16 éve birtokolt fővárost bukta el a november végi helyhatósági választáson, de a sziget 22 városából és megyéjéből már csak hat élén áll politikusa a korábbi 15 helyett. A Tajpejben Kót támogató ellenzéki Demokratikus Haladó Párt (DPP) 13 helyen győzött, három poszt pedig független jelöltek birtokába került. A kudarc nyomán 81 tagú kormányával együtt lemondott Csiang Ji-hua miniszterelnök, akinek a helyébe addigi helyettese, Mao Csi-kuo lépett. Távozott a Kuomintang elnöki posztjáról a fiaskóért bocsánatot kérő, népszerűtlen Ma, aki második mandátumának 2016-os lejártáig marad a sziget elnöke, de a pártban három hónapon belül meg kell találni az utódját.
A gazdasági növekedés lassulása, a reálbérek stagnálása és a különböző botrányok miatt – a gazdasági miniszter a sziget második legnépesebb városát, Kaohsziungot megrázó, 32 halottal járó júliusi gázrobbanás, az egészségügyi tárca vezetője pedig az októberi élelmiszer-szennyezési skandalum nyomán mondott le – mindenki a Kuomintang vereségét várta, de ekkora pofonra senki sem számított. Ehhez kellett a Hongkongban szeptember óta tartó tüntetéssorozat az ellen, hogy Peking a következő, 2017-es kormányzóválasztáson csak az általa jóváhagyott jelöltek indulását akarja engedélyezni. A népi Kína makacssága feszültséget keltett Tajvanon, amelynek Peking az újraegyesülés érdekében ugyanazt az egy ország-két rendszer megoldást kínálja, amit az egykori brit koronagyarmat Hongkong 1997-es visszaadása kapcsán vállalt, ám a jelek szerint csak meghatározott korlátokkal tart be. Kína Tajvant renegát tartománynak tekinti, diplomáciailag elszigeteli, és hallani sem akar a függetlenségéről, aminek megakadályozására 1200 rakétát telepített a szigetet a szárazföldtől elválasztó szoros túloldalára.
A Kuomintang a kudarcával azért fizetett, mert a választók szerint túl szorosra fűzte a kapcsolatokat Pekinggel. A függetlenségpárti DPP színeiben elnök – és jelenleg korrupció miatti 19 éves börtönbüntetését töltő – Csen Suj-pian helyére lépett Ma irányítása alatt 2008 óta csaknem a duplájára nőtt a kétoldalú kereskedelem értéke, megindultak a közvetlen repülőjáratok, fellendült a turizmus, és sokan még az elszabaduló ingatlanárakért is a népi Kínából érkezett vevőket hibáztatják. A Hongkong móresre tanítását rossz előjelnek tartók viszont attól félnek, ha a függés tovább nő – a tajvani export 40 és a külföldi befektetések 80 százaléka a Kínai Népköztársaságba irányul –, akkor előbb a gazdasági szuverenitás morzsolódik fel, majd a politikai. Bár a lakosság meghatározó része a status quo híve – amit az 1992-es kompromisszum rögzít, miszerint Tajpej és Peking is elismeri, csak másként értelmezi az egy Kína elvét –, ám a friss közvélemény-kutatások szerint a megkérdezettek kétharmada tartja magát tajvaninak, csaknem egyharmaduk egyszerre tajvaninak és kínainak, és elenyésző arányuk kínainak.
Különösen a fiatalok elégedetlenek, márciusban az általuk alapított Napraforgó Mozgalom foglalta el 24 napra a törvényhozás épületét, hogy megakadályozza a meghatározott szolgáltatások szabadkereskedelméről Pekinggel aláírt megállapodás ratifikálását. Ez lett volna a 22. ilyen szerződés 2008 óta, de a tüntetés hatására a jóváhagyást elhalasztották. Bár a Kuomintang a helyhatósági kudarc ellenére megőrizte kormányzóképességét, a 2016-os parlamenti és elnökválasztásra készülve kénytelen lesz óvatosabban kezelni a viszonyt a népi Kínával. Peking sem válthat fenyegető hangra, mert azzal a tajvani politikai színpadon a status quo, illetve a majdani újraegyesítés „kék” híveivel szemben álló „zöld”, azaz függetlenségpárti DPP esélyeit növelheti. A Pekinggel korlátozott informális kapcsolatot kiépítő, de a szárazföldről továbbra is gyanakodva figyelt DPP sem bízhatja el magát – bár karizmatikus elnöknőjét, Caj Ing-vent máris a következő elnökválasztás fő esélyesének kiáltották ki –, hiszen számolnia kell a gazdasági realitásokkal, amelyek mégiscsak létfontosságúvá teszik a népi Kínához kötődést.
NAGY GÁBOR
