Miközben politikusok és elemzők azon elmélkednek, miként nevezzék az ismét feltámadt izraeli–palesztin erőszakot, október eleje óta szinte nem múlik el nap, hogy ne történne végzetes vagy súlyos sérüléssel járó palesztin késelés, illetve izraeli katonai akció. Az újabb erőszakhullámban eddig összesen nyolc izraeli esett áldozatul a támadásoknak, az ellencsapásokban pedig több mint negyven palesztin halt meg. Ritka egyetértésben Iszaak Hercog, az izraeli ellenzék vezére és Iszmail Hanijeh, a Gázai övezetet irányító Hamász vezetője a harmadik intifáda, azaz palesztin felkelés kezdetét látja az indulatok felszínre törésében. Pedig a mostani annyiban nem hasonlít a két korábbi – az 1987–1993 és a 2000–2004 közötti – intifádára, hogy nem szervezett módon tört ki, hanem magányos támadók találomra elkövetett akcióiról van szó. A két korábbi felkelést civil mozgalmak és katonai csoportok vezették, jelenleg azonban földrajzilag és politikailag olyan megosztott a palesztin társadalom, hogy nincs, aki egy megmozdulás élére álljon.
A késeléses akciókat egészen fiatal palesztinok követik el – tizenéves is volt a merénylők között. Közülük többen egyetemi vagy főiskolai hallgatók, akiknek nem volt priuszuk. És bár történt támadás a ciszjordániai Hebron mellett is, az erőszak alapvetően Kelet-Jeruzsálemben lobbant lángra, illetve olyan izraeli településeken – mint például Haderában vagy Afulában –, amelyek viszonylag távol vannak a megszállt területektől. Az elkövetők zöme ugyanis kelet-jeruzsálemi palesztin, akinek – ellentétben például ciszjordániai társaival – olyan személyi iratai vannak, amelyekkel nagyrészt szabadon mozoghat Izraelben.
Mindez azt mutatja, hogy a jellemzően az oslói békefolyamat 1993-as kezdete után született nemzedék nem reménykedik a tartós rendezésben, s a helyzetét kilátástalannak érzi. A támadásokat sokszor a pillanat szüli, és a közösségi médiában a korábbi merényletekről közzétett videók is inspirálják. Az izraeli hadsereg fellépése elleni tüntetéseken viszont politikai hovatartozástól függetlenül minden korosztály, nő és férfi is részt vesz, és mivel egyetlen palesztin párt sem állt egyértelműen a tiltakozások élére, nehéz lesz megálljt parancsolni az erőszaknak. Az idősebb nemzedék által képviselt palesztin vezetés kimerültnek látszik, politikai vákuum alakult ki, így gyakorlatilag megérett a helyzet új, fiatalabb irányítói csoport felbukkanására.
Különösen, hogy Mahmúd Abbász palesztin elnök mintha másik univerzumban létezne. Az utóbbi napokban új kereskedelmi központot adott át ünnepélyesen, fogadta az állami látogatásra érkezett indiai elnököt, akivel kulturális együttműködési megállapodást írt alá, és akitől nagy adományt fogadott el az úgynevezett Palesztin Diplomáciai Intézet címére. Közben elítélte az erőszakot – a támadókat viszont nem –, kirohant az izraeliek ellen, de tekintélye, befolyása halovány, és az események szemlélőjévé vált.
A palesztin erőszakot máris Jeruzsálemi Intifádának elnevező iszlamista Hamász a távolból buzdít, de a jelek szerint úgy támogatja a felkelést, hogy az – legalábbis egyelőre – ne a Gázai övezetben tomboljon. Ez egyértelműen látszott, amikor nyugalomra és nem megtorlásra szólított fel, miután az izraeli hadsereg több gázait lelőtt a határ felé indult tüntetők százaiból. Sőt a Hamász zárt katonai övezetté nyilvánította a határ gázai oldalát, hogy a tüntetőket távol tartsa az erősen védett kerítéstől.
De vezetési válság mutatkozik az izraeli oldalon is. A magát a zsidó állam biztonsága legmegfelelőbb garantálójának tartó Benjamin Netanjahu kormányfő több ezer rendőrt és katonát vezényelt ki az utcákra Jeruzsálemben. Arab településeket zártak el katonai kordonnal, újabb ellenőrző pontokat állítottak fel, és felgyorsították a merénylők családjai által birtokolt házak lerombolását – a szokásos intézkedést, melynek elrettentő erejét az izraeli oldalon is sokan kétségbe vonják. A kormányfő saját pártján, a Likudon belül és a szélsőjobboldali koalíciós partnerei is ennél többet követelnek: például katonai offenzívát Ciszjordániában, és Kelet-Jeruzsálem teljes lezárását.
