Mutatós elégedettség

Amikor az idén novemberben látványos akciókkal megünnepelték a berlini fal leomlásának negyedszázados évfordulóját, s a betonszörny egykori nyomvonalán elhelyezett sok ezer világító léggömböt az est fénypontjaként egyszerre útjára engedték, a város két különböző pontján két idősebb férfi is szemmel kísérte a fölfelé szálló mementókat. Nekik negyedszázadon át azt jelentette a fal, hogy hiába volt a túloldalon a fél család, rokonság, nem mehettek át. A mérnök, A. F. esete egyszerűbb volt: lévén NDK-s, neki „állampolgári jogon” járt a megállj parancs. De H. S. sem jutott át, pedig ő a másik oldalról közelített. Csakhogy rendőrtiszt volt, így a nyugatnémet osztályellenség kiszolgálójának minősíttetett, s akkor is visszafordították a határátkelőről, amikor egyik családtagja temetésére igyekezett volna a város másik felébe.

Ahová persze ma már mindenki úgy és akkor sétál át, ahogy és amikor akar. A falra csak néhány, inkább afféle Disneyland-díszletre hajazó imitáció emlékeztet, meg persze a falfestményekkel dekorált East-Side-Gallery, a japán és koreai turisták kedvenc fényképezkedőhelye. Felülről nézve alig észrevehető a nyomvonal, ahogy a két országrészt egykor elválasztó szögesdrót kerítés és naponta gereblyézett-karbantartott határsáv helyét is régen benőtte a fű. Az, hogy az újraegyesítés – egész pontosan az NDK csatlakozása az NSZK alkotmányos rendszeréhez, ahogy az a vonatkozó szerződés címében olvasható – politikailag ment a leggyorsabban, nem szorul bizonyításra. A három jelenlegi legfőbb közjogi méltóságból ketten egykoron NDK-beli állampolgárok voltak, a politikai rendszer pillanatok alatt egységesült, a nyugati pártok gyorsan birtokba vették az új tartományokat, az ottani állampártból kinőtt PDS-ről, a későbbi Baloldalról is csak akkor szokás elővenni a „pfuj, csúnya utódpárt” mantrát, amikor az a hatalom közelébe vagy éppen birtokába kerül, mint legutóbb Türingiában. De még az sem mentesült az összenő, ami összetartozik törvénye alól. Ezt mi sem láttatja jobban, mint hogy a Baloldal párt Bundestag-frakciójában ülő képviselők között fele-fele az egykori Nyugat-Németországból és a volt NDK-ból érkezettek aránya.

A falbontás és az újraegyesítés mérlegét azonban nem a politikusi karrierek, hanem a polgárok hétköznapjai, életük minősége, értékrendszerük mutatja meg. Mi fontos és mi kevésbé fontos számukra? – tudakolta ez alkalomból az Allensbach közvélemény-kutató intézet 1573 keleti és 1520 nyugati polgártól. Az alapkérdésekben szinte semmi eltérés nincs a két országrész polgárai között. Legyen elegendő pénz a megélhetéshez, mondta a keletiek 80 és a nyugatiak 81 százaléka, a második legfontosabb az élethez a család, ezt hajszálra egyezően (79 százalék) vallják keletiek és nyugatiak, s a megfelelő partner és a jó barátok tartoznak még az élet négy legfontosabb összetevőjéhez az egyesült Németország átlagemberének.

Az elvontabbnak tűnő, a mindennapoktól látszólag távolabb eső kérdésekben már korántsem egységes az átlag. A nyugati országrész polgárainak értékrendjében a véleményszabadság, a jogállamiság, a foglalkozás szabad megválasztása és a magántulajdon biztonsága áll az élen. Nem mintha a keletiek ezeket lebecsülnék, de számukra ezek a fontossági skálán 14–18 százalékponttal hátrább találhatók csak meg, ők a munkahely stabilitását, a szociális biztonságot preferálják. A felmérés készítői szerint a keletiek általában sokkal kevésbé lelkesek – de mondhatni úgy is, inkább bizalmatlanok. Mint ahogy a politikai rendszerben is a nyugatiak bíznak jobban: szerintük a parlamenti demokrácia a legjobb berendezkedési forma, erről 74 százalékuk van meggyőződve, míg keleten csak 40 százalék. Persze aki évtizedekig látta a parlamentnek csúfolt Volkskammer, az NDK Népi Kamarája produkcióját, az nem lesz hamar a másik, a Bundestag híve.

A két gazdaság összenövését tekintve, ha nem is csupa diadaljelentés, de azért nagy teljesítmények listája az utóbbi negyedszázad története. Ahhoz képest, hogy az 1990-es fordulatot követően a keletnémet ipar gyakorlatilag megszűnt, 13 ezer üzemet vagy felszámoltak, vagy privatizáltak, s utána meglehetősen karcsúsítottak, a keleti országrész gyorsan megpróbálta behozni a lemaradást. Az egy főre jutó GDP mára elérte a nyugati szint 71 százalékát. Ezen belül az ipar részesedése még nem érte ugyan el a nyugati szintet, de az EU átlagát már igen, megelőzve Franciaországot, Spanyolországot, Nagy-Britanniát – amint azt a berlini Német Gazdaságkutató Intézet (DIW) megállapította, a statisztika segítségével megvonva a 25 év mérlegét.

