Figyelmeztetés Berlinnek

A jövőbe látott Alexander Gauland, az Alternatíva Németországnak (AfD) alelnöke, amikor tavaly úgy vélte, a menekültáradat valóságos politikai ajándék a pártjának. Az először konzervatív–euroszkeptikus köntösbe bújt, de később jobboldali–populistává eltolódott AfD 75 éves funkcionáriusa most megvonhatta a mérleget: a múlt év végéig több mint egymillió menekült áramlott Németországba, ahol a március közepén tartott tartományi választásokon pártja 1,3 millió szavazatot szerzett. Vagyis minden egyes újonnan érkezett egy voksot hozott az AfD konyhájára.

Természetesen tiltakozó voksot, az AfD ugyanis erre a témára építette a kampányát mindhárom tartományban. Megállítani a menekülteket, a határokat lezárni – hirdették a Baden-Württembergben, Rajna-vidék–Pfalzban és Szász-Anhaltban rendezett gyűléseiken, ahol gyakran feltűntek a „Merkelnek mennie kell” plakátok is. Jelezvén, elsősorban a kereszténydemokrata (CDU) kancellárt tartják felelősnek azért, hogy az idegenek elözönlik az országot. Angela Merkelnek szánt üzenetek voltak azok a transzparensek is az AfD egyes rendezvényein, amelyeken Orbán Viktort hozták föl jó példának, aki, lám, előbb kerítést épített, és most népszavazást hirdet a migránsok ellen.

Nyilvánvaló volt már a szavazás napja előtt, hogy a három tartomány összesen 12,7 millió választásra jogosult polgárának most nemcsak arról kell – vagy lehet – döntenie, hogy a jövőben melyik párt legyen többségben az országrész parlamentjében, melyik szabja meg a tartományi hatáskörbe tartozó költségvetés, az oktatás, a rendőrség, az infrastruktúra és még számtalan, a mindennapi életet érintő kérdés törvényhozási és végrehajtási kereteit. Hanem arról is véleményt mondhatnak, egyetértenek-e Merkelnek a „megoldjuk” jelszó szellemében követett liberális menekültügyi politikájával. S mivel az országos nagy pártok – a Berlinben Merkellel koalícióban kormányzó szociáldemokraták (SPD), de az ellenzéki Baloldal és a Zöldek is – ugyancsak a menekültek befogadását hirdető politikát követtek a válság kezdete óta, csak és kizárólag az AfD-re leadott voksok voltak alkalmasak a nép ellenérzéseinek kifejezésére. Ezt egyébként naponta olvashatták a választók maguk is a sajtóban, ahol már-már sorsdöntő megméretésnek kiáltották ki a három tartományi választást.

Ezek után Rajna-vidék–Pfalzban 12,6 százalékot, Baden-Württembergben 15,1 százalékot, Szász-Anhaltban pedig 24,2 százalékot kapott az AfD. Tekintve, hogy az előző választások idején még nem is létezett a párt, ez igencsak figyelemre méltó eredmény, még akkor is, ha a választásra jogosultak számával súlyozott átlag messze húsz százalék alatt maradt. A két számjegyű eredménynek megfelelően diadalittas volt a hangulat a szavazás másnapján, amikor berlini bemutatkozó sajtókonferenciáján a három listavezető és Frauke Petry pártelnök demonstrálta, hogy többé nem lehet őket figyelmen kívül hagyni az országos politikában.

Az AfD előretörésének okait kiszálazni igyekvő elemzések mellett megjelentek olyan értékelések is, hogy Merkel tulajdonképpen győzelmet aratott, vagy legalábbis megerősítést kapott politikájának folytatásához. Hiszen itt volt a lehetőség, ám a választók több mint kétharmada nem élt vele, nem szavazott az egyetlen menekültellenes pártra, tehát így a kancellár további felhatalmazást kapott, legitimációja nagyobb, mint valaha, s Berlinben a helyzet változatlan. A választási eredmények mechanikus értelmezésével ez látszólag igaz is lehet – egyébként Merkelen nem is látszott semmiféle megrendülés az eredmények láttán. Ráadásul az új tartományi kormányok összetétele miatt sem kell különösebben izgulnia, hiszen mindenütt maradt az eddigi miniszterelnök, aki vagy eleve az ő pártjából való (Szász-Anhaltban Reiner Haseloff), vagy olyan politikus, aki – legalábbis a menekültkérdésben – a kancellár politikáját támogatja (a szocdem Malu Dreyer Rajna-vidék–Pfalzban és a zöld Winfried Kretschmann Baden-Württembergben).

