Ha egyesítették volna erőiket, legyőzhették volna a nácikat az ehelyett inkább egymás ellen harcoló német baloldali pártok.
„Szabadságunkat és életünket elvehetik, becsületünket nem”
– a történelem iránt kicsit is érdeklődő német polgár élete során már biztosan találkozott ezzel az idézettel. Vagy az iskolai történelemórán, vagy a közelmúlt históriájával foglalkozó újságcikkben, vagy a közszolgálati televízióban rendszeresen sugárzott, XX. századi kordokumentumokat feldolgozó adások valamelyikében. Ahol elhangzott, az a német parlament, a Reichstag ideiglenes ülésterme, amikor elhangzott, az pedig az első világháború utáni másfél évtizedes korszak, a weimari köztársaság parlamentjének napra pontosan 85 évvel ezelőtti, utolsó, 1933. március 23-ai ülése. A közösségi médiában is visszakereshető hangfelvétel szerint a szónok megrendülten beszél. Otto Wels, a német szociáldemokraták (SPD) elnöke, akkor még Reichstag-képviselő mintha tudta volna, hogy minden hiába, legfeljebb az utókornak üzenhet.
Így is volt. A Reichstag a szociáldemokrata képviselők immár hatástalan ellenszavazatával elfogadta a felhatalmazási törvényt, ami szabad kezet adott Adolf Hitler kancellárnak, hogy a többé össze sem hívott parlamentet mellőzve, az alkotmányt és minden alkotmányos intézményt megkerülve kormányozzon. A néhány héttel korábban, január 30-án kancellárrá kinevezett Hitler hozzá is kezdett – a végeredmény közismert.
De mi vezetett ezekhez a fejleményekhez? Hogyan vált lehetségessé, hogy a Hitler-féle Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) úgy jusson a teljhatalom birtokába, hogy soha nem szerzett abszolút többséget választásokon? Hiszen még 1933. március 5-én, a már Hitler „felügyelete” alatt rendezett utolsó voksoláson is csak a szavazatok 43,9 százalékát szerezte meg, a két előző alkalommal még kevesebbet: 1932. július 31-én 37,4, az év októberében 33,1 százalékot, épp egyharmadot tudhatott magáénak.
A válasz sok összetevője között van a nácik mindenki másnál erőszakosabb, céltudatosabb, gátlástalanabb politikája, az utcai terrortól a parlamenti harsogásig; a nagypolgárságnak az a tévképzete, hogy majd ők „domesztikálják” ezeket a vadembereket; a polgári középosztály közömbössége, amit a korral foglalkozó történészek úgy is szoktak jellemezni, hogy a weimari időszak köztársaság volt republikánusok nélkül. De mindezek mellett kiemelkedő szerepet játszott a baloldal két pártja, a szociáldemokraták és a kommunisták (KPD) szembenállása, némi túlzással élet-halál harca – amibe aztán mindketten belepusztultak.
Az 1863-ban Általános Német Munkásegyletként indult, 1869 óta magát szociáldemokrataként definiáló SPD a hadikölcsönök megszavazásával elég dicstelen szerepet játszott ugyan az első világháború kapcsán, ám annak befejezését követően döntő része volt a császárság után formálisan még birodalomnak nevezett, de a parlamenti demokrácia keretei között működő rend kialakításában. Ők adták az első államfőt is – német titulusa szerint Reichspräsident, birodalmi elnök volt Friedrich Ebert (a mai SPD pártalapítványának névadója). A munkásság érdekeinek képviseletében élesen szemben álltak az 1918-ban alakult s a forradalmat hirdető kommunistákkal.
Az August Bebel-i hagyományokat őrző, a Szocialista Internacionáléhoz tartozó SPD és a Moszkva-hű, a Kominternbe ágyazott KPD szembenállása a weimari köztársaság utolsó éveiben teljesedett ki. 1929 júniusában a KPD kongresszusa fő célként hirdette meg a szerintük a nácikkal kollaboráló szocdemek, a „szociálfasiszták” elleni harcot. Ennek egyik kiváltó oka volt persze az is, hogy előzőleg a szocdem rendőrfőnök, Karl Friedrich Zörgiebel szétverette Berlinben a KPD május elsejei, be nem jelentett demonstrációját, s ennek a „véres vasárnapnak” 32 halálos áldozata is volt. A másik oldalról az SPD hármas harcot hirdetett: a monarchista porosz junkerek, a terrorista nácik, valamint a kommunisták ellen – amiből az első kettő nem annyira sikerült, a harmadik viszont igen.
