A Brexit súlyos kárvallottja lehet Észak-Írország. Az Ír-szigetet kettészelő határ visszaállításával újból kiéleződhet a konfliktus a két évtizede aláírt nagypénteki megállapodásnak köszönhetően békében élő protestánsok és katolikusok között.
„Lidércnyomás volt az egész, három nappal az aláírás előtt Belfastba érkezve azt sem tudtam, miért vagyunk ott, annyira esélytelennek tűnt a megegyezés”
– emlékezett vissza a napokban az 1998-as nagypénteki megállapodás létrejöttének körülményeire Jonathan Powell, Tony Blair akkori brit munkáspárti kormányfő tanácsadója. Az Észak-Írországban a katolikus kisebbség és a protestáns többség konfliktusát lezáró egyezményt aláírásakor „történelminek” nevezte a Bill Clinton amerikai elnök képviseletében a tárgyalásokon közreműködő George Mitchell exszenátor. A 21 hónapon át tartó egyeztetéseket biztos kézzel irányító, ír származású amerikai különmegbízott ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy a megállapodás „nem nyújt garanciát a békére, a politikai stabilitásra, és még súlyos döntések várnak a későbbi politikai vezetőkre”. Az évforduló kapcsán megszólalt a 2007-ben lemondott Blair is, aki hivatali ideje egyik sikertörténeteként értékelte az akkori ír kormány bevonásával megszületett nagypénteki egyezményt, amely megnyugvást hozott a protestánsok és a katolikusok 30 éven át tartó, 3600 halálos áldozatot követelt viszálykodása után.
A két vallási csoport pártjainak részvételével parlamentet hoztak létre Belfastban, amely a mezőgazdaság, a pénz- és egészségügy, illetve a gazdaságfejlesztés kérdéseiben önállóságot kapott. A 12 tagú kormányt vezető első minisztert a választáson győztes párt adta – ez az utóbbi 20 évben mindig protestáns volt –, így a hatalommegosztás jegyében a helyettesének katolikust neveztek ki.
A kompromisszum érdekében a katolikusok lemondtak az Ír-sziget azonnali újraegyesítéséről, ám garanciát kaptak arra, hogy a jövőben a hat északír grófság referendumon szabadon dönthet arról, marad-e a britekkel unióban, vagy csatlakozik Írországhoz. Az Egyesült Királyságot alkotó brit–északír unió fenntartásáért kardoskodó protestánsok belementek a majdani önrendelkezésbe, és elfogadták, hogy a katolikusok is képviseltessék magukat a belfasti testületekben, például a rendfenntartó erőkben. Az írek népszavazáson döntöttek, hogy az alkotmányból kiveszik az Ír-sziget újraegyesítésére vonatkozó passzust. Nagy-Britannia pedig az Írországról szóló 1920-as törvény módosításával megerősítette a jövőbeni ír–északír uniót, de csak akkor, ha népszavazáson a hat északír grófság lakosainak többsége emellett teszi le a voksát. A nagypénteki megállapodást az északírek 74 százaléka egy hónappal az aláírás után népszavazáson fogadta el.
A gyakorlati megvalósítás nem ment simán. Hiába tartottak választásokat, a katolikus és protestáns pártok bizalmatlanok voltak egymással, a közös kormányok sorra összeomlottak. Időről időre felfüggesztették a helyi parlament működését, és London vette kezébe átmenetileg az irányítást. Csak egy évtizeddel a megállapodás után kezdtek működni zökkenőmentesen az intézmények. A politikai áttörést az hozta meg, hogy félretette a gyűlölködést a két esküdt ellenség. A nagypénteki megbékélést mindvégig elutasító Ian Paisley protestáns tiszteletes, a Demokratikus Unionista Párt (DUP) vezére és Martin McGuinness, az Ír-sziget újraegyesítéséért évtizedeken át fegyverrel küzdő Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) egykori parancsnoka, és a terrorszervezet politikai szárnya, a Sinn Féin észak-írországi elnöke közös kormányt alakított. Paisley az első miniszter, McGuinness a helyettese lett. Az IRA felhagyott az erőszakos akciókkal, és fegyvereit is beszolgáltatta, s így tettek a protestánsok félkatonai szervezetei is.
A két politikus egyike sem él már: Paisley alig egy év után távozott az északír kormány éléről, s a 2014-ben bekövetkezett halálát megelőző négy évben a londoni Lordok Házának tagja lett. McGuinness 2017 januárjáig maradt a kormányban, a betegsége miatt lemondott, majd három hónappal később meghalt. Blairen kívül az akkori ír kormányfő, Bertie Ahern sem politizál, az egyezség tető alá hozásáért Nobel-békedíjat kapott David Trimble, a mérsékelt Ulsteri Unionista Párt elnöke 12 éve a Lordok Házának padját koptatja. 2004-ben visszavonult a vele együtt Nobel-békedíjat kapott John Hume, a katolikus Szociáldemokrata és Munkáspárt vezetője, akinek XVI. Benedek pápa a Nagy Szent Gergely-rend parancsnoki címét adományozta.
