A válasz arra kérdésre, hogy ki nem lesz, egyre inkább egyértelmű. Nem sokkal a „Brexit” népszavazás után született írásomban már megkérdőjeleztem az akkori fő esélyes, Boris Johnson londoni expolgármester miniszterelnöki utódlását, de azt, hogy ez szinte a cikk megjelenésével egy időben meg is történik, magam sem gondoltam volna. A britek azóta is, szinte naponta fogyasztanak el egy vagy két jelöltet.

Mint tudjuk, a dominóelv lényege, hogy az egymás mögött sorakozó dominók, az első darab megpöccintését követően, sorra felborítják egymást. Az így indított láncreakció általában nem áll meg, amíg az utolsó darab is fel nem borul, kivéve, ha valamiért megszakad a lánc. Ennek oka mindig az, hogy egy dominó kicsit kilóg a sorból, vagy netán távolabb áll az előtte felboruló darabtól, ami ugyan megbillenti, de fel nem borítja. Úgy tűnik, a dominókhoz hasonlóan sorakoztak és sorakoznak a lehetséges és pusztán önjelölt miniszterelnök-aspiránsok is a „top job”-ra várva. A kérdés csak az, hogy melyikük helyezkedik el „biztonságos távolságban” a sorban előtte állótól, ily módon elkerülve azt, hogy ő is a dominóelv áldozatává váljon. Az utolsóként talpon maradó szereplő méltó díjazása viszont nem marad el: lakcímeként a Downing Street 10-et jegyezheti be, legalábbis egy időre.

„Minden politikai karrier kudarccal végződik”

Mielőtt másra gondolnánk, szögezzük le: mindezt a brit politikai élet kapcsán mondta egy angol politikus, Enoch Powell, mintegy fél évszázaddal ezelőtt. Érdekes módon ez az axióma a miniszterelnökök hosszú sorára rendre igaznak is bizonyult. Nagyformátumú vagy kevésbé jelentős politikusok egymás után buktak el vagy kényszerültek lemondásra pártjuk vagy szavazóbázisuk támogatásának elvesztése miatt, hogy csak Margaret Thatchert, Tony Blairt vagy David Cameront említsük. A brit politikai kultúrában ugyanis ellehetetlenül az a pártvezér, aki mögött nem sorakozik fel pártja parlamenti képviselőinek döntő többsége, vagy az, aki olyan mértékben elveszíti a szavazók támogatását, hogy pártja már nem hisz abban, hogy az ő személyével választást lehetne nyerni. A referendum „kilépni” eredménye, David Cameron miniszterelnök „maradni” oldalon vállalt feltétlen elkötelezettsége miatt, egyszerre ért fel számára egy országgyűlési választási vereséghez hasonló kudarccal, és egy, a pozícióját megkérdőjelező, párton belüli bizalmi válsággal, ezért minden további mérlegelés nélkül lemondásra kényszerült. Így, alig több mint egy év alatt lett a konzervatívok váratlan fölényét hozó, 2015-ös parlamenti választások ünnepelt politikusából, az EU-kilépésért felelősnek tartott, bukott miniszterelnök.

Lesz-e megismételt referendum?

Nem lesz, annak ellenére sem, hogy eddig több mint 4 millió aláírás gyűlt össze azon a petíción, ami a népszavazás megismétlését követeli, elsősorban a kilépést támogatók nem meggyőzőnek tartott, mindössze 52-48%-os többsége miatt. A „maradni” tábor egyes képviselői azzal is érvelnek, hogy a referendum nem volt ügydöntő népszavazás, így annak végrehajtása sem a kormányra, sem a parlamentre nézve nem kötelező. Mindez teljes mértékben megfelel a valóságnak, ráadásul a parlament és a kormány többsége is köztudottan „maradni” párti. Mindezek ellenére meggyőződésem, hogy ma nincs Nagy-Britanniában egyetlen mértékadó politikus sem, aki a referendum eredményét megkérdőjelezné, és akár a megismételt népszavazás, akár a „népakarat megtagadása” kezdeményezés élére állna.