De mindez következett abból is, hogy az SPD – legalábbis részben – az utolsó évekig az államhatalom része volt. A porosz tartományi kormányban a katolikus Centrumpárttal akkor is koalícióban kormányoztak, mikor országosan az 1930–1932 közötti, Heinrich Brüning kancellár vezette birodalmi kormányba már nem vették be őket. Mégis kívülről támogatták, abban a hitben, hogy megelőzhetik az NSDAP térnyerését.
Ez a fajta önfeladás aligha tett jót a kétmillió tagú és a munkásság körében még mindig nagy befolyású pártnak. Fritz Fischer történész kortársként volt szemtanúja annak, amit a korszak históriáját taglaló könyvében a háború után írt. Az 1932-es választás előtti kampányküzdelemben az SPD gyűlésein a párt vezetői és a résztvevők magatartása bátortalanságról, tanácstalanságról árulkodott. A párt nem tudott reményt kelteni, kiutat mutatni a weimari köztársaság utolsó időszakának zűrzavarában.
Pedig a két pártnak együtt – legalábbis matematikailag – lett volna ereje. Az 1930-as választásokon együttesen 37,6 százalékot szereztek – a nácik csak 18,3-at. Az 1932-es első voksoláson – a köztársaság végét jelezte a politikai bizonytalanságot tükröző sok, egymást követő választás is – elért 36,2 százalékuk ugyan egy hajszállal elmaradt az NSDAP 37,4 százalékától, de az 1932. novemberi újabb Reichstag-voksoláson szerzett 37,3 százalékuk megint meghaladta a nácik 33,1 százalékát. Csak hát ez az összeadás soha nem jutott eszükbe. Igaz, a politikailag is eredményes fellépéshez még az is kellett volna, hogy a tartósan tíz százalék fölötti eredményeket elérő konzervatív-katolikus Centrumpárt is belássa, Hitler az igazi veszély. De erre nem voltak hajlandóak, valamiféle túlélésben reménykedtek – míg 1933. július 14-én őket is el nem söpörte az immár teljhatalmú Führer minden pártot betiltó törvénye.
A fennálló viszonyok között érvényesülni akaró SPD és az ezeket a viszonyokat forradalmi úton megdönteni akaró KPD ellentétei egy harmadik 1932-es voksolás, az elnökválasztás kapcsán is jól kidomborodtak. Paul von Hindenburg hétéves ciklusának lejártakor a szocdemek nem állítottak saját jelöltet, mert úgy ítélték meg – tévesen –, hogy a porosz militarizmust jelképező agg marsall még a kisebbik rossz lehet a választási indulását bejelentő Hitlerrel szemben. Az, hogy valamiféle náciellenes közös jelöltet találjanak a baloldalon, az SPD-ben föl sem merült. Így aztán a KPD egyedül indította Ernst Thälmann pártelnököt, aki a szocdemek támogatását is élvező Hindenburg (49,6 százalék) és Hitler (30,2 százalék) mögött 13,2 százalékot tudott csak szerezni. A második fordulóban aztán Hindenburg győzött – hogy kilenc hónappal később valóra váltsa a Thälmann-kampány jelszavát, miszerint „aki Hindenburgot választja, Hitlert választja, s aki Hitlert választja, az a háborút választja”. Vagyis hogy az elnök kinevezze birodalmi kancellárrá Adolf Hitlert.
Welsnek még megadatott, hogy a bevezetőben idézett látnoki szavait elmondja a Reichstagban. Beszédében kijelentette – védekezésül –, hogy nem igazak a vádak, miszerint ők külföldi segítségért folyamodnának, vagy Németországról túlzóan rossz híreket terjesztenének külföldön. Ez után emigrációba menekült. Thälmann már nem emlékeztethetett saját, igaznak bizonyult jóslatára: bár elvileg még ő is parlamenti képviselő volt, arra a márciusi, Hermann Göring elnökölte ülésre már sem őt, sem a többi 81, megválasztott KPD-képviselőt nem engedték be. 1933-tól egyik baloldali párt sem létezett tovább, Wels párizsi emigrációban halt meg 1938-ban, Thälmannt pedig 1944-ben Buchenwaldban kivégezték.
A cikk a HVG 2018/7. számában jelent meg.
Eddig 3,3 milliárd forintnyi európai uniós támogatást kellett visszafizetni, mert a magyar kormányzati szervek szabálytalanul szereztek be Microsoft-licenceket – tudta meg a HVG. Az ügyben a Központi Nyomozó Főügyészség is nyomoz, a hatóságok viszont hat év alatt nem jutottak el még a gyanúsításig sem.
Új helyzet van.
Molnár Áron és Rainer-Micsinyei Nóra csavartak még egyet az amúgy is abszurd alapanyagon.
Ez jutott eszébe.
Az izraeli-iráni konfliktus miatt.
A minisztérium szerint nincs „klímakrízis”.
