Egy biciklis naplója

Egyenes beszéd, őszinte politika – ezzel a bizalomkeltő szlogennel rukkolt elő Jeremy Corbyn a megválasztása utáni első fellépésén, a Munkáspárt múlt heti brightoni éves kongresszusán. A nagy várakozással kísért premier felemásra sikeredett. A Westminster padsorait 32 éve koptató, kormányzati pozíciót soha be nem töltött Corbyn radikális baloldali nézeteit félretéve mérsékeltnek mutatta magát. A beszédét pályafutása során első ízben súgógép segítségével elmondó, 66 éves pártvezér nem szólt a gazdagok megadóztatásáról, a vasút államosításáról, nem rohant ki a konzervatív kormány szerinte vállalhatatlan megszorításai ellen. A szakszervezetek támogatásával, félmillió párttag és pártoló közel 60 százalékának szavazatával pártja élére került Corbyn olyan kényes témákat sem hozott szóba, mint a szigetország EU-tagsága a David Cameron kormányfő által tervezett referendummal összefüggésben és a szigetországban egyre nagyobb hullámokat kavaró bevándorlás. Nem elemezte pártja idei választási kudarcát, s akcióprogramot sem vázolt fel, hogy az ellenzék vezéreként milyen célkitűzései vannak a javításra. Egyetlen kényes mondandója a Trident atomtengeralattjáró-flottára szorítkozott, amit mindenképpen leszerelne, és ebből nem enged.

A viselkedésében és öltözködésében egyetemi tanárra emlékeztető, vegetáriánus, biciklivel közlekedő Corbynt első pártvezéri megnyilvánulása alapján a friss közvélemény-kutatások őszintébbnek tartották, mint Cameront, s olyannak, aki jobban megérti az emberek hétköznapi gondjait. Kompetencia kérdésében viszont kétszer annyira értékelték a Corbynnál 18 évvel fiatalabb kormányfőt. Cameron megítélése a válságkezelésben is összehasonlíthatatlanul jobb, ahogy miniszterelnöki alkalmasság alapján is a konzervatív politikus kerül ki nyertesként. Gúnyosan meg is jegyezte Corbynról a párton belüli legfőbb kritikusa, a Tony Blair-féle harmadikutas politikát képviselő Peter Mandelson: sikerült az egyik vesztest egy másikra cserélni, utalva a májusi parlamenti választáson csúfosan leszerepelt Ed Milibandre.

Az elemzők többsége osztja a véleményt, hogy Cameron pozíciója annál biztosabb, minél tovább marad Corbyn a munkáspárti vezér, akinek tapasztalatlansága pártelnökké válása utáni első parlamenti fellépésében is megmutatkozott. A szokásos keddi miniszterelnöki kérdezz-felelek során nem tudta megszorongatni a kormányfőt. Pedig építhetne a megszorításokat elutasító álláspontjára, hiszen a restrikcióból a briteknek is elegük van: a hétvégén több tízezren tüntettek a toryk éves kongresszusának helyszínén, Manchesterben.

A külpolitikájában palesztinpárti, a Hezbollah és a Hamász szélsőséges szervezeteket egykor a barátjának nevező, és a néhai Hugo Chávez venezuelai államszocialista rendszerével szimpatizáló Corbyn a leginkább Európa kérdésében okozhat gondot a Cameron-kormánynak. A miniszterelnök jövőre referendumot akar kiírni Nagy-Britannia uniós tagságáról, és pártja frakciójában sokan kívül akarják látni az országot az EU-n. Márpedig Corbyn ezt a tábort erősítené, alapvetően euroszkeptikus, kampányában Nagy-Britannia EU-ból történő kilépését hangoztatta. Igaz, ebben is nehéz kiismerni, mert most már azt mondja, ha Cameron elér bizonyos reformokat, akkor megfontolja a tagság támogatását. Ezzel egy platformra kerülne frakciója többségével, számos kérdésben viszont a kisebbséghez tartozik.