Bonyodalmat kizárólag valamilyen jogorvoslat okozhat, amelynek során az alkotmánybíróság szerepét is betöltő legfelsőbb bíróság érvénytelenítené a referendumot, vagy kötelezné a parlamentet arra, hogy a nem ügydöntő népszavazás eredményét, a képviselők többségének ellenérzése dacára „szentesítse”, és határozzon Nagy-Britannia kilépéséről az Európai Unióból. Előbbi eset nem valószínű, az utóbbi viszont a parlament feloszlatásához, s a politikai válság elmélyüléséhez is vezethet.

Cameron öngólja

A konzervatív szavazótáborból ma is még sokan úgy vélik, David Cameronnak nem volt más lehetősége a 2015-ös parlamenti választások előtt, mint hogy megválasztása esetére beígérje az EU-referendumot, egyrészt saját pártja EU fölötti megosztottsága, másrészt a populista, EU-elszakadást akaró UKIP megerősödése és a Munkáspárt javuló közvélemény-kutatási adatai miatt. Mint tudjuk, ez a húzása a Konzervatív Párt teljes választási győzelmét és önálló kormányalakítását hozta. Június 24-én hajnali 3 óráig senki nem gondolta komolyan, hogy a brit szavazók valóban a kilépés mellett voksolnak.

Minek az embernek ellenség, ha vannak barátai?

A meghatározó politikusok Brexit-kampánya, majd a referendumot követő helyezkedése és gyors bukása, történelmi árulásokban és szappanoperai fordulatokban egyaránt gazdag.

A „kilépni” kampány élére Cameron gyerekkori barátja, a londoni expolgármester, Boris Johnson, illetve Cameron saját kormányának meghatározó tagja, a lordkancellár és igazságügyminiszter, Michael Gove állt. Már a David Cameron lemondását követő napon, a Gove által is támogatott Boris Johnsont kezdték fő miniszterelnök esélyesként emlegetni, azzal együtt, hogy konzervatív képviselők egy jelentős része nem bocsátotta meg neki, hogy azt a miniszterelnököt szúrta hátba, aki 2015-ben elsöprő győzelemre vitte a konzervatívokat. Ekkor még minden úgy tűnt, hogy az új kormányfőt minden valószínűség szerint a győztes „kilépni” oldal vezető politikusa adja majd.

Ezzel egy időben Cameron is visszatáncolt korábbi ígéretétől, miszerint „kilépni” győzelem esetén már a szavazás másnapján bejelenti az uniós alapszerződés 50. cikkelye értelmében Nagy-Britannia kilépését. Utólag úgy tűnik, ez az ígéret is a riogató kampánystratégia része volt, mert később már úgy gondolta, fájjon e miatt az új miniszterelnök feje, és ne az ő aláírása szerepeljen ezen a döntésen.

Cameron lemondásával egy időben foszlottak szerte a kormányfő legközelebbi munkatársa, George Osborne pénzügyminiszter miniszterelnöki esélyei is, hiszen személye túlzottan köthető a kormányfőhöz, s első sorokban kampányolt a maradás mellett, néha kisebb botrányt is okozó retorikával. Osborne ugyanakkor jól menedzselte a brit gazdaságot a válság során, s joggal bízott abban, hogy Cameron mandátumának lejártát követően, Cameron támogatásával komoly esélye lesz a miniszterelnöki posztra.

A referendum után néhány nappal, a Johnsont korábban támogató Michael Gove állt elő egy meglepő bejelentéssel: annak ellenére, hogy Boris Johnsont továbbra is barátjának tekinti, nem tartja őt alkalmasnak a kormányfői posztra. Rögtön ajánlott is alkalmasabbat, saját magát. Boris Johnson ezt követően rögtön visszalépett. Annyit érdemes megjegyezni, hogy volt igazság abban, amit Gove Johnsonról mondott. Johnsont, az elit Eton College egykori diákját, sokan már e miatt sem szeretik, a vidéki Angliában túl londoninak tarják, a köztudottan „maradni” akaró London pedig azért fordult el tőle, mert a „kilépni” kampány élére állt. Külön problémát jelentett volna a legitimációja is, hiszen nem tagja a parlamenti választásokon mandátumot nyert jelenlegi kabinetnek sem.

