A függetlenség napjának, hivatalos állami ünnepnek nyilvánítaná Nigel Farage, az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártjának (UKIP) elnöke és alapítója június 23-át. Azt a számára nevezetes napot, amikor népszavazáson eldőlt, a szigetország kilép az Európai Unióból. A Brexit-kampány egyik vezéralakjaként jóval a hivatalos eredmények kihirdetése előtt, győzelme biztos tudatában harsogta, hogy végre felkelt a nap a független Nagy-Britannia felett, majd üdvrivalgásban kitörő hívei körében a tőle megszokott demagóg, ám hangzatos szavakkal ostorozta Brüsszelt, és felvázolta a menetrendet: brexites kormányfőre és új csapatra van szükség, amely új megállapodást köt Brüsszellel.

Farage, a Brexit bohóca

Farage nagy túlélő, de nem politikai értelemben: az 52 éves politikust háromszor legyintette meg a halál szele. Fiatalon hererákot diagnosztizáltak nála, majd alighogy kigyógyult a betegségből, 20 évesen autóbalesetet szenvedett, és csak a szerencséjének köszönhette, hogy kisebb sérülésekkel megúszta. Három éve pedig, bár több bordája eltört és a feje is vérzett, a saját lábán kászálódott ki a helikopteréből, amely a közép-angliai választókörzetébe tartva lezuhant.

A baleset sem keltett együttérzést iránta, Farage 2010-ben hatodszori próbálkozásra sem szerzett mandátumot a londoni parlamentben. Az Európai Parlamentben (EP) viszont 1999 óta bent van (oda pártlistákra szavaznak, a brit törvényhozásba viszont csak egyéni választókerületben győzve lehet bekerülni). Farage abban bízott, hogy 2015-ben mandátumot szerez Westminsterben, ami azonban nem történt meg. Pártja ugyan 3,9 millió szavazatot kapott, ami azonban a győztes mindent visz brit választási rendszerben a 650 fős alsóházban egy képviselőre volt elég. Farage akkor lemondott pártja vezetéséről, de a UKIP vezetőségének sikerült meggyőznie, hogy nincs nála jobb, és maradjon.

AFP / Niklas Halle'n

A politikai elit által szélsőségesnek, bevándorlóellenesnek, rasszistának bélyegzett UKIP akkor kapott nagy lökést, amikor 2013-ban Rupert Murdoch befolyásos médiacézár vacsorameghívást küldött Farage-nak, aki szókimondó, bárdolatlan módján kifejtette: politikája túllépett a konzervatívokén. Gazdasági kérdésekben radikális libertariánusnak vallja magát, rajong Margaret Thatcherért, akinek követőjeként a korlátlan szabadpiac, a minél kisebb állam híve. Nem támogatja az egykulcsos adózást, de szerinte két jövedelemadó-sáv elegendő, és nem kell büntetni a gazdagokat azért, mert jól élnek. Ellenzi a melegek – torykat is megosztó – házasságának legalizálását, bár elismeri jogukat az élettársi kapcsolathoz. A láncdohányos Farage enyhítene a dohányzási tilalmon, a pubokban, éttermekben külön helyiséget jelölne ki a füstölni akaróknak.

Visszautasítja, hogy Európa-ellenes lenne. „Szó sincs arról, hogy Szodoma és Gomora Calais-nál kezdődne” – bizonygatja, hogy kizárólag az EU-val, a tagállamok szuverenitását korlátozó brüsszeli intézménnyel szemben vannak fenntartásai.

Farage második felesége német, 10 és 15 éves lánya kétnyelvű. Első házasságából született két fia felnőtt, egyikük könyvelő, a másik bróker. Pártja megnyerte a 2014-es európai parlamenti választást, és a UKIP brit részről a legtöbb, 22 képviselővel van jelen a strasbourgi parlamentben. Farage strasbourgi irodájának ajtaján egyébként a 007-es szám szerepel, a fiktív brit szuperkém, James Bond azonosítója. Zsíros fizetéssel, ellátmánnyal járó európai képviselői mandátumának a szigetország EU-ból való kilépésével azonban búcsút kell majd mondania.