Ma már a konfliktus jobbára csak a történelemkönyvekben él. A brit katonai őrtornyokat jó ideje felszámolták Észak-Írországban, a rendőri és katonai feladatokat északírek vették át. Az egykoron háborús övezetnek számító Belfastra rá sem lehet ismerni, az utóbbi húsz évben modern várossá alakult, s egyre népszerűbb turistacélpont. De áll még a két közösséget elválasztó, fémpalánkból vagy betonból készült, politikai tartalmú falfirkákkal telerajzolt tízméteres fal. Igaz, inkább látványosság, a turisták szívesen fotózkodnak előtte, a konfliktus legfőbb helyszíneivel túrákon lehet megismerkedni. Mindkét közösség vállalja hovatartozását: a protestánsok házain brit, a katolikusokén ír zászló díszeleg.
Kezdetben a katolikus és a protestáns oldalon is mérsékelt pártok gyakorolták a hatalmat, ám mára a helyüket a radikális DUP és a Sinn Féin helyi szervezete vette át. A közös kormányzás másfél éve zátonyra futott, és hiába tartottak tavaly márciusban választást, a győztes DUP és a második Sinn Féin képtelen megállapodni a közös kormányzásban. Az unionista párt ellenzi, a Sinn Féin támogatja az egyneműek házasságát, ami az Egyesült Királyságban kizárólag Észak-Írországban nem megengedett. A DUP abba sem hajlandó belemenni, hogy az angol mellett az ír is hivatalos nyelv legyen.
Az igazi vízválasztó a Brexit. A DUP a 2016-os népszavazáson az EU-ból kilépésért, a Sinn Féin pedig a bennmaradásért kampányolt. A nézetkülönbségek megmaradtak, ám a DUP időközben megerősödött azzal, hogy a tavaly májusi választások óta a kisebbségben kormányzó konzervatív brit kormány külső támogatója. A Theresa May vezette brit kormány – engedve a radikális toryk nyomásának – az egységes uniós piacról és a vámunióból is ki akarja léptetni a szigetországot, ami elkerülhetetlenné teszi, hogy a megállapodással átjárhatóvá vált 500 kilométeres ír–északír határon ismét ellenőrző pontokat létesítsenek, mert az az EU külső határává válik. London Dublinnal és Belfasttal egyetértésben ezt nem akarja. A brit kormány bedobta, hogy elektronikus megfigyelőeszközökkel védené ki a határ fizikai megjelenését, ami az EU szerint nem járható út.
Három megoldás jöhet szóba, ám mindegyik elfogadhatatlan valamelyik félnek.
Mivel a nagypénteki megállapodás referendumon lehetőséget ad az ír–északír csatlakozásra, fontos a demográfia is. Míg 1998-ban a protestánsok még 60 százalékos többségben voltak, a mérleg belátható időn belül a katolikusok oldalára billenhet. Azt pedig, hogy a számolgatás ne legyen egyszerű, az önálló identitás erősödése garantálja: a hat grófság területén egyre többen vallják magukat északírnek, nem pedig britnek vagy írnek.
A cikk a HVG 2018/16. számában jelent meg.
Egy kiadós gombamérgezéssel indul François Ozon új filmje, a Ha megérkezik az ősz. A termékeny francia filmrendezővel az öregkori ráncok szépségéről, az Elemi ösztön nem múló vonzerejéről, egy szexi nagymamáról, egy pusztító családi vacsoráról és Nicole Kidman plasztikai beavatkozásairól is beszélgettünk.
Vasárnap hajnalban megvolt az eszkaláció, két nappal később a kapituláció is – nem így képzelnénk két atomhatalom háborúját. Irán megrogyott, de ennek a háborúnak valójában aligha van vége.
Iránnak az lehet a fő tanulság a most véget érő háborúról, hogy atomfegyver nélkül nem tudja megvédeni magát.
Látványosan távol tartotta magát a közel-keleti konfliktus értékelésétől Orbán Viktor. A kormányfőnek csak hazai használatra van mondása a fejleményekről.
Alapesetben a harcsa félénk állat, azonban ha a fészkét védi vagy fenyegetve érzi magát, támadásba lendül.
Megerősítették, hogy készek a kutatóhálózatról leválasztandó négy központ átvételére.
Elemzésünk a Tisza és a Fidesz első szakpolitikai vitájáról.
