Szaúd-Arábia irányítása nem pusztán kormányzati és olajipari szaktudást igényel. A sivatagi királyságban az ultrakonzervatív társadalmi rétegeknek és a liberálisabb beállítottságú fiataloknak, az iszlámot szigorúan értelmező vahabita vallási vezetőknek és a politikai elit fényűző életet élő tagjainak, a különféle térségeknek és törzseknek, a szunnita többségnek és a síita kisebbségnek mind saját érdekeik vannak. Mindennek az átlátása és az egyensúly megteremtése volt a minap 90 éves korában elhunyt Abdullah igazi államférfiúi érdeme, még az egyre több betegséggel töltött utolsó éveiben is. Abdullah 2005-ben került trónra, de elődje, Fahd király hosszú ideig tartó gyengélkedése miatt már előtte egy évtizedig a kormányrúdnál ült.
Bár a népes dinasztia bővelkedik tehetséges politikusokban, tanult koponyákban és technokratákban, Abdullah személyiségének ereje, kérlelhetetlensége, ravaszsága és egyben népszerűsége kivételessé tette őt. Érezte, hogy a nők nagyobb társadalmi szerepet érdemelnek, ezért keményvonalas imámokat távolított el, de nem ásta alá a vallási elit befolyását. Óvatos gazdasági reformokba és hatalmas beruházásokba kezdett, hogy munkahelyeket teremtsen a gyarapodó lakosságnak. A kormány és a magát elnyomottnak érző síiták között nem enyhült ugyan a feszültség, de az állam gyorsan fellépett az al-Káida helyi sejtjeivel szemben, amikor tavaly novemberben merényleteket hajtottak végre a főként a síita kisebbség lakta Keleti tartományban. Abdullah érdekes módon gyakorta tűnt magányos figurának, aki nem feltétlenül állt mindig szoros kapcsolatban a hatalom közelében lévő féltestvéreivel.
Valószínű, hogy a királyság nem ugyanaz lesz nélküle, hiszen az abszolút monarchiára erőteljesen rányomja bélyegét az uralkodója. Részben az is az ő érdeme, hogy halála után a trónöröklés meglepően simán ment, és akár a következő három évtizedre garantált az utódlás menete. Az új király, Szalmán a trónra kerülése után szinte órákkal már megnevezte a trónörököst, Mukrin herceget, akit még Abdullah jelölt ki, és akire tavaly márciusban adta áldását az illetékes királyi testület, az úgynevezett Hűség Tanácsa. Szalmán bejelentette utódja követőjét is, Mohamed herceget, akivel nemzedékváltás történhet a királyság élén, hiszen miután az államalapító Ibn Szaúdot hat fia követte, illetve követi a trónon, ő már az unokák nemzedékének tagja.
A 79 éves Szalmán folytonosságot ígért a külpolitikában és az energetikában. Valószínű, hogy kellő körültekintéssel, de folytatja Abdullah gazdasági reformjait. Követte elődeinek azon gyakorlatát is, hogy válság vagy átmenet idején nagyvonalú juttatásokkal édesítse meg az alattvalók életét. Az állami foglalkoztatottaknak és a nyugdíjas közalkalmazottaknak kéthavi fizetést adott, ami egyes számítások szerint közel 20 milliárd dolláros össznépi ajándék – az idei költségvetésnek 8, a GDP-nek 2,5 százaléka. Az új király a diákoknak, a szakmai szervezeteknek, a sport- és irodalmi kluboknak szintén pénzt ígért. Az újabb apanázsokat annak ellenére ítélte oda, hogy a csökkenő olajárak jelentős mértékben megcsapolják az állami bevételeket, és az idei büdzsé tervezett hiánya is rekordnagyságú lesz.
A térség egyik legfontosabb hatalmának stabilitása alapvető fontosságú a több helyen is lángokban álló Közel-Keleten, és valószínű, hogy Szalmán uralkodása nem hoz jelentős változást. Az igazi kérdés azonban az, hogy az őt követő, ma 69 éves Mukrin herceg hatalomra kerülése olyan zökkenőmentes lesz-e, mint amilyennek a mostani váltás tűnik. Ráadásul a következő utódlás nemcsak Szalmán hajlott kora miatt lehet esedékes, hanem a hírek szerint megrendült egészségi állapota okán is.