Farage a politika kedvéért szépen induló üzleti karrierjét is feladta. Az érettségi után nem egyetemre ment, hanem apját követve nyersanyagpiaci bróker lett a londoni Cityben. Noha apja felelőtlenül élt, keményen ivott és – fia ötéves korában – a családját is elhagyta, Farage felnézett rá, és tőle tanulta, hogy „egy férfinak adnia kell magára”. Amióta brókerként meggazdagodott, London méregdrága arisztokrata szabóságaiban készítteti öltönyeit, amelyekhez lila színű, sárga mintájú zoknit visel.

Boris Johnson, a politika showmanje

Kevesen mondhatják el magukról Angliában, hogy csupán keresztnevük említésekor mindenki tudja, kiről van szó. Boris Johnson – teljes nevén Alexander Boris de Pfeffel Johnson –, a konzervatívok volt londoni polgármestere azonban igen. A Boris név hallatán a szigetországban mindenki az 52 éves, showműsorokban fellépő exhibicionista politikusra gondol. Sajátos külseje és viselkedése alapján egyesek különcnek, mások bohócnak tartják Johnsont. Kétszer nősült, hat gyereke van – öt a második feleségétől, a hatodik egy házasságon kívüli kapcsolatából született. A politikus a világosszőke haját sosem fésüli, feltűnő – általában rózsaszín – nyakkendőt hord, és biciklin jár.

A több könyvet jegyző, előkelő brit egyetemeken, Etonban és Oxfordban tanult Johnson 2008-ban a Londont 2000 óta irányító, hol munkáspárti, hol független színekben induló Ken Livingstone-t győzte le a brit főváros irányításáért vívott küzdelemben. A toryk számára ez a legnagyobb siker volt azóta, hogy a Tony Blair vezette Munkáspárt 1997-ben legyőzte őket a parlamenti választáson, amit a konzervatívok ínséges évei követtek.

AFP / Leon Neal

Johnson a 2012-es helyhatósági választáson megőrzött polgármesteri posztját ugródeszkaként használta, régóta rebesgették róla, hogy David Cameron helyére pályázik a konzervatívok és az ország élén. A pillanatot a Nagy-Britanniának az EU-ból való kilépéséről szóló népszavazás kapcsán látta elérkezni.

A New Yorkban – apja ENSZ-kiküldetése idején – született Johnson hatásos szónoknak mondható, de képes sületlenségeket is mondani. A magát egyszemélyes olvasztótégelynek tekintő politikus (német és zsidó felmenőkkel is bíró) színes családfáján apai dédapja, Ali Kemal rövid ideig az Oszmán Birodalom belügyminisztere volt. Johnson az apja európai parlamenti képviselősége idején Brüsszelben is élt.

Újságíróként kezdte pályafutását a neves The Times napilapnál, ám egy rosszul elsült tréfája miatt elbocsátották, és átigazolt a The Daily Telegraph-hoz. Ott előbb brüsszeli tudósító volt, majd a konzervatív lap sztárkolumnistája lett. A nagy múltú Spectator konzervatív politikai magazint 1999-től hat éven át szerkesztette, e munkáját 2001-es képviselővé választása után is folytatta.

Felfelé ívelő politikai karrierje 2005-ben kissé megtört, amikor hazugságon érték egy nőügyben. Leváltották a pártalelnöki posztról, és visszahívták az árnyékkormányból is. Az időközben pártelnökké választott Cameron az intelmek ellenére újabb lehetőséget adott az iraki háborút és a Bush-kormányt támogató politikusnak, aki ellenezte az egyetemi tandíj bevezetését, a dohányzási tilalmat a pubokban és az éttermekben, valamint a rókavadászat beszüntetését.