Corbynnak a csatáját nem a konzervatívokkal kell megvívnia, sokkal inkább pártja parlamenti frakciójával, amelynek mindössze a tizede szavazott rá. Szemükben Corbyn a szélsőséges baloldalt jeleníti meg, és meg vannak győződve arról, hogy vele a párt nem kerülhet hatalomra, hiába visszakozott az elnök megválasztása óta több kérdésben. Árnyékkormányának pénzügyminisztere, egyik legjobb barátja, John McDonnell pedig a minap közölte: elvetették a 60 százalékos legmagasabb adókulcs bevezetésének tervét, és Corbyn nem gondolta komolyan, hogy Nagy-Britannia lépjen ki a NATO-ból.

Pedig nem kellene mindent Corbyn számlájára írni. A Munkáspárt a harmadikutas politikát meghonosító Blair 2007-es távozásakor a válságát élte, amivel tisztában is volt a háromszor újrázott politikus. Blair súlyosan lejáratta magát és a pártját az iraki háború ügyében, sokak szemében az akkori amerikai kormányzat csatlósa lett a Szaddám Huszein diktatúrájának ENSZ-felhatalmazás nélküli katonai beavatkozással történő megdöntésében. Nem törődött azzal, hogy pártjában és parlamenti frakciójában milyen óriási volt az ellenállás a brit háborús szerepvállalással szemben, csak ment a meggyőződése után. Akkor Corbyn tiltakozott emiatt, megrögzött pacifistaként a Stop the War Coalition nevű háborúellenes mozgalom élére állt. Blair nimbusza egyébként azóta – kétes üzleti ügyei miatt, és mert autokrata államfők tanácsadójának állt – tovább kopott, miközben hozzá hasonlóan karizmatikus politikust azóta sem talált a Munkáspárt.

Míg Blair idején a pártot és a frakciót megosztotta Irak kérdése, ezúttal egységesnek tűnnek, és hajlandók támogatni Cameront, aki parlamenti felhatalmazást akar kérni a brit légierő bevetésére Szíriában az Iszlám Állam hadiállásainak bombázására. Corbyn ebben is más véleményen van, mint frakciótársai, szerinte nem kellene bombázni, hanem az Iszlám Állam fegyverbeszerzési forrásait kellene elvágni. Ahogy a honlapján megfogalmazta: az illegális háborúkat az igazságot és a segítségnyújtást előnyben részesítő külpolitikával váltaná fel.

A Munkáspárton belüli feszültség sem a most kezdődött Corbyn-éra sajátja. Blair kormányzása tíz éve alatt végig rivalizált a centrumtól balra álló Gordon Brown pénzügyminiszterrel. Vele nem csak az iraki háború kérdésében nem értett egyet, Brown nem osztotta Blair Európa-pártiságát sem: neki köszönhető, hogy Nagy-Britannia nem lett az eurózóna tagja, amit kormányfője szeretett volna. Blair távozásával a Munkáspárt erózióját felgyorsította a brit jelzáloghitel-piaci válság, majd a nemzetközi pénzügyi krízis, aminek súlyos következményeivel a kormányfői posztra került Brownnak kellett megbirkóznia. Ez pedig vesztes csata volt, mert Brown 2010-ben elbukta a parlamenti választást, amin David Cameron 13 év után győzelemre vitte a konzervatívokat.

A Corbyn-féle baloldalisághoz Blairnél és Brownnál közelebb álló Miliband semmire sem ment ötéves elnöksége alatt. Hiába támadta a konzervatívok megszorító gazdaságpolitikáját, és adóztatta volna meg a gazdagokat, leszerepelt az idei parlamenti választáson. Az elsősorban Miliband túlzott balratolódásával magyarázott kudarc után a blairisták meg voltak győződve arról, hogy ismét eljött az ő idejük. Csakhogy csalódniuk kellett: képtelenek voltak olyan erős jelöltet állítani, aki egyszerre tudott volna alternatívát kínálni Corbyn populista szólamainak és a Cameron-kormány megszorító gazdaságpolitikájának.

TÁLAS ANDREA