Már ezen a ponton is van viszont egy olyan fejlemény, amin el kell gondolkodniuk az országos politikát eddig meghatározó pártoknak. Egyik tartományi kormány sem tud ugyanis megalakulni az eddigi koalíciós összetételben. Az AfD megjelenése értelemszerűen a többi párt mandátumainak rovására történt, vagyis a parlamenti többség összehozásához új partnerek is kellenek. Így például Rajna-vidék–Pfalzban a zöldek visszaesése miatt a liberális szabaddemokratákat (FDP) is fel kell kérni a koalícióba, Szász-Anhaltban a mandátumainak több mint felét elbukó SPD mellé a CDU-s kormányfőnek be kell vennie a Zöldeket is, Baden-Württembergben pedig egyenesen politikai premier, Zöld–CDU koalíciós kormány várható. Vagyis az AfD nem kormányzati tényező ugyan, de a kormányzási lehetőségeket már meghatározza.

Az elgondolkodásra külön feladatot kapott az SPD vezetősége: azon kellene elmélkednie, miként lehet, hogy a 153 éves múltjára büszke, munkáspárti gyökereit szívesen hangoztató párt két tartományban is az AfD mögé szorult. Ráadásul úgy, hogy Szász-Anhaltban például a munkások 37 százaléka, a munkanélküliek 38 százaléka az AfD-re szavazott. És ez máris elvezet a választási analízis következő pontjához: vajon tudták-e az emberek, kire-mire szavaznak, amikor az AfD mellé húzták be az X-et? Az említett munkások, illetve munkát keresők aligha, merthogy az AfD még nem végleges, csak a jövő hónapban sorra kerülő kongresszuson szentesítendő programja szerint a munkanélküli-biztosítást privatizálni kellene – vagyis mindenki gondoskodjon magáról, ahogy tud –, a munkahelyi baleset-biztosítás teljesen eltörlendő, a segélyeket pedig csökkenteni kell. De nem a bérből és fizetésből élők érdekeit szolgálná a személyi jövedelemadó felső kulcsának csökkentése és az örökösödési adó eltörlése sem – már amennyiben ezek a végleges programban is benne maradnak.

Addig leginkább a párt vezetőinek nyilatkozataiból lehet megtudni, mi is az AfD. Azt, hogy mit gondolnak az EU jövőjéről, Petry fejtegette a minap a Berlinben akkreditált külföldi tudósítóknak, mondván, hogy szerinte a teljes uniós szerződési rendszert újra kell tárgyalni, a további integrációt pedig le kell állítani. A nemzeti politikát mindenütt az adott országban kell kialakítani, s abba más országok nem szólhatnak bele – vázolta föl a szerinte (és bizonnyal mások szerint is) kívánatos jövőképet. Az oktatásban és a kultúrában a „német értékek” hangsúlyozása a kívánatos cél, a társadalom alapja pedig a férfi, a nő és a gyerekek alkotta család. Eme elképzelések után némi meghökkenéssel bukkanhat rá az érdeklődő a programkészítő bizottság, s egyben az országos elnökség egyik illusztris tagjára Alice Weidel közgazdász-vállalkozó személyében, aki leszbikus párkapcsolatban él, s nem lát ellentmondást a meghirdetendő célok és saját életformája között. Igaz, ő még a „professzorok pártja” idején lépett be, amikor az euróválság kezelése, az unió gazdasági jövője volt a pártalapító Bernd Luckének és társainak vezérelve. Ma inkább Björn Höcke, a párt türingiai főnöke, a bevándorlóellenes megmozdulásokon az „ezeréves Németországról” szónokló harcias figura jeleníti meg a médiában az AfD-t. Vagy éppen Gauland, aki négy évtizedes CDU-tagság és vezető politikai tisztségek után ment ki jobbszélre, s a görög–macedón határon rekedt menekültek sorsa kapcsán úgy nyilatkozott: most nem szabad meghátrálni a gyerekek és asszonyok fotói láttán.

A három tartományi parlamentbe most többnyire olyan AfD-képviselők kerültek be, akikről a nyilvánosság szinte semmit sem tud. Paul Nolte történész, a XX. századi német történelem elismert szakértője ezzel kapcsolatban figyelmeztetett: ha egy demokráciában hirtelen felbukkanó erők érnek el sikert, akkor ott valami nem stimmel. Számára az AfD mostani előretörése leginkább az NSDAP 1928-as sikeréhez hasonlítható, amikor is a náci párt szinte a semmiből 18 százalékot elérve került be a parlamentbe. Persze az AfD nem az NSDAP, és a legközelebbi Bundestag-választásig még másfél év van – de annak eredménye attól is függ, hogy a CDU, az SPD és társaik mennyire veszik komolyan a mostani tiltakozásokat. Mert az AfD-voksok nagy része mégiscsak protestszavazat volt.

Mindenesetre Merkelnek részben a múlt heti EU-csúcs, részben előtte, a balkáni útvonal mentén fekvő országok határzárásai következtében sikerült úgy csökkenteni az országba érkező menekültek számát, hogy közben egyszer sem kellett olyat mondania, hogy a „megoldjuk” jelszót visszavonta volna.

WEYER BÉLA / BERLIN