A hétköznapokban ez úgy nézett ki, hogy az a kelet-berlini üzem, ahol a bevezetőben megismert mérnök, A. F. dolgozott, ha karcsúsítva is, de megmaradt, s mivel jó egyedi termékei voltak, és a szakmához is értettek az ottaniak, elkezdtek nyugatra is eladni. Hogy mennyiért, pontosabban hogy ő ezzel mennyit keresett, arról barátok között is ritkán esik szó, így nem tudni, megfelelt-e a DIW felmérései szerinti mérőszámnak, ami arról szól, hogy az átlagos keletnémetnek az átlagos nyugatnémet rendelkezésére álló jövedelem 83 százaléka jut 25 évvel az egyesülés után. S tekintettel arra, hogy az NDK-s időkben túl sok felhalmoznivalója nem volt, így az utóbbi negyedszázadban csak egy részét tudta behozni nyugati polgártársaival szembeni elmaradásának. A DIW általánosított adataiban ez úgy jelenik meg, hogy az átlagos nyugatnémet háztartás nettó vagyona 153 200 euró, a keletnémeté – annak ellenére, hogy az utóbbi években a nyugatinál gyorsabban növekedett – még így is csak 67 400 euró. Ennek megfelelően A. F. és családja háromszobás, bár szépen berendezett, de mégiscsak bérlakásban lakik, míg H. S. szép sorházat mondhat magáénak.

Egyéni vágyak, közösségi elképzelések, jövedelmi-vagyoni helyzet – ezek az összetevői annak az elégedettségi mutatónak, amit a DIW hosszú távú szocioökonómiai panelja keretében folyamatosan mér. E szerint az egytől tízig terjedő skálán a falbontás idején az átlag nyugati 7,5-re értékelte saját elégedettségét úgy általában. Ez az évek során kicsit ingadozott ugyan – például a Schröder-kormány szociális megszorításai idején visszaesett –, de most is 7,5 körül tanyázik. Az átlag keletnémeté 6,5-ről indult, az újraegyesítés eufóriájának elmúltával 6 alá esett, de mára szépen föltornázta magát 7 fölé. Vagyis még nem annyira elégedett, mint nyugati polgártársa, de már arrafelé tart.

Helmut Kohl kancellár annak idején „virágzó tájakat” ígért a keletnémeteknek. Ennek megvalósítása picit vagy éppen többet váratott magára – így aztán előfordult, hogy a csalódott egykori NDK-sok tojással dobálták meg az egység kancellárját, akit korábban még megmentőként ünnepeltek. A virágzó tájak programra így pénzügyileg is rá kellett segíteni. Ez újfajta járulék volt, az 1991-ben bevezetett szolidaritási pótlék, becenevén a „szoli”, amit azóta is rátesznek minden jövedelemadó-köteles bevételre. Mégpedig plusz 5,5 százalékot, amit nyugaton sokan úgy értelmeztek-értelmeznek, hogy ők fizetik a keletiek fölzárkóztatását. Más kérdés, hogy a „mi pénzünkből éltek” típusú szemrehányás igencsak jogtalan, már csak azért is, mert az eddig ebből befolyt 255 milliárd euró jó része visszaszivárgott nyugatra, a keletnémet fejlesztési beruházások kivitelezésére vállalkozó nyugatnémet cégek bevételeként.

A „szoli” 2019-ben lejár – ám most egyre komolyabb megfontolások hangzanak el, hogy továbbra is fönn kellene tartani. De immár nem kizárólag a keleti felzárkóztatásra, hanem úgy általában az átlaghoz képest elmaradottabb térségek támogatására. Merthogy, mondják, most már nyugaton is szükség lehet rá. Például a Ruhr-vidéken. December elején gördült le a bochumi Opel-gyár szalagjáról az utolsó Opel Zafira. A gyárat, az „opelosok” szeretett munkahelyét, ahol apáról fiúra szállt a szürke overall hagyománya, bezárják, háromezer ember munkahelye szűnik meg. Miközben Eisenachban, vagyis a kelet-németországi Opel-telephelyen vidáman futnak ki a kapun a márka új „kis kedvencei”, az Opel Adam modelljei.

A DIW gazdaságkutató szakemberei persze még így is legalább 15-20 évre teszik azt az időt, amire teljesen felszámolódnak a strukturális különbségek a két országrész között. Az egykori fal nyomvonalát jelző léggömbök könnyebben tűntek el a horizonton, de az ezeket szemlélő berliniek biztosak lehetnek abban, hogy az utánuk következő generációk számára ez már amúgy is csak tovatűnő, szürreális emlék lesz.

WEYER BÉLA / BERLIN