Boris Johnson ezek után az energiaügyi államtitkár, Andrea Leadsom, szintén kilépéspárti politikus miniszterelnöki kampánya mögé sorakozott fel, jelentős támogatást adva ezzel Leadsomnak Gove ellenében. Azon ne aggódjon senki, hogy Andrea Leadsom nevét nem ismeri, ezzel a britek is így voltak egy héttel ezelőttiig. Mindez azt is jelzi, hogy Johnson korábbi, Gove pedig várható kiesésével a miniszterelnökségért folytatott küzdelemben, a „kilépni” kampány már nem tud közismert és meghatározó arcot „bedobni”. Ebből az is látszik, hogy sem a „kilépni”, sem a „maradni” oldal mellett frontvonalban kampányoló politikusra nincs „étvágy” egy olyan helyzetben, amikor a jövőbeni miniszterelnöknek a nemzeti összefogást kell megteremtenie.

Szólni kell még pár szót az új miniszterelnök megválasztásának, vagy inkább kiválasztásának módjáról is. A Konzervatív Párt, elvben, a legutóbbi választásokon elért parlamenti többségével 2020-ig jogosult kormányozni, s a parlamenti képviselők ezen időszakon belül új miniszterelnököt is választhatnak. Mindez ugyanakkor csak elvben igaz. A parlamenti választások során, legyen szó ellenzékről vagy kormánypártról, a választók már a szavazás során ismerik a jövőbeni kabinet tervezett összetételét, ily módon nemcsak a kormányzó pártnak adnak mandátumot, hanem indirekt módon egy egész kormányt is megválasztanak. Mindezért, ha a kulcspozíciót betöltő miniszterelnök személyében történik változás, a brit politikai kultúra elvárja, hogy hosszabb távú mandátumot országgyűlési választások során szerezzen a kormányfő, hacsak nem a kabinet két-három kiemelt pozícióját betöltő személy veszi át a feladatot, bár ez utóbbiról is megoszlanak a vélemények. 2020-ig pedig még 4 év van hátra, ami mindenképpen hosszú idő, így könnyén elképzelhető, hogy előrehozott parlamenti választásokra is sor kerül.

A Konzervatív Párt új vezetőjét, aki egyszemélyben az új miniszterelnök is lesz, szeptember elejére tervezik a konzervatívok megtalálni. Ennek menete az, hogy a párt tagságának és a párttal szimpatizáló választóknak egy két jelöltből álló listáról kell majd az új pártvezért kiválasztaniuk. A kétfős listát a konzervatív parlamenti frakció, többfordulós szavazás eredményeként prezentálja, amikor is fordulóról fordulóra a legkevesebb szavazatot kapott jelölt kiesik. Az első fordulót követően első helyen Theresa May, Cameron kormányának közismert belügyminisztere (165 szavazat), második helyen Andrea Leadsom (66 szavazat), harmadik helyen pedig Michael Gove (55 szavazat) végzett. A negyedik és ötödik helyezett kiesett vagy visszalépett, így ők hárman vágnak neki a második fordulónak, csütörtökön.

Mindezek alapján jó esélye van annak, hogy a konzervatív párti szavazókat végül Theresa May és Andrea Leadsom közötti választásra fogják felkérni, ami valószínűsíthetően a határozott politikusként ismert Theresa May miniszterelnökségét eredményezi majd. Tekintettel arra, hogy May a kabinet három meghatározó miniszterének egyike, a konzervatívok abban is joggal bízhatnak, hogy legitimációját nem éri kivédhetetlen támadás, s „kihúzzák vele” a 2020-as választásokig. Theresa Mayről, bár „maradni” párti, sokan elhiszik, hogy képes összefogni a szavazás által megosztott briteket, és az EU számára is könnyen elfogadható, de keménykezű tárgyalópartner lesz. Theresa May a kormány és a politikai élet egyik meghatározó alakja, aki mindvégig úgy volt ott a népszavazási kampány során, hogy sohasem kompromittálta magát. Mindig is a lehetséges kormányfőjelöltek között tartották számon, de ennek ellenére soha nem állt annyira szorosan ama képzeletbeli sorban, hogy a dominóelv, a sokkal esélyesebbnek tartott miniszterelnök-jelöltekkel együtt őt is felborította volna.

A szerző Londonban élő közgazdász.