Aligha kétséges, hogy Angela Merkel pártja nyeri a hétvégi német választást, és ő marad a kancellár. Kérdés azonban, kivel kormányoz majd együtt, s mit jelent a radikális jobboldal bejutása a parlamentbe.
Sajátos az a verseny, ahol az a legizgalmasabb kérdés, hogy ki lesz a harmadik. Márpedig a vasárnapi német parlamenti választás ilyen furcsa vetélkedőnek ígérkezik. Abban ugyanis senki sem kételkedik, hogy ez alkalommal is – csakúgy, mint 4, meg 8, meg 12 éve – a keresztény uniópártok (CDU–CSU) kapják majd a legtöbb szavazatot, és továbbra is Angela Merkel CDU-elnök lesz Németország kancellárja. Szintúgy biztosra vehető a szociáldemokraták (SPD) második helyezése, akárhogy is bizakodik Martin Schulz pártelnök-kancellárjelölt, s keres bátorítást abban a közvélemény-kutatói helyzetértékelésben, mely szerint a választók mintegy fele csak az utolsó pillanatban dönti el véglegesen, kire adja a voksát. Ez ugyanis hiú ábránd, mert a tapasztalatok azt mutatják, hogy az utolsó pillanatban döntők szavazatai is az előre jelzett arányok szerint oszlanak meg.
Az első két helyen tehát marad minden a régiben. Annyi, korántsem elhanyagolható megszorítással, hogy az előzetes felmérések szerint mindkét nagy múltú, hagyományos politikai erő gyengülni látszik. Egyikük sem fog tudni annyi szavazót mozgósítani, ahányat négy évvel ezelőtt, ez pedig mindkét néppárt – merthogy annak tartják magukat – számára figyelmeztető jel kell hogy legyen a távolabbi jövőre nézve.
A közeljövőre az lesz döntő befolyással, melyik lesz a német parlament alsóháza, a Bundestag harmadik legerősebb pártja. Erre elvileg mind a négy, a nagyok után következő pártnak (Baloldal, Zöldek, FDP, AfD) van kisebb-nagyobb esélye. Politikai szempontból a legfontosabb kérdés az, hogy akár a Zöldek, akár a parlamentbe most minden bizonnyal visszakerülő liberális szabaddemokraták (FDP) tudnak-e annyi voksot gyűjteni, hogy beállhassanak kisebbik koalíciós partnerként a CDU–CSU mellé.
A CDU/CSU–SPD nagykoalíció folytatását ugyanis sokan tartanák rossznak. Politikusok, politológusok egyaránt gyakran érvelnek azzal, hogy ha a kormányzatnak nincs komoly ellenfele – mégpedig a kétharmadnál is nagyobb többséggel rendelkező nagykoalíció esetén nincs –, akkor nincs meg a lehetőség az alternatívák megjelenítésére, a politikai váltógazdaság működtetésére, és ez hosszú távon árt a parlamenti demokráciának. A politikatudományi érvelésnek némiképp ellentmond, hogy a nagykoalíció mind az elmúlt négy évben, mind 2005 és 2009 között jól működött. De az SPD-n belül is sokan azt mondják, elég volt abból, hogy ha jól mennek a dolgok, akkor Merkel jó kancellár, ha meg valami nem sikerül, akkor azt valamelyik SPD-s miniszter rontotta el. Ha nem tudunk nyerni, inkább menjünk ellenzékbe, mondják, bár a nyerés lehetőségében még mindig bízó Schulz – a közvélemény-kutatási adatok láttán persze némi akasztófahumorral – azt is ajánlotta Merkelnek, hogy lehet mellette alkancellár.
Az ennél reálisabb lehetőségeket számba véve a következő kormányzati ciklusban elképzelhető egy keresztény–liberális koalíció a CDU–CSU és az FDP között. Ez mindkét párt számára kívánatos konstelláció. Az ilyen felállásnak van a legnagyobb hagyománya a német politikában, elegendő a kereszténydemokrata Helmut Kohl 16 éves kormányzására utalni, amikor mindig az FDP volt a CDU–CSU partnere, de 2009 és 2013 között Merkel mellett is ülhettek liberális miniszterek a kabinetasztalnál. Ez a két párt illik a legjobban egymáshoz programja, világnézete, társadalomképe alapján is, így a kérdés csupán az, megugorja-e – mégpedig kellő magassággal a léc fölött – az FDP a parlamentbe való visszajutáshoz szükséges mércét.
Négy éve, amikor kiestek a Bundestagból, belső vitákkal, személyi problémákkal küzdő párt képét mutatták, amelynek a rábízott tárcák által felügyelt területeken – elsősorban az egészségügyben – nem sikerült maradandót alkotnia. Mára az új pártelnök, Christian Lindner új lendületet adott a pártnak, a legutóbbi, észak-rajna–vesztfáliai választáson jelentős sikert aratva be is kerültek a tartományi kormányba – de ez jobbára csak Lindner one-man-show-ja volt. Jellemző módon az FDP választási kampánya is szinte kizárólag Lindnerre épít, ő szerepel a plakátokon, jobbára őt hívják a televíziók választási vitaműsoraiba. (Amelyekből egyébként szinte minden napra jut egy valamelyik csatornán, az érdeklődő német polgár tehát meglehetősen sok muníciót gyűjthet a választási döntés meghozatalához.)
