„Lidércnyomás volt az egész, három nappal az aláírás előtt Belfastba érkezve azt sem tudtam, miért vagyunk ott, annyira esélytelennek tűnt a megegyezés”
– emlékezett vissza a napokban az 1998-as nagypénteki megállapodás létrejöttének körülményeire Jonathan Powell, Tony Blair akkori brit munkáspárti kormányfő tanácsadója. Az Észak-Írországban a katolikus kisebbség és a protestáns többség konfliktusát lezáró egyezményt aláírