Viccek sokaságát szülte, hogy Recep Tayyip Erdogan török államfő az ankarai rezidenciáján ez év elején harcosnak beöltözött 16 statisztával fogadta Mahmúd Abbász palesztin elnököt. A lándzsákkal, pajzsokkal, szablyákkal és sisakokkal felszerelt vitézek között akadt hun, szeldzsuk, mogul és oszmán, bár állítólag nem minden jelmez volt hiteles. Mindenesetre a hírek szerint ilyen fogadtatás vár minden további vendégre, aki megfordul a világ leghatalmasabb – a versailles-i kastélynál négyszer, a washingtoni Fehér Háznál harmincszor nagyobb – elnöki lakhelyén, a több mint 600 millió dollárért felépített, 1150 szobás Aksarayban, azaz a Fehér Palotában.
Hosszú utat tett meg Erdogan a sokak szerint az egóját, a hatalomvágyát és az extravaganciáját jelképező, 2014-ben átadott szerájig. A szegény, vallásos családban született ifjú a társainál ájtatosabb volt, nem ivott sem alkoholt, sem Coca-Colát, és nem ücsörgött kávézókban. Belépett viszont az akkori iszlamista párt egyik isztambuli ifjúsági tagozatába, majd a politikát választotta másik szenvedélyével, a focival szemben, holott a népszerű klub, a Fenerbahce profi szerződést kínált neki (HVG, 2014. július 12.).
Az iszlamista Jólét Pártjának színeiben 1994-ben Isztambul polgármesterévé választották. Bár sokan aggódtak, hogy mit tesz majd a kozmopolita várossal – az önkormányzati intézményekben például betiltotta az alkoholt –, de vallásosságán a pragmatizmusa és a vezetői képessége kerekedett felül. Sokat javított a megapolisz infrastruktúráján, enyhült a közlekedési káosz, megszűnt a vízhiány, megoldódott a szemétkezelés, jobb lett a levegő minősége. Harcolt a korrupció ellen, átláthatóbbá tette a város költségvetését. Pártjának 1998-as betiltása után egy gyűlésen elmondott versidézetét „vallásos izgatásnak” minősítették, emiatt eltiltották a közhivataltól, és négyhavi börtönre ítélték.
Szabadulása után társadalmi kérdésekben konzervatív, de piacbarát társaival 2001-ben létrehozta az Igazság és Fejlődés Pártját (AKP), amely rá egy évre földcsuszamlásszerű győzelmet aratott. Erdogan – aki csak eltiltásának eltörlése után, 2003-ban ülhetett a kormányfői székbe – reformelkötelezett csapatával az addig válságról válságra bukdácsoló Törökországot a feltörekvő gazdaságok sztárjává varázsolta. A 90 százalékos inflációt egy számjegyűre szorították le, az átlagban 5 százalékos gazdasági növekedés 2010–2011-re 9 százalék körülire nőtt, az egy főre jutó GDP 4 ezerről mára közel 11 ezer dollárra ugrott.
A hadsereg hatalmának visszaszorítása, az emberi és kisebbségi jogok garantálása – például a kurd nyelv korlátozásának eltörlése – révén 2005-ben megkezdődhettek a csatlakozási tárgyalások az EU-val, és a külpolitika kontúrja sem változott alapvetően. Akkori külügyminisztere, Ahmet Davutoglu révén Ankara elindította a szomszédokkal való problémák elrendezésének doktrínáját, és megőrizte stratégiai kapcsolatát Izraellel. Sok centrista politikus csatlakozott az AKP-hoz, és a politológusok elkezdtek török modellről beszélni: az európai kereszténydemokrata pártok mintájára Erdogan létrehozta a vallásilag konzervatív, de a demokratikus – sőt az európai liberális – elveket tiszteletben tartó, a muszlim világban követendő példának is tekinthető ideológiát.
Aztán a 2011-es parlamenti választásra készülve valami megváltozott. A pártlistán a liberálisabb képviselőket apparatcsikok váltották. A kormány arrogánsabb lett, az ellenzéki véleményeket egyre kevésbé tűrte, Erdogan pedig tekintélyuralmi allűröket vett fel. A paranoia odáig vezetett, hogy a rendőrség és a titkosszolgálat szélesebb hatáskört kapott civilek megfigyelésére és letartóztatására. Erdoganra rátelepedett a késztetés, hogy mindenben ő mondja ki a végső szót: hány gyereket (hármat) szüljenek a török nők, milyen kenyeret egyenek a polgárok (teljes kiőrlésűt), vagy ne igyanak rakit, a nemzeti italnak tekintett ánizsos pálinkát.
Erdogan, Törökország új szultánja – ahogy bírálói és csodálói egyaránt nevezik – kétségtelenül be akarja írni nevét a történelemkönyvekbe, mint aki a Kemal Atatürk által az Oszmán Birodalom romjain 1923-ban létrehozott világi köztársaságból vallásilag konzervatív és nem kevésbé nacionalista regionális hatalmat kíván kovácsolni. Vagyis nem pusztán hatalomvágy hajtja, és elnöki palotája sem csupán giccs, Erdogan az első világháború végén szétesett Oszmán Birodalom dicsőségére vágyik. Ezt mutatja az utóbbi évtizedben a múlt felidézése a populáris kultúrában, a nemzeti identitásban, a politikában. Az egyik legnépszerűbb televíziós sorozat például a – Magyarországon Szulejmán címmel ismert – Pompás évszázad (Muhtesem Yüzyil), amely a XVI. századi szultán életébe enged bepillantást. A török mozikban az utóbbi évek nagy sikere a Hódítás 1453 (Fetih 1453), amely Konstantinápoly elfoglalását mutatja be. Míg a Nyugat felé tekintő Atatürk az arab ábécé helyett bevezette a latint, Erdogan vissza akar térni az arab alapú oszmánra.
Bírálói szerint a megalomán építkezések is az „erős ország erős vezírt kíván” elvét szimbolizálják. Erdogan állítólag megszállottan szól bele a szakmai-építészeti kérdésekbe. A palotáján kívül a 200 milliárd dolláros program része még az I. Szelim szultánról elnevezett, épülő új híd a Boszporusz-szoros felett Európa és Ázsia között, egy új reptér Isztambulban, amely a világ egyik legnagyobbja lesz – és emiatt egy egész erdőt ki kell vágni –, valamint egy új csatorna a Fekete-tenger és a Márvány-tenger között. 2013-ban adták át a Marmaray-alagutat, a világ legmélyebben fekvő, tenger alatti vasúti összeköttetését a Boszporusz kijáratánál, az építményt azonban többen aggályosnak tartják a földrengésveszély miatt.
Az isztambuli Gezi Park helyére tervezett bevásárlóközpont viszont túl soknak bizonyult, és 2013-ban erőszakos tüntetésekhez vezetett. De nemcsak az építkezés, hanem az egyre diktatórikusabb Erdogan ellen, akinek reagálása a küldetéstudatra, a tévedhetetlenségre épült. Meghirdette például az Új Törökország kampányt, amely szakértők szerint sokkal inkább a török politikában régóta mélyen gyökerező tekintélyelvűséget, a bálványozott nemzeti egységet, a sokféleséggel szembeni gyanakvást idézi. A hatalom hadjáratot indított Erdogan egykori szövetségese, az amerikai száműzetésben élő Fethullah Gülen vallási vezető hívei, újságírók, aktivisták ellen. A sajtó megfélemlítésére jellemző, hogy amikor a Gezi parki tüntetés már akkorára duzzadt, hogy nem lehetett nem tudomásul venni, a CNN Türk – az amerikai hírcsatorna népszerű helyi változata – a pingvinek életéről sugárzott dokumentumfilmet.
Az életmű beteljesítéséhez vezető egyik utolsó lépés, hogy Erdogan – aki az AKP szabályai szerint negyedszer már nem indulhatott a kormányfői székért – tavaly a török köztársaság első, általános szavazáson megválasztott elnökévé avanzsált. De az elnöki rendszert bevezető alkotmánymódosításhoz szükséges parlamenti többségét az idei júniusi parlamenti választáson – 13 év után – az AKP elvesztette. Aligha csoda, hogy a választáson azért győztes AKP-nak és Erdogannak nem fűlik a foga a koalíciós kormányzáshoz, és új megméretésre törekszik.
Valószínűleg a választási politizálás is szerepet játszik abban, hogy Ankara a múlt hónapban – az eddigi távolságtartás helyett – háborút hirdetett az Iszlám Állam (IS) és egyben a Kurd Munkapárt (PKK) ellen. Ezzel aláásta a 2013 óta tartó tűzszünetet és az Erdogan által is korábban szorgalmazott történelmi kiegyezést a kurdokkal. A nyilvánvalóan a nacionalista voksokra pályázó államfő – akit Barack Obama amerikai elnök három éve még arra említett példaként, hogy egy vezető miként lehet egyszerre iszlamista, demokratikus és toleráns – nemrég egyenesen a Bizánci Birodalom muszlim seregek általi meghódításához hasonlította saját 12 éves uralmát, amely alatt új Törökország született.
KERESZTES IMRE