Cameron tavaly még örömmel üdvözölte, hogy Johnson indult – és választókörzetében nyert – a parlamenti választáson. Akkor viszont aligha volt boldog, amikor februárban egykori szövetségese a Brexit-csapat társkapitánya lett. Politikai elemzők szerint ugyanis a Brexit-tábor akkor kelt életre, s kapott lendületet, amikor a komoly politikusnak nem igazán tartott Nigel Farage-t – az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártjának a vezetőjét – a háttérbe szorítva Johnson, illetve Cameron régi barátja, Michael Gove igazságügy-miniszter vált a kampány arcává.

David Cameron, az unió elveszejtője?

Alig 13 hónappal az után, hogy sorozatban második parlamenti választási győzelmét learatta, távozni kényszerül a kormányfői posztról David Cameron. Néhány órával az uniós népszavazási kudarc után benyújtotta lemondását, azzal, hogy októberig, pártja tiszújító kongresszusáig még hivatalban marad. Cameron még a tavalyi választást megelőzően bejelentette, hogy még egyszer már nem kívánja magát választáson megmérettetni, és a mostani parlamenti ciklus végén visszavonul. Azt azonban maga sem gondolta, hogy második mandátuma ilyen rövidre sikeredik. Sokak szerint saját dugájába dőlt azzal, hogy 2013-ban – érzékelve az EU- és bevándorlás-ellenes Nigel Farage vezette Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UKIP) megerősödését – előremenekülésként megígérte a szigetország uniós tagságáról szóló népszavazást. AFP / Ben Stansall Cameron távoli rokonságban áll az angol királyi családdal, és Károly herceggel, a trónörökössel, valamint annak fiaival egyazon klub, az 1693-ban alapított White's tagja. Apja, a 2010 októberében elhunyt Ian Cameron jól menő tőzsdeügynökként alapozta meg vagyonát, anyja arisztokrata család sarja, négy gyermekük közül David a második. A népszavazási kampány elején igen kellemetlenül érintette, hogy belekeveredett a Panama-iratok néven elhíresült világméretű offshore-botrányba. Kiderült, hogy az apja évtizedeken át egy Jersey-szigeti offshore cégben fialtatta vagyonát, és ügyesen optimalizálta az adófizetést. Az apjától 300 ezer fontot örökölt Cameron azzal akarta tisztázni magát, hogy 2009-ig visszamenőleg nyilvánosságra hozta adóbevallását. A tavaly májusi parlamenti választást fölényesen megnyerte, és az előző ciklus koalíciós kormánya után egypárti kabinetet alakított a 49 éves politikus. Cameron hetente kétszer fut, egyszer kerékpárral megy dolgozni, rendszeresen kertészkedik és teniszezik. A feleségét a felső tízezerből választotta. Az arisztokrata származású, sikeres üzletasszonyt, Samantha Gwendoline Sheffieldet húsz éve vette nőül, négy gyermekük született. Az elsőszülött, súlyosan beteg Ivan 2009-ben, hatévesen meghalt. Legkisebb gyermeke néhány hónappal az után látta meg a napvilágot, hogy Cameron győzelemre vezette a pártját a 2010. májusi választáson, és beköltözött a Downing Street 10 alatti miniszterelnöki rezidenciába. A Londonban született, de vidéken felnőtt Cameron Etonban végezte középiskolai tanulmányait, majd egy konzervatív képviselő titkáraként belekóstolt a politikába, egy hongkongi hajóstársaságnál pedig az üzleti élettel ismerkedett. Oxfordban szerzett filozófiai, politikai és gazdasági diplomát. Az egyetemen kerülte a politikát, inkább teniszezett és egy kicsapongásokról híres klub tagjaként élte az életét – ma már feledné azokat az időket. Oxfordi évei alatt a thatcherista gazdaság- és társadalompolitika híve lett, uniós kérdésekben pártjában a mérsékelt euroszkeptikus vonalat képviselte.