Mukrin jelölése az eddigi legjelentősebb eltérés az 1932-ben alapított királyság öröklési hagyományaitól. Anyja például jemeni származású, és nem tartozik egyik tisztelt szaúdi törzshöz sem. Mukrin lehet az első szaúdi király, aki nem a rijádi palota termeiben, hanem Nyugaton tanult, a brit légierő Cranwell melletti támaszpontján vadászpilóta-kiképzést kapott. Több nyelven beszél, érdeklődik a kultúra és a zene iránt, játszik lanton, rajong a csillagászatért, és a londoni The Economist gazdasági hetilap lelkes olvasója. Rátermettségét leginkább az bizonyíthatja, hogy az al-Káida szaúdi támadásainak időszakában, 2005–2012 között a hírszerzés fejeként sikeresen fojtotta el a szélsőségesek erőszakos fellépéseit.
Mukrin jelölése azonban korántsem feszültségmentes a több ezer hercegből álló dinasztiában. Ő az alapító Ibn Szaúd legfiatalabb fia, idősebb féltestvérei ezért neheztelhetnek rá. Az is felmerült, hogy ha Szalmán valóban betegeskedik, akkor miért nem egyből Mukrin került a trónra. Ebben a helyzetben valószínűleg Abdullah fiának, Mutaib hercegnek nagyobb esélyei lettek volna a trónörökösi kinevezéshez. Szalmán közbeiktatásával azonban a korona visszaszáll az igen befolyásos, úgynevezett szudairi frakcióra. A félszáz fiúgyermeket számláló Ibn Szaúd az egyik kedvenc feleségétől, Hassza al-Szudairitől hét fiúnak örülhetett, köztük a néhai Fahd királynak, Szalmán jelenlegi uralkodónak és az Abdullah trónörököseként 2012-ben váratlanul elhunyt Najef hercegnek is. Ez utóbbi fiát, a most 55 éves Mohamed herceget jelölte az új király a helyettes trónörökösnek. Mohamednek egyébként csak lányai vannak, ezért az ő esetében sem dőlt el véglegesen az örökösödési vérvonal, így sokkal inkább az egész család, mintsem a saját érdekeit tarthatja szem előtt.
A Szudairi–Abdullah rivalizálás az egyik legfontosabb kérdésben, a szaúdi–amerikai kapcsolatokban nem tűnik mérvadónak. Barack Obama amerikai elnök, indiai útját lerövidítve – a Tádzs Mahal mauzóleum megtekintéséről lemondva – Rijádba utazott, hogy lerója kegyeletét az elhunyt Abdullah előtt, és erőt leheljen az utóbbi években elhidegült kétoldalú kapcsolatokba. Obama kétpárti küldöttséggel – köztük számos híres és Rijádban szívesen látott egykori és mai republikánus politikussal – érkezett a királyságba, jelezve, hogy a nézeteltérések ellenére az USA és Szaúd-Arábia stratégiai partnersége tovább él.
A főként az olajat biztonságért elvre alapozott történelmi kapcsolatban számos közös érdek van még. Ilyen például Irán megfékezése, Basar Asszad szír elnök elmozdítása, még akkor is, ha Rijád nem nézi jó szemmel a nagyhatalmak és Teherán közötti atomtárgyalásokat, vagy a szaúdiak hiába próbálják rávenni Washingtont a szír ellenzék felfegyverzésére. Az olajár kérdése is bonyolult. Bár azzal, hogy Szaúd-Arábia a termelés fenntartásával hozzájárul az árak zuhanásához, és ezzel veszteségesekké válhatnak az amerikai palaolaj-termelők, az olcsóbb nyersanyag jól jött az amerikai gazdaságnak, és nehezebbé teszi az USA riválisainak – például Oroszországnak, Iránnak vagy Venezuelának – a dolgát. Sokak szerint a szaúdi–amerikai viszony problémái nem személyes eredetűek, sokkal inkább a körülmények – például az arab tavasz – szüleményei. Az USA-nak alapvető érdeke a szaúdi stabilitás, és úgy tűnik, Szalmán király, valamint Mukrin herceg és a szintén Nyugaton tanult Mohamed herceg is inkább szövetségest lát az USA-ban.
KERESZTES IMRE
