Szerecsenmosdató

Üvöltözésbe és lökdösődésbe torkolló vita robbant ki a napokban az egyik belgrádi bíróság épülete előtt, ahol a bal- és a jobboldali tüntetők nyomdafestéket nem tűrő kifejezéseket vágtak egymás fejéhez, aszerint hogy hogyan értékelik Milan Nedicsnek, a második világháborúban német megszállás alatt lévő Szerbia Berlinből kinevezett miniszterelnökének tevékenységét. A szópárbaj azért tört ki, mert sokszori elutasítás után a szerbiai hatóságok végül beleegyeztek a Nedics rehabilitálását kérő beadvány elbírálásába, s nem kizárt, hogy az eljárás végül felmentésként is értékelhető ítélettel zárul.

Pedig a második világháború előtt hadügyminiszterként is szolgált, s éppen németbarátsága miatt leváltott politikus szavakban és tettekben is elég messzire ment. „Az új Szerbiába nem fogadunk be mindenféle jöttmentet, mint korábban megtörtént a zsidók és mások esetében, akiknek nem tudjuk, milyenek a gyökereik, és milyen vér folyik az ereikben” – így festette le álmai államát 1941-ben. Az 1944 végéig tartó országlása alatt hozott törvényekkel meg is kezdte a németeknek is tetsző új állam létrehozását: a zsidókat és cigányokat kitiltották a sajtóból, a felsőoktatásból és a közalkalmazotti karból, elvették az ingatlanjaikat, és korlátozták a szabad mozgásukat is. Amikor 1944 nyarán már látszott a vég, Nedics még mindig törvényben tiltotta meg, hogy a zsidók vagy a cigányok részt vegyenek a Szerbia megújulását célzó programok végrehajtásában.

Míg a történészek többsége hazaárulónak tartja a „szerb Quislinget”, védelmezői azt hangsúlyozzák, hogy ő volt az, aki befogadta az Ante Pavelic vezette horvát usztasa államból elmenekült több százezer szerbet, és ezzel a szerbség megmentőjének tekintendő. Azt is állítják, hogy a Száva partján, a belgrádi belváros közvetlen közelében lévő koncentrációs táborhoz sem volt semmi köze, mert a halálra ítélt zsidókat és cigányokat összegyűjtő láger német irányítás alatt volt. A rehabilitálás kezdeményezőinek másik ütőkártyája az, hogy Nedicset a háború után nem bíróság, hanem a győztes jugoszláv partizánok élén álló Joszip Broz Tito ellenőrzése alatt lévő kormány minősítette háborús bűnösnek, s így nem kaphatott igazságos elbánást. A per helyett valószínűleg megölték 1946 februárjában: a hivatalos verzió szerint kivetette magát egy ablakon, ám az őt megtaláló férfi néhány évvel ezelőtt azt állította, hogy már látszottak rajta a hullamerevség tünetei, így valószínűleg a partizánok dobták ki az épületből a holttestét.

Nedics egykori fő ellenfele, a királypárti csetnikmozgalom második világháborús főparancsnoka, Drazsa Mihajlovics ügyét már tavaly lezárták. A bíróság megállapította, hogy a Tito partizánjai ellen sokszor a német megszállókkal együtt harcoló, s a nem szerb nemzetiségű lakossággal szembeni atrocitásokban tevékeny szerepet játszó mozgalom vezetőjének pere politikai indíttatású volt, s az eljárás nem felelt meg a jogállami követelményeknek. Bár a szerbiai ellenzék – hasonlóan a boszniai és horvátországi kormányhoz – elítélte Mihajlovics nevének tisztára mosását, Belgrád azzal védekezett, hogy az ítélet nem a felmentést jelenti, hanem azt, hogy Mihajlovicsot jogsértő módon ítélték halálra s végezték ki 1946-ban.

Bár a szomszédos Horvátországban nem jutottak el a nácibarát usztasavezér, Pavelic rehabilitálásáig, az 1990-es délszláv háborúk idején a második világháborús horvát nacionalista ideológia felmelegítésével növelte népszerűségét Franjo Tudjman államfő. A szerbek elleni harcokban a horvát katonák sokszor az usztasák jelszavával – „A hazáért készen állok!” – köszöntötték egymást. A közelmúltban kinevezett új horvát kulturális miniszter, Zlatko Hasanbegovic pedig az ezredforduló idején a Független Horvát Állam című folyóiratban hősöknek és mártíroknak nevezte a Murától a Száváig, a Drináig és az Adriáig érő Nagy-Horvátországért egykor harcoló usztasa katonákat.