Egy lehetséges CDU/CSU–FDP-kormányban a liberálisok erőteljesen szorgalmaznák az adóterhek csökkentését, az újraegyesítéskor bevezetett és az egykori NDK felzárkóztatását szolgáló szolidaritási járulék eltörlését. De a kormány fő iránya maradna – többek között a menekültkérdés lassú, de szemmel látható konszolidálása, egyebek mellett az érkezők számának fokozatos csökkentésével és az elutasított menedékkérők lassan beinduló visszaköltöztetésével. Mivel a német alkotmány szerint a politika fő irányait a kancellár határozza meg.
De az sem kizárt, hogy a Zöldek az utolsó métereken összekapják magukat, s ők szerzik meg a harmadik helyet. Tulajdonképpen már eddig is rejtély volt a gyengélkedésük, hiszen a világ és Németország tele van olyan problémákkal, amelyek egytől egyig ősi környezetvédelmi témák. Klímaváltozás, a dízelautók károsanyag-kibocsátása, újrahasznosítható energia, a nukleáris hulladék elhelyezése, külszíni barnaszénfejtés – szinte mindegyik zöld megoldásért kiált, ám a párt nem tudta ezeket meglovagolni. A most lejárt négyéves parlamenti ciklusban a Bundestagban sem tudtak igazán nagyot dobni, és a választási listát vezető párosuk (Katrin Göring-Eckardt és Cem Özdemir) sem tudta meghozni az átütő fordulatot. Ha mégis ők futnak be, akkor a velük megalakuló új kormányban komoly viták várhatók például a széntüzelésű erőművek leállításáról, a magas jövedelműek erőteljesebb megadóztatásáról.
További esélyesként a harmadik helyre ott van a Baloldal párt is, de az ő szereplésük a legkevésbé érdekes a koalícióalakítás szempontjából. Bár egyes tartományi kormányokban, így például a berlini szenátusban ott vannak, Türingiában még a miniszterelnököt is ők adják, szövetségi szinten nem jöhetnek szóba. Mégpedig alapvetően külpolitikai irányzatuk miatt: a Baloldal elveti a NATO-tagságot, szerintük Németországnak ki kellene lépnie az észak-atlanti szövetségből – ami viszont az NSZK biztonságpolitikájának alapja volt eddig mindig, bármilyen koalíció is kormányzott Bonnban, majd Berlinben.
A most záruló parlamenti ciklusban elvileg többségben voltak a politikai baloldalhoz sorolható pártok, vagyis az SPD, a Zöldek és a Baloldal, tehát matematikailag bármikor leválthatták volna Angela Merkelt és kormányát, hogy ők üljenek a helyükre. Erre azonban sem az SPD, sem a Zöldek nem voltak hajlandók. Ezért Sahra Wagenknecht, a Baloldal parlamenti frakcióvezetője is sokat tett: az ideológiailag rendkívül képzett politikusnő (egyébiránt Oskar Lafontaine volt SPD-elnök negyedik felesége) szigorú stílusban előadott beszédeiben keményen ostorozza a bankokat, a konszerneket, világossá téve, hogy amíg ezeket mások (értsd: a többi párt) kiszolgálják, addig szó sem lehet együttműködésről. Mondogatták is szocdem és zöld pártkörökben, hogy ha Wagenknechtnek nem lenne ekkora befolyása a pártban, meg lehetett volna valamit próbálni, de így...
Egyetlen párt számára sem jöhet viszont szóba koalíciós partnerként a Bundestagba most bevonuló új párt, a harmadik helyre ugyancsak esélyes Alternatíva Németországért (AfD). Az euroszkeptikus entellektüelek gyülekezeteként indult, egykor „professzorok pártjának” is nevezett alakulatból mára – immár az időközben távozott professzorok nélkül – egyre többször szélsőjobboldali nézeteket hangoztató, a rasszizmustól sem visszariadó populista párt lett.
Az AfD esetleges harmadik helye a Bundestag négyévi működését is erősen befolyásolhatja. Mégpedig akkor, ha sem az FDP, sem a Zöldek nem szereznek annyi mandátumot, hogy koalícióképesek legyenek az uniópártokkal. Ebben az esetben ugyanis Merkelnek megint csak a szocdemeket kellene bevennie kisebbik kormánypártként a koalícióba. A CDU/CSU–FDP vagy a CDU/CSU–Zöldek kormányképessége esetén világos lenne a képlet a parlamentben: az SPD a legnagyobb ellenzéki erő. Ellenkező esetben viszont az AfD-t illeti meg ez a titulus – ez lehet a vasárnapi választás következményeinek negatív szenzációja. A német parlament házszabálya ugyanis különleges jogokat nyújt a legnagyobb ellenzéki pártnak a törvényalkotási munkában. Kormány-előterjesztések, miniszteri felszólalások esetén őket illeti meg először a válaszadás joga, mint ahogy a kancellári beszédekre is ők reagálhatnak elsőként. Ami minden bizonnyal új, ha nem is örömteli hang lesz a vasárnap megválasztandó Bundestagban.
WEYER BÉLA
weyer.bela@hvg.hu
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
