Régi fékek és új ellensúlyok

Legutóbb, amikor választást nyert a Nobel-békedíjas mianmari ellenzéki vezető, Aung San Suu Kyi, és Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) nevű pártja többséget szerzett a parlamentben, a katonai junta nem ismerte el az eredményt, és nem adta át neki a hatalmat. A törékeny alkata, finom megjelenése nyomán hívei és ellenfelei által Ladyként emlegetett politikus asszonynak negyedszázadot kellett várnia arra, hogy – összesen 15 évi házi őrizettel a háta mögött, öt éve szabadon és 70 évesen – elégtételt vehessen. A 2011-ben a katonai egyenruhát polgári öltözékre váltó korábbi elnyomóival immáron együttműködő Suu Kyi elsöprő győzelmet aratott a november 8-ai választáson.

Pártja, ahogy 1990-ben, ezúttal is egyedül szerzett többséget a törvényhozás mindkét házában. Suu Kyi kezét azonban megköti, hogy a 2008-as alkotmány az összesen 664 fős alsó- és felsőházban a hadseregnek a mandátumok negyedét garantálja, ami lehetetlenné teszi az alkotmány módosítását. A junta által alapított, csúfosan leszerepelt Szolidaritás és Fejlődés Uniópártot (USDP) szinte sokkolta, hogy a választók mindössze 41 mandátumra hitelesítették, de nem vonta kétségbe az eredményt. Az egykori tábornok, a négy éve öltönyt viselő államfő, Thein Szein nyilvánosan elismerte az eddigi kormánypárt vereségét, és gratulált Suu Kyinek, amiért elnyerte a nép bizalmát.

A helyi és nemzetközi megfigyelők a választást alapvetően rendben lévőnek tartották, nem érzékeltek súlyos szabálytalanságokat. Óriási előrelépésnek nevezték, hogy a szavazólapokat nyilvánosan, a pártok képviselőinek jelenlétében számolták meg. Nem tapasztaltak olyat, mint a 2010-es, Suu Kyi pártja által bojkottált szavazáson, amikor tömegesen érkeztek a gyanús hátterű, szavazócédulával teli urnák, majd az érintett körzetekben a Mianmart (az egykori Burmát) 1962 óta vaskézzel irányító katonai juntához kötődő párt nyert. Az USDP ezúttal máshogy próbálkozott: a minimálbért napi 2,8 dollárra emelték, sok kis településen hirtelen átadtak iskolákat, óvodákat, a helyi alapítványok állami támogatásban részesültek. A mianmari viszonyok közepette tisztának mondható választásban mégis akadt némi kivetnivaló. A körzetek sok esetben nem tükröztek egyenlőséget: előfordult, hogy félmilliós és 1400 lakosú körzet ugyanúgy egy-egy képviselőt küldhetett az – alkotmányban a hadsereg számára fenntartott helyek nélkül – összesen 498 tagú törvényhozás két házába.

A legkomolyabb probléma, hogy a szavazásból kizárták az etnikai kisebbségek jelentős részét. Közéjük tartozik az 1,1 milliós, muszlim vallású, hontalannak nyilvánított rohingya közösség, amely embertelen körülmények között él, és a buddhista többség diszkriminálja. Sokan fel is róják Suu Kyinak, hogy miközben a politikai pluralizmus szószólója, nem áll a rohingyák mellé, elnézi jogfosztottságukat, és pártjának választási listájára muszlim jelöltek fel sem kerülhettek. A muszlim kártyát a Ma Ba Tha nevű buddhista párt ugyanis előszeretettel húzta elő, és vádolta a lakosság négy százalékát adó muszlimok pártolásával az ellenzéki vezetőt, akinek az esélyeit azonban még így sem sikerült rontania. Suu Kyi nem emelt szót a buddhisták által kezdeményezett, elsősorban a muszlimokra szabott törvények ellen sem, amelyek megtiltják a különböző vallásúak közti házasságot, korlátozzák az áttérést más vallásra, és a nőknek két gyermek megszülése között 36 hónapnyi szünetet írnak elő.

