Az evolúció szempontjából fontos emlősök harmincmillió éves maradványaira bukkantak a líbiai Szirte-medencében, a Zallah-oázis közelében. A környéken az 1960-as évek óta időről időre találnak gerincesektől származó kövületeket, a nemrég publikált tanulmányból azonban kiderül, hogy a mostani leletek igen sokféle és különleges emlőstől származhatnak az oligocén földtörténeti korból. Ám a 2011-es forradalom utáni első kutatásokat vezető Christopher Beard amerikai paleontológus szerint rendkívül veszélyes az a vidék a nyugati tudósok számára, így kétséges, hogy a csapat visszatérhet-e a tengerparttól 1600 kilométerre, a sivatagban lévő oázisba.
Félelme nagyon is megalapozott, hiszen az Irakban és Szíriában területeket elfoglaló és többek között emberrablások miatt elhíresült Iszlám Állam (IS) megjelent az észak-afrikai országban. A neki hűséget esküdött militáns líbiai szervezetek az utóbbi fél évben egyre nagyobb elánnal követtek el támadásokat. A hétvégén Tripoliban egy rendőri ellenőrző pontnál robbantottak, napokkal korábban olajmezőket foglaltak el. Februárban Szirtében egyiptomi kopt vendégmunkásokat végeztek ki – amit Kairó légicsapásokkal torolt meg –, januárban pedig a főváros legelegánsabb szállodája, a Corinthia Hotel elleni öngyilkos merényletben öt külföldit öltek meg.
Az utóbbi jelentette az IS úgymond líbiai bejelentkezését, hiszen a támadás megmutatta: már az a kevés hely sincs biztonságban, ahol az országban maradt kisszámú nyugati még meghúzódhatott. A Szíriában és Irakban kalifátust kikiáltó IS szövetségesei a líbiai káoszt használják ki a térnyerésre. Több száz fegyveres csoport gyakorlatilag felosztotta egymás között az országot, amelyben két kormányzat is működik. Az egyik a nemzetközileg elismert, Abdullah al-Tinni vezette kabinet, amely a 2014 júniusában megválasztott parlamenttel együtt a keleti Tobrukba volt kénytelen menekülni. Tripoliból ugyanis tavaly augusztusban kiverték őket az iszlamista erők, amelyek a fővárosban visszaállították az általuk ellenőrzött régi parlamentet és kormányt.
Az IS és líbiai követői a már bevált taktikát követik: tőkét kovácsolnak a politikai, katonai patthelyzetből és a mérsékeltebb iszlamista csoportokkal szembeni elégedetlenségből. A rendkívül radikális vallásos ideológiát hirdető szélsőségesek egyelőre tartózkodnak a harcoktól, s hagyják, hogy a Muszlim Testvériséghez közel álló mérsékeltebb csoportok – mint például a Líbiai Hajnal – és a szekuláris erők rendre összecsapjanak. Addig ők erőt gyűjtenek, toboroznak, területeket vonnak az ellenőrzésük alá, fegyvereket és egyéb forrásokat halmoznak fel. Jellemző, hogy a tripoli kormány a Corinthia Hotel elleni támadást a tobruki ellenkabinet számlájára írta, mintha nem venne tudomást az IS pribékjeiről. Pedig az IS eleinte Szíriában is távol tartotta magát a harcoktól, és csak akkor lépett színre, amikor már kellően megerősödött.
Azt, hogy ez mennyire tudatos az IS részéről, jelzi, hogy tavaly nyáron – amikor a két kormányzat létrejöttével kettészakadt az ország – Abubakr al-Bagdadi IS-vezér, önjelölt kalifa Szíriából Líbiába küldte Abu Nabil Anbari szaúdi prédikátort, hogy terjessze az „igét”. Anbari kipróbált IS-harcosok egy kisebb csoportjával érkezett, akik gyakorlatilag székhelyükké tették a Tobruktól nyugatra lévő, tengerparti Dernát. És hogy a város lakóinak ne legyenek kétségeik, a lámpákra, boltok kirakatába az IS jelképeit, zászlóit, kék neonfeliratait rakták. A szaúdi imám beszüntette a helyi bíróság működését, helyette az utcán tartott nyilvános ostorozásokkal, a stadionban rendezett kivégzésekkel oszt igazságot.
