Majd egy évig tartó kínkeserves tárgyalások után a washingtoni külügyminisztérium egyik felső emeletén csöndes ceremónia keretében kevésbé ismert kormánytisztviselők írták alá a múlt héten a legújabb amerikai–izraeli katonai segélyről szóló megállapodást. Az alku jelentősége azt feltételezné, hogy a két szövetséges hangos ünnepléssel adná a világ tudtára: a 2019-ben induló, tíz évre szóló egyezség rekordösszegről, évi 3,8 milliárd dollár közvetlen katonai segély folyósításáról szól. De nem. A bejelentést mintha mínuszos hírnek szánták volna, aminek többféle magyarázata is lehet.
Bár most sem maradtak el a magasztos kifejezések az USA és Izrael barátságáról, a megbonthatatlan kötelékről, a zsidó állam biztonságának rendíthetetlenségéről, valószínű, hogy sem Barack Obama, sem Benjamin Netanjahu nem bontott pezsgőt. Az amerikai elnök úgy véli, túl sokat adott, az izraeli kormányfő pedig azt gondolja, túl keveset kapott. A két vezető viszonya közismerten rossz, amin az ENSZ közgyűlése kapcsán tartott szerdai, minden bizonnyal utolsó hivatalos találkozójuk aligha javított. A januárban távozó Obama a palesztinokkal való békefolyamat kudarca miatt neheztel Netanjahura, aki viszont az Iránnal kötött atomalkut érzi hátbatámadásnak. Az izraeli kormányfő még azzal is fenyegetőzött, hogy a megállapodással megvárja az új amerikai elnököt, ha most nem tud jó üzletet kötni Washingtonnal.
hvg
Obama elnöksége örökségének részeként akarta azonban a megállapodást tető alá hozni, amivel bizonyítani véli, hogy – a republikánusok vádjai ellenére – igenis prioritásként kezeli Izrael biztonságát. Netanjahu pedig állítólag olyan fokú bizonytalanságot érzett mindkét amerikai elnökjelölt – a demokrata Hillary Clinton és a republikánus Donald Trump – kapcsán, hogy inkább elfogadta a tíz évre szóló 38 milliárd dollárt a korábban általa követelt 50, majd 45 milliárd helyett. Első ránézésre az új segély évi 700 millió dollárral több, mint a most futó, 2018-ban véget érő, évi 3,1 milliárdos segély.
Csakhogy Netanjahu több mindenben engedett, és a számtan azt mutatja, alig növekszik az amerikai katonai apanázs. Jelenleg ugyanis a hivatalos segélyen kívül a kongresszus évi 600 millió dollár körüli összeget szavaz meg az izraeli rakétavédelmi rendszer támogatására. Az új csomagban ez az összeg is benne van, Netanjahu pedig vállalta, hogy Izrael nem lobbizik különtámogatásokért, ami alól különleges esetekben, így például háborúkban felmentést kapott. Az Izraelt szívügyüknek tekintő republikánusok máris bírálták Obamát, hogy megkötötte az izraeli kormányfő és – szerintük alkotmányellenesen – a kongresszus kezét.
Az is izraeli engedménynek számít, hogy míg eddig a katonai segély 26 százalékát a zsidó állam odahaza is elkölthette, támogatva ezzel a saját hadiiparát, most ezt az első öt év alatt folyamatosan megszüntetik. Az amerikai katonai segélyben részesülő országok közül eddig is csak Izraelnek volt meg az a kiváltsága, hogy a pénzből a hazai cégeknek adjon megrendeléseket. Az új csomag azt sem tartalmazza, hogy 13 százalék erejéig Izrael üzemanyagot vásároljon.
Tény azonban, hogy az új összeg a legnagyobb katonai segély, amelyet egy állam eddig adott egy másiknak. Izrael továbbá a legkorszerűbb fegyvereket veheti meg – ez nem jár minden támogatottnak –, így például F–35-ös vadászgépeket, amilyenek a Közel-Keleten csak neki lehetnek, megtartva katonai fölényét regionális ellenfeleivel szemben. De hozzájuthat a V-22 Osprey konvertiplánhoz is, amely az elforgatható hajtóművek révén egyesíti a helikopter és a légcsavaros repülőgép tulajdonságait.
Légi manőver Tel-Aviv közelében. Amerikai haditechnika
AFP / Jack Guez
Az sem akkora csapás, hogy a segély második feléből már nem kaphat az izraeli hadiipar. A kivételes eljárás eredetileg épp azt a célt szolgálta ugyanis, hogy a zsidó állam fejlett fegyvergyártást teremtsen. Ami olyannyira sikerült, hogy ma Izrael a világ tíz legnagyobb fegyverexportőrének az egyike. Ráadásul a legnagyobb izraeli hadikonszerneknek amerikai leányvállalataik is vannak, így például az Elbit Systems. Vagyis több izraeli cég követheti a példát: amerikai céget vásárolhat, kiskaput teremtve a megrendelések számára.
Izrael számára létkérdés a saját hadiipar és az önálló védelmi képesség. Az 1948–1949-es függetlenségi háborúra szinte úgy kellett a fegyvereket becsempészni: Washington akkor még hivatalosan nem adott el hadifelszerelést, mert nem tudta, hogy a baloldali kibucmozgalomból felépülő új állam nem lesz-e a Szovjetunió csatlósa. Az 1950–1960-as években Izrael fő fegyverszállítója Franciaország volt, amely segítette az izraeli atomprogram és -arzenál kiépítését is. De a franciák – az arab neheztelés miatt – az 1967-es hatnapos háború előtt fegyverembargót hirdettek, és bár Izrael óriási győzelmet aratott, a következő, 1973-as háborúig megbízható hadiszállító nélkül maradt.
Az USA adott el ugyan ezt-azt, például vadászgépeket a zsidó államnak, de leginkább azért, hogy ellensúlyozza a hidegháborúban Moszkvához közeledő arab országok szovjet fegyverimportját. Az 1973-as háborúban a meglepetésszerűen támadó arab hadseregek kezdeti győzelmei a mai napig az ország létezését fenyegető epizódként maradtak fent az emlékezetben. Aztán a háború után jelentősen megnőtt az amerikai katonai és gazdasági segély, amely az Egyiptommal kötött 1979-es békét követően vált egyre nagyobbá. Az 1980-as években 1,4 milliárdra, az 1990-es években 1,8 milliárdra, az ezredforduló után 2 milliárd dollár fölé nőtt, mígnem a Bush-kormányzat 2007-ben meg nem kötötte a most is érvényben lévő csomagot (a gazdasági segély 2008-tól beolvadt a katonaiba). A washingtoni kongresszus számítása szerint Izrael 1949 óta összesen 130 milliárd dollárnyi – inflációval nem kiigazított – közvetlen segélyt kapott az USA-tól.
Ebben az összegben nincsenek benne az egyéb támogatások, így például a rakétavédelmi együttműködés költségei. Vagy az 1980-as évektől kezdve az izraeli földön tárolt, ma 1,2 milliárd dollárra becsült amerikai hadifelszerelésnek a zsidó állam számára szükséghelyzetekben történő megnyitása. Az USA 1972 óta nyújt hitelgaranciát Izraelnek, melynek révén az jóval kedvezőbb kamatozású piaci hitelekhez jutott hozzá. A bevándorlók letelepítésének segítésére az USA 1973-tól közel 1,7 milliárd dollárt nyújtott.