Egy felmérés szerint az izraeliek 73 százaléka elégedetlen Netanjahuval, és a legtöbben – a megkérdezettek mintegy ötöde – a legalkalmasabb vezetőnek Avigdor Lieberman volt külügyminisztert tartják, akinek választási szlogenje az volt: Halál a terroristákra! Közben Izraelben növekszik a fegyvertartásiengedély-kérelmek száma, a védelmi miniszterhelyettes azt kérte, aki teheti, hordjon magánál fegyvert, Nir Barkat jeruzsálemi polgármester pedig az utcán a saját mordályával fényképezkedett.
A világ érdektelenséget mutat. Az izraeli–palesztin erőszak láttán máskor ügybuzgó politikusok most csendesebbek, John Kerry amerikai külügyminiszter csak lapzártánk után tárgyal a két féllel. Barack Obama amerikai elnök pedig az ENSZ Közgyűlésén múlt hónapban még csak meg sem említette az izraeli–palesztin konfliktust, ami akkor is furcsa, ha beszéde a mostani erőszak előtt hangzott el.
Talán azért, mert mintha kifulladt volna minden rendezési lehetőség a két elszigetelt vezetővel, a tárgyalásokat nem igazán szorgalmazó Abbásszal és Netanjahuval. Az oslói folyamat által ígért „két nép, két állam” megoldást nem támogatja a palesztinok többsége, elnökük pedig hiába érte el, hogy kitűzzék a palesztin zászlót az ENSZ New York-i székháza előtt, ezzel a jelképes lépéssel nem jutott közelebb ahhoz, hogy Kelet-Jeruzsálemben is kitegye a lobogót. A hat éve kormányon lévő Netanjahu pedig mintha csak a konfliktus kezelésére, a status quo megőrzésére játszana, de a mostani erőszak és gyűlölet is jelzi, nem tartható a végtelenségig a mai állapot.
Már csak azért sem, mert az évszázados arab–zsidó ellentét talán leginkább feloldhatatlan alapkérdése körül támadt fel ismét az erőszak. Kié legyen a jeruzsálemi óvárosban lévő, három monoteista vallás által is szentként tisztelt tér? Ahol jelenleg az al-Aksza-mecset és az aranykupolás Szikladóm áll, és ahol az ókorban a két zsidó templom is a magasba emelkedett, melyek közül az elsőt a babilóniaiak, a másodikat pedig a rómaiak rombolták le. A judaizmus, a kereszténység és az iszlám azért tekinti szakrálisnak a magaslatot, mert a Biblia szerint a mindhárom vallás által ősatyának tartott Ábrahám ott – az írás szerint a Moriah hegyén – készült feláldozni Isten kérésére a fiát, Izsákot. A Mindenható végül – látva, hogy Ábrahám kiállta a hit próbáját – lemondott az áldozathozatalról.
Ciszjordánia – és vele Kelet-Jeruzsálem – 1967-es izraeli elfoglalása óta a muszlim vallási vezetés megtarthatta a zsidók szerint a Templom-hegy, a palesztinok szerint a Mecsetek tere feletti irányítást, ahol csak a muszlimok imádkozhatnak. Ez egybeesik azzal a hagyományos rabbinikus felfogással is, hogy a zsidók azért nem mehetnek fel a magaslatra, nehogy véletlenül megsértsék a Szentek Szentjét, ahol az egykori templomban a Frigyládát őrizték, és ahová egy évben egyszer léphetett a legmagasabb zsidó vallási méltóság. A pontos helye nem ismert, mivel a muszlim vallási hatóság tiltja a régészeti ásatást.
Felborulni látszik ez az egyensúly, mivel az utóbbi években radikális zsidó vallási újítók a hegy birtokba vételét hirdetik, amit szélsőjobboldali politikusok is támogatni kezdtek. A palesztinok úgy érzik, az egyre erőteljesebb zsidó jelenléttel Izrael birtokba akarja venni a judaizmus legszentebb és egyben az iszlám harmadik legbecsesebb vallási helyét. Netanjahu hiába cáfolja a közel fél évszázada kialakult rend változását, a mostani erőszakos megmozdulások mozgatórugói között az a palesztin félelem is szerepel, hogy elveszik vallási jelképüket, amely egyre inkább kulturális és társadalmi identitásuk szimbólumává vált.
KERESZTES IMRE