A radikális iszlám nem új keletű Líbiában. Az 1990-es években a Líbiai Iszlamista Harcoló Csoport okozott komoly fejfájást Moammer Kadhafi vezetőnek, aki egy évtizedes harcra kényszerült a hegyekbe menekült gerillákkal szemben. Sok militáns közülük külföldre – például Afganisztánba, majd Irakba – ment. Az amerikai katonák Irakban sorra fogtak el líbiai dzsihádistákat, akik mind arra voltak büszkék, hogy méretéhez képest Derna városa küldte a legtöbb harcost. A Kadhafi megbuktatásához vezető 2011-es forradalom után aztán a líbiai szélsőségesek visszaszivárogtak, de az első, 2012-es választást a Muszlim Testvériség Igazság és Építés Pártja nyerte, amely nem a dzsihádista utat követi.
A radikálisok bombamerényletekkel, külföldi célpontok megtámadásával válaszoltak, ami a Bengáziban lévő amerikai konzulátus elleni akcióban és Christopher Stevens nagykövet 2012-es megölésében csúcsosodott ki. Így már az IS megérkezése előtt jelen volt a radikális mag Líbiában. Az ország nemcsak azért fontos a szélsőségeseknek, mert a káoszt kihasználva megvethetik ott a lábukat, hanem a 48 milliárd hordóra (1 hordó = 159 liter) rúgó olajtartaléka miatt is, amely a legnagyobb Afrikában. Hogy milyen könnyű préda a líbiai olaj, azt jelzi: nemcsak a szélsőségeseknek, hanem tuareg harcosoknak is szokásuk olajmezők lerohanása. Tavaly novemberben például napi 200 ezer hordós termeléstől fosztották meg az országot a legnagyobb mező, a nyugat-líbiai al-Sarara elfoglalásával. Márpedig a forradalom előtt napi 1,6 millió hordós felhozatal 200–400 ezer hordó közé csökkent, így egy ekkora kiesés jelentős bevételtől fosztja meg az olajszektoron kívül amúgy is szinte működésképtelen gazdaságot.
Az ország megosztottságát az olajbevételeket külföldről megkapó és közel 100 milliárd dollár tartalékkal rendelkező Líbiai Központi Bank furcsa helyzete is mutatja. A jegybank igyekszik semleges maradni, és pártállástól függetlenül fizetni a közalkalmazottakat, az őrző-védő szervezeteket – gyakorlatilag milíciákat –, amelyek gyakran egymás ellen harcolnak. A bank az olajtermelők számláit is kiegyenlíti, függetlenül attól, hogy melyik kormány vagy szervezet ellenőrzése alatt állnak. A jegybanknak két központja is van, egy Tripoliban, egy pedig a keleti Bengáziban, utóbbit azonban a tobruki kormányhadsereg parancsnokává nemrég kinevezett, Líbia egyik erős emberének tartott Khalifa Hifter fegyveresei foglalták el.
A tobruki kabinet menesztené a jegybank elnökét, Szadik el-Kabert, hogy rátegye a kezét a tartalékokra, a veterán bankár azonban bírja Washington és London bizalmát. Csakhogy a Nyugat amúgy a tobruki kormányt támogatja a tripolival szemben, ráadásul mindkettőnek vannak közel-keleti patrónusai is. Tripolit favorizálja a térségben általában az iszlamista erőket támogató Katar és Törökország, míg Tobruk mögött sorakozott fel az Egyesült Arab Emírségek és Egyiptom.
KERESZTES IMRE