Egyértelműen nemzeti hősnek számít viszont Horvátországban Alojzie Stepinac egykori zágrábi érsek, aki – legalábbis az usztasa uralom első időszakában – a horvát katolikusok nevében üdvözölte a hatalomra került Pavelicet. Míg a világ legtöbb országában megoszlanak a vélemények a jugoszláviai zsidók egy részének megmentésében való részvételéért boldoggá avatott Stepinacról, Horvátországban vértanúként tartják számon a jugoszláv hatóságok által háborús bűnösnek minősített főpapot. Annak ellenére pozitív Stepinac horvátországi megítélése, hogy egyháza nem szólalt fel az ellen, amikor a jogfosztott zsidókat „Zs” betűs, a szerbeket pedig „P” betűs – pravoszláv, azaz ortodox – feliratú karszalagra kötelezték Pavelic államában.

A mélységesen megosztott Ukrajnában már állami kitüntetést is adtak a második világháborúban a független Ukrajnáért harcoló erők vezetőinek, Sztyepan Banderának és Roman Suhevicsnek. Az Ukrajna hőse címet 2010-ben adományozta nekik – posztumusz – Viktor Juscsenko akkori államfő. A döntés igazi nemzetközi felháborodást váltott ki, mert Bandera katonái sokáig náci támogatást élveztek, és az általa vezetett Ukrán Felkelő Hadsereg szörnyű háborús bűncselekményeket követett el a kisebbségek, leginkább a lengyelek ellen. Bár az állami kitüntetést egy évvel később visszavették a „hősöktől”, több nyugat-ukrajnai városban díszpolgári címet és szobrot kapott Bandera és számos embere. A felszabadító háborút egészen az 1950-es évekig folytató ukrán felkelővezér egyben az oroszellenes harc jelképe is, s így nem véletlen, hogy a jobboldali szervezetek támogatói Bandera fényképével vonultak fel a 2014-es kijevi tüntetéseken. A Viktor Janukovics államfő menesztéséhez vezető demonstrációk ugyanis amiatt kezdődtek, hogy az elnök az utolsó pillanatban lemondta az EU-val a társulási egyezmény aláírását, és inkább Moszkvával fűzte szorosabbra az együttműködést. A nyugat-ukrajnai Bandera-kultusz kapóra jön az oroszbarát keleti országrésznek, hiszen ott bizonyítékot látnak arra, hogy a jelenlegi kijevi rezsim kezén lévő területeken nem érezhetik biztonságban magukat a más nemzeti közösségekhez tartozó emberek.

Szlovákiában a szélsőséges nacionalista pártok – elsősorban a 2012-ig Ján Slota vezette Szlovák Nemzeti Párt – szorgalmazzák a második világháború idején szlovák államfő Jozef Tiso, illetve 1938-ban meghalt elődje, Andrej Hlinka rehabilitálását. Hlinka a németországihoz hasonló államot akart létrehozni hazájában, s egy választási beszédében azt mondta: „Én vagyok a szlovák Hitler, olyan rendet csinálok itt, mint ő Németországban.” Az 1947-ben Pozsonyban felakasztott Tiso országlása idején hetvenezer szlovákiai zsidót deportáltak a náci táborokba, leginkább Auschwitzba. Slotáék a bársonyos forradalom győzelme után azonnal szorgalmazni kezdték Tiso és Hlinka szerepének újraértékelését. Legutóbb 2006-ban, a baloldali Smer koalíciós partnereiként nyújtottak be törvénytervezetet a rehabilitálásukért, de a javaslatból végül nem lett jogszabály.

A rendszerváltás utáni Romániában egy ideig vállalható politikusnak számított a 400 ezer ember haláláért közvetlenül felelősséggel tartozó diktátor, Ion Antonescu. Az 1990-es években a nacionalista pártok kezdeményezésére több városban, egyebek mellett Bukarestben is neveztek el utcákat a Vasgárda 1946-ban kivégzett vezetőjéről. Több Antonescu-szobrot is állítottak, ám azok hamar eltűntek a közterekről, miután 2003-ban közzétették a romániai zsidóság sorsáról szóló, a diktátort elmarasztaló Wiesel-jelentést. 2007-ben aztán az Antonescu rehabilitálását követelők elérték, hogy egy bíróság legalább részben felmentette a tábornokot, a magyarázat szerint ugyanis szükség volt a Szovjetunió elleni „megelőző” háborúban a román részvételre. A nemzetközi tiltakozás hatására azonban Bukarestben visszavonták a döntést, s újra életbe léptették az eredeti halálos ítélet valamennyi pontját. Ennek ellenére a romániai labdarúgó-szurkolók kemény magja körében Antonescu változatlanul népszerű, a kluboknak többször is fizetniük kellett, amiért a drukkerek az ő arcképével vonultak ki a lelátóra.

NÉMETH ANDRÁS