Európa és a világ jól érzékelhetően egyre kevesebb figyelmet fordít a kelet-ukrajnai konfliktusra. Amellett, hogy Berlint, Párizst, Washingtont ennél nagyobb horderejű problémák foglalkoztatják, Kijev tétlenségéből is kezd elegük lenni. Amennyiben az ukrán vezetés magára marad a kelet-ukrajnai problémájával, az minden korábbinál jobban veszélyeztetheti a 25 éve keresett függetlenségét. Nem elég a külső agresszió és a hatalmas belső ellentét, mindehhez még hozzájön a mindent átszövő korrupció, az oligarchikus politikai elit rablógazdálkodása, a 2014-es tüntetések idején életre hívott félkatonai képződményekkel szembeni belharc, és a saját maguk által kreált hősök – mint amilyen az orosz fogságba esett Nagyija Szavcsenko pilótanő volt – jelentette probléma.

Szavcsenko - barátból ellenfél

AFP / Anadolu Agency / Nikita Shvetsov

Közhelyszerűnek tűnhet, de igaz: Ukrajna a saját maga által kiötlött helyzet túsza. Három évvel a Viktor Janukovács bukását hozó forradalom után is azt látni, a hatalmat megszerző új vezetés nem rendelkezett megfelelő forgatókönyvvel a hogyan továbbról. Holott azt nem volt nehéz prognosztizálni, hogy Moszkva nem fogja tétlenül nézni befolyásának elvesztését, várható volt a Krím elfoglalása is, és számítani lehetett a kelet-ukrajnai, többségében orosz ajkú régiókra való rátenyerelésre is. A Kreml Donyeck és Luganszk megyén kívül más területeken is destabilizálhatta volna a helyzetet, de valamiért beérte kevesebbel, talán nem akart túl sokat markolni.

Persze Moszkva legfontosabb célja teljesült, 2014 tavasza óta folyamatos feszültségben, létbizonytalanságban tartja a kijevi vezetést, hogy az ne tudjon a súlyos problémáival hatékonyan küzdeni, s ezért megbotoljon az euro- és a transzatlanti integráció útján. És ez így is történik. Ukrajna számára legalább akkora, ha nem nagyobb gondot okoz a belső harc, mint a külső orosz veszély.

A mostani kijevi elitnek annyira nincs is szüksége a „népköztársaságok” felügyelte kelet-ukrajnai területekre, mint ahogyan ahhoz ragaszkodni látszik. Egyrészt az újjáépítésre sincs ereje, másrészt az ott élők mindig is protestszavazók lesznek a jelenlegi, magát EU-pártinak tartó vezetés számára. Mindeközben egyre türelmetlenebbek a stratégiai európai partnerek, mindenekelőtt Berlin és Párizs, de Kijevben ezt nem akarják észrevenni. Pedig a normandiai négyek találkozóján világosan Petro Porosenko elnök tudtára adták: a minszki megállapodáshoz igazodva határozott lépéseket kell tenniük a politikai rendezés irányába. Konkrétan két elvárás fogalmazódott meg. Egyfelől a kelet-ukrajnai választásokat lehetővé tevő törvény elfogadása, másrészt pedig a hozzá kapcsolódó, különleges önrendelkezési státuszt biztosító alkotmánymódosítás elfogadása. Ám Kijevben erről hallani sem akarnak. Irina Herascsenko elnöki megbízott, a törvényhozás első alelnöke például kijelentette: országa nem engedi meg, hogy a kelet-ukrajnai térség Oroszország gyarmatává váljék. Hozzátette, nem hajlandóak olyan kompromisszumokra, melyek a nemzeti érdekek és a szuverenitás rovására mennek. Márpedig az alkotmányban garantált szélesebb önrendelkezést ilyennek tartják.

Attól is félnek, hogy amennyiben engedményt tesznek a tízezer halálos áldozattal, húszezer sebesülttel és egymilliónál is több menekülttel járó konfliktusos keleti térségben, akkor ez precedenst szülhet másutt is, megemlítve Bukovina román, Kárpátalja magyar, egyes nyugat-ukrajnai területek lengyel befolyásolhatóságát. Így aztán ördögi körhöz hasonlóan továbbra is a saját levükben főnek.

S ez a kényelmetlen helyzet egyre csak súlyosbodik, egyre nagyobb problémát jelentenek például az „Euromajdan” torzszüleményei is. Akkor a kijevi csatamezőn a semmiből bukkant fel a Jobb Szektor. Amíg Janukovics akkori elnök és rezsimjének a megbuktatása volt a cél, fontos stratégiai partnerként tekintettek a nacionalista-fasisztoid félkatonai alakulatra. A Jobb Szektor agresszív fellépése is kellett, hogy véres eseményekké fajuljon a békés diáktüntetéssel kezdődött forradalom, hogy így aztán elkergethessék Janukovicsékat. Igen ám, csakhogy a hatalomátvétel után kényelmetlenné vált az Európa előtt vállalhatatlan képződmény, csakhogy azt nem olyan könnyű lefejezni, mint ahogyan remélték.

Aztán a kelet-ukrajnai háború tovább szülte a hasonló formációkat, a kezdetekben még hős patrióta szervezeteknek titulált alakulatokat, mint amilyen az Ajdar vagy mondjuk a Tornádó. Csakhogy idővel a Jobb Szektorhoz hasonlóan ezek is Kijev terhére váltak, de a velük szembeni leszámolás sem megy könnyen: ezek a csoportok ugyanis sakkban tartják a kijevi vezetést, azzal riogatnak a háttérben, hogy bármikor megismételhetik a véres Euromajdanos forgatókönyvet. Ezeknek az álpatriótáknak a kezükben jelentős mennyiségű fegyver van: a felszereléseket ellenőrizetlenül szállítottak ki a frontzónából. Parancsnokaik közben az akkori események hullámán a parlamentbe is bekerültek. A bíróságokon hiába kezdődtek el ellenük perek tucatjai. Pedig a bűnlajstromuk sokkoló: fegyverkereskedelemmel, bűnbandák létrehozásával, ártatlan emberek kifosztásával, nők és kiskorúak tömeges megerőszakolásával, kínzással és még sok más szörnyűséggel foglalatoskodtak a nemzetvédő álarc mögött. Ám a peres ügyek elakadnak, asztalfiókba kerülnek. A szélsőségsek vezetők ugyanis rendre megfenyegetik az ország urait, mondván, elmarasztaló döntés esetén fegyverrel a kezükben utcára vonulnak. Az egykori hősökből így ellenségek lettek.

Petro Porosenko ukrán elnök - gazdagodik háborúban és békében is

AFP / Wiktor Dabkowski

Hasonló a helyzet Nagyija Szavcsenkóval, aki hosszas orosz börtönfogság után szabadult idén májusban. Amíg a Kreml foglya volt, hazájában nemzeti hőssé avatták, Kijevnek nagyon is a kezére játszott a világsajtót bejárt története, remek figyelemelterelés volt. De csak addig, amíg egy fogolycsere keretében szabadon nem engedték. Mert amint nagy csinnadratta közepette hazatért, csak bajt hozott az elit fejére. Azon túl, hogy bebizonyosodott, értelmi képességei sem predesztinálják egy nemzeti hős szerepére, meggondolatlan és cenzúrázatlan megnyilvánulásaival elviselhetetlenné vált a politikum számára. Mára teljesen marginalizálódott, és mivel a Jobb Szektorhoz, az Ajdarhoz és a Tornádóhoz képest semmilyen háttérbázisa sincs, csak egy magányos őrült, vele könnyebb lesz elbánni és a politikai süllyesztőbe tenni, de a Nyugat előtt azért így is kényelmetlen ez az egész. Hiszen a legmagasabb szinteken lobbiztak az érdekében…

S mindent megfejelve ott van a leküzdhetetlennek tűnő korrupció. Az állam leginkább egy maffiagépezetre hasonlít. Ennek ékes bizonyítéka az állami tisztviselők elektronikus jövedelembevallása. A parlamenti képviselők, a bírók, a vezető tisztségben lévők kolosszális mértékű vagyonokkal rendelkeznek. Mindenki számára világos, ezek a klánok politikai hatalmukkal visszaélve, az ország fejlődésének rovására gazdagszanak, miközben az ország a Nyugat hiteladományaiból vergődik. Noha csak elég volna, ha a törvénytelenül felhalmozott vagyonukat befektetnék, visszaforgatnák a gazdaságba.

MTI / EPA / Szergej Ilnyickij

Petro Porosenko államfő a válság és a háború ellenére is növelte vagyonát, a Forbes számításai szerint 858 millió dollárral rendelkezik. Megúszta a Panamai Akták révén kirobbant offshore botrányt is, de a legarcátlanabb mégiscsak az, hogy miközben országa minden lehetséges fronton háborúban áll a legnagyobb szomszédjával, neki az orosz üzleti érdekeltségei hatalmas nyereséget hoznak. És hiába hozták létre a nemzeti korrupcióellenes ügynökséget, az inkább csak kirakatba illő báb. A magukat korrupcióellenes aktivistáknak vallók is gyanús üzelmekbe keverednek sorra. Nyilvánvaló, a mostani politikai elit ezeken az állapotokon nem akar változtatni, mint ahogyan az elődeik sem akartak. Az ő sorsuk ismert. Állítólag a történelem olykor ismétli önmagát.