szerző:
Szekeres W. István
Tetszett a cikk?

A szerb kormánymédiának ugyanolyan szimpatikus a putyini Oroszország, ahogyan a szerbeknek is fontos érzelmi viszonyulási pont a keleti barát. Holott valójában gazdaságilag nem annyira előnyös az oroszbarátság, és tulajdonképpen a szerb kormány is inkább lavírozni látszik a Kelet és a Nyugat között.

A szerb főváros Új-Belgrád városrészében, ahol sok nagyvállalat és bank modern székháza is található, nemrég átnevezték az egyik legforgalmasabb utcát. Korábban Goce Delcsev útnak hívták – a 19-ik századi macedón forradalmárról nem került elő semmi, ami miatt kompromittálódott volna, az utca nevét mégis „Tolbuhin marsall”-ra változtatták, a második világháborúban Belgrádot is felszabadító szovjet tábornok tiszteletére.

Mindez nem is meglepő annak a kutatásnak az ismeretében, amit a Szerbiai Európai Mozgalom civil szervezet végzett. A kérdőívekre adott válaszok alapján a szerbek úgy gondolják, hazájuknak Oroszország az egyik legfontosabb gazdasági partnere. A valóság némileg más: Szerbia külkereskedelme csaknem kétharmadát az EU-val bonyolítja, és ha Oroszország fontos tényező is, leginkább az import miatt. Az orosz importnak pedig 73 százalékát adja a kőolaj és a földgáz. Jellemző az orosz piac „fontosságára” a szerb export szempontjából, hogy 2015-ben a 3 és fél milliós Boszniába másfélszer annyit exportáltak a szerb cégek, mint Oroszországba – ráadásul a kivitel csökkenő tendenciát mutat.

Vlagyimir Putyin orosz és a szerb miniszterelnök, Aleksandar Vucic találkozója Moszkva mellett 2014 júliusában.
©

Oroszország, a talizmán

Hogy a tények fényében meglepő kutatási eredmény minek köszönhető, arra többféle válasz is létezik. Általános vélekedés, hogy Moszkva ügyesen használja ki a „soft power” adta lehetőségeket, a pánszláv testvériség érzését, a nyelvrokonságot, a vallás hasonlóságát. A HVG-nek nyilatkozó Jóna Tibor belgrádi elemző szerint Oroszország egyfajta „talizmán” a szerb szívekben. Ugyanakkor megfigyelhető annak a hatása is, hogy a szerb média is nagyrészt oroszbarát: nemcsak a nyíltan Moszkvából fenntartott szerb nyelvű hírcsatorna, a Szputnyik kötelezte el magát a mindenkori orosz álláspont mellett, de a médiaszínteret uraló kormánypárti sajtótermékek is kimutathatóan oroszpártiak. A kormány szócsövének számító Politika napilap külpolitikai kommentárjait írhatnák akár Moszkvában is, miközben a szintén kormányközeli kézben lévő bulvár napilap, az Informer címlapját is nehéz elképzelni valami jó kis pozitív Putyin-sztori nélkül.

Titói modell, nyugatos és oroszbarát káderekkel

Ha a kormánypárti média oroszbarát is, maga a kormány nem feltétlenül az. Dušan Gamser, az ellenzéki Liberáldemokrata Párt ügyvivője szerint Aleksandar Vučić miniszterelnök egyfajta titói logikát követ, szeretné a hidegháborús időszak „el nem kötelezett országaként” lavírozó Jugoszlávia nimbuszát feléleszteni. „Egy gesztus Washingtonnak, egy gesztus Moszkvának, egy Brüsszelnek, egy Pekingnek” – foglalta össze a HVG-nek a négy pilléren álló szerb külpolitikai doktrínát Gamser. Az ukrán krízis idején a szerb diplomácia nyilvánosan kiállt Ukrajna területi integritása mellett (nyilván Koszovó kiválására is gondolva), az Oroszország elleni szankciókban viszont nem vesz részt, sőt nem különösebben igyekszik megakadályozni azt sem, hogy más országok cégei Szerbiában frissen alapított leányvállalatokon keresztül exportáljanak Oroszországba.

A miniszterelnök a káderlisták összeállításában is meg akar felelni egyrészt a nyugati, főleg amerikai elvárásoknak, másrészt Moszkvának. Így a kormányzati tényezők egy része, elsősorban a gazdasági területeken nyugatos hátterű szakember, a káderek egy másik része viszont kifejezetten oroszbarát – ők többnyire az energetikai szektor körül gyülekeznek.