A karizmatikus, Oxfordban tanult Suu Kyi pártjának győzelme nem volt előzmények nélküli. Mianmarban az új korszak kezdetének tartották, amikor az NLD a 2012-es időközi választáson bekerült a parlamentbe, megszerezte a megüresedett 45 hely majdnem mindegyikét, és az asszony is képviselő lett. A mostani győzelem kézzelfogható hatalommal is felruházza a veterán politikust, a brit gyarmati uralom ellen harcolt szabadsághős, az ország 1947-es függetlensége előtt nem sokkal meggyilkolt Aung San tábornok lányát. Azzal, hogy pártjának mindkét házban többsége van, lényegében rajta múlik, hogy ki lesz Mianmar következő államfője. Az elnök személyéről a két ház és a hadsereg jövő márciusban együttes ülésen dönt. Mindhárman egy-egy jelöltet állítanak, s az lesz az államfő, aki a legtöbb szavazatot kapja, a két másiknak az alelnöki poszttal kell majd beérnie. Suu Kyi – bármily furcsán hangzik is – már jelezte, bárki lesz is az elnök, mindenben irányítani fogja.

A prezidenciális rendszerű Mianmarban a legfőbb végrehajtó hatalmat jelentő államfői poszt elérhetetlen Suu Kyi számára, a legmagasabb pozíció, amit megszerezhet, a házelnöki lehet. A 2008-as, népszavazással is megerősített alkotmányt lényegében az ő személyére szabták, mert az kimondja: nem lehet államfő az, akinek a házastársa és akár csak az egyik gyereke is külföldi állampolgár. Az ellenzéki vezetőnek pedig mindkét gyermeke brit. Kétéves volt, amikor apját meggyilkolták, nagykövetnek kinevezett anyjával Újdelhiben élt, majd Oxfordban tanult filozófiát, politológiát és közgazdaságtant, és ott ismerkedett meg történész férjével, a brit Michael Arisszal, akitől a két fia született. A családanyák életét élte, mígnem – mint férje mindig is tudta – szülőhazája „magához szólította”. 1988-ban visszautazott Mianmarba, hogy beteg anyját ápolja, és meglepődve tapasztalta az óriási elégedetlenséget, aminek az élére állt. A katonai junta vérbe fojtotta a felkelést, majd jött az 1990-es választás, utána pedig a házi őrizet. Suu Kyi a magánéletét is alárendelte a politikának, ezt követően többé nem hagyta el a hazáját. Még halálosan beteg férjét sem látogatta meg, akivel 1995-ben, négy évvel az elhunyta előtt, Mianmarban találkozott utoljára. Tudta, ha egyszer elmegy, a junta soha többé nem engedi vissza.

Úgy tűnik, negyedszázad múltán sikerül hatalomra kerülnie, amit vannak, akik némi aggodalommal néznek, mondván: a mianmari demokrácia jelképének tartott politikus sokat változott, és nem feltétlenül az előnyére. A kezét megköti, hogy a hadsereg nevezi ki a belügyi, a védelmi és a határőrizeti minisztert. Mindenesetre választási győzelmében komoly szerepet játszott, hogy a lakosság nem érzi az előnyeit mindannak, amit a katonai junta politikai és gazdasági nyitása hozott. A Bengál-öböl partján fekvő, Kína és India közé ékelődő, 55 millió lakosú Mianmar az utóbbi években 8 százalékos növekedést ért el, a beáramló külföldi tőke nyomán virágzik a gazdaság. Az egykori fővárosra, Yangonra (a korábbi Rangunra) szinte rá sem lehet ismerni, nekilódultak az ingatlanberuházások, sorra épülnek a felhőkarcolók, a bevásárlóközpontok. A nyersanyagokban gazdag Mianmarban továbbra is óriási méreteket ölt a korrupció, a drogkereskedelem, a drágakőcsempészet. Arról nem is beszélve, hogy változatlanul az egykori juntához kötődő, szűk elit tart minden üzletet az ellenőrzése alatt.

TÁLAS ANDREA