Ez érthető is annak fényében, hogy Szerbia kőolaj- és földgáz-szükségletének 80 százalékát importálni kénytelen, egyetlen forrása pedig Oroszország. Szerbia egyik legnagyobb vállalatát, a szerb költségvetés 12 százalékát befizető NIS olajvállalatot (pontosabban annak 51 százalékát) 2008-ban privatizálta a Gazprom, az akkori vélemények szerint kifejezetten aprópénzért. A 400 millió eurós vételárban benne voltak olyan stratégiailag fontos létesítmények is, mint a két termelő olajfinomító Újvidéken és Pancsován, vagy az akkor még csak épülő gáztározó Banatski dvorban. Az alacsony árért cserében Belgrádnak is voltak elvárásai, például alacsony gázár, tranzitbevételek - de ezek az elmúlt 9 évben egyáltalán nem teljesültek.

Miniszterelnök-helyettesből Sberbank-fejes

Felvetődik a kérdés, ha előnytelen az orosz kapcsolat Szerbiának, miért alkalmazkodik a szerb kormány mégis az orosz igényekhez? A folyamat öngerjesztő: Gamser szerint amikor a miniszterelnök újra és újra beválogatja kormányába az oroszbarát pártok kádereit, hasonlít brit ex-kollégájára, David Cameronra, aki a Brexit népszavazás után széttárta a kezét: „Elnézést, de a nép ezt akarja.”

Orosz és szerb zászlók Mitrovicában, Észak-Koszovóban, 2007-ben.
©

Jóna Tibor ugyanakkor hozzáteszi azt is, szerinte nem véletlen, hogy az orosz-szerb kapcsolatok éppen Putyin idején javultak látványosan: „ha Oroszország liberális demokrácia lenne, minden pánszláv testvériség ellenére sem lenne ekkora vonzereje a szerb politikusok számára.” Szerinte a szerb politikusok számára az orosz modellben az a legvonzóbb, hogy - ellentétben a nyugati világrenddel, ahol közbeszerzések, pénzügyi beszámolók és projekt helyzetjelentések kellenek a támogatások folyósításához – az oroszoknak egyetlen elvárásuk van, a feltétel nélküli engedelmesség. „A korrupció Szerbiában a világátlaghoz képest igencsak olcsó, ezért az oroszoknak megéri a balkáni országok politikai elitjét a kezükben tartani.” Mintha csak ezt támasztaná alá, hogy a több kormányon keresztül a szerb Nemzeti Bank kormányzójaként, gazdasági csúcsminiszterként, 2008 és 2011 között pedig miniszterelnök-helyettesként szolgáló Mlađan Đinkić politikai pályafutása végén egyszerűen beült az orosz állami tulajdonú Sberbank szerbiai igazgatótanácsába.

Montenegró és az orosz kapcsolat

Bár Montenegróban a nemzeti büszkeség alapja, hogy Nagy Péter orosz cár ott tanulta ki a tengerész mesterséget és rettegett flottillájában több crnagorác kapitány szolgált, Oroszország mai megítélése kettős. Amíg Oleg Deripaszka, a neves orosz oligarcha befelé tolta a pénzt a legnagyobb helyi vállalat, a podgoricai Alukombinát (KAP) projektjébe, barátságosak voltak a kapcsolatok. Miután azonban kiderült, hogy a KAP csak pénzszivattyúként működött, Deripaszka más cégeivel üzletelve a világpiaci ár fölött vásárolt nyersanyagot, és a világpiaci ár alatt adta el a készterméket, miközben az alumíniumgyártáshoz szükséges energiát az állam erősen dotálta, változott az „orosz tőke” megítélése.

A tavaly őszi parlamenti választás előtt pedig teljesen be is fagytak a montenegrói-orosz kapcsolatok. A Putyin moszkvai pártjával „együttműködési szerződést” kötő, szerb- és immár oroszbarát koalíció, a Demokratski Front izraeli tanácsadókkal feljavított csilivili kampányt folytatott, és meg is tudta szorítani a lassan három évtizede kormányzó, éppen az ország NATO-belépésére készülő Milo Đukanović nevével fémjelzett DPS-t.

A választás napján furcsa közjáték zajlott: a kampánycsendben a montenegrói rendőrség letartóztatott másfél tucat szerb állampolgárt, akik állítólag a választás éjszakáján montenegrói rendőrnek öltözve fegyveres csapást mértek volna a podgoricai parlament épületére. A teljesen szürreális történet fordulatait ebben a cikkünkben meséltük el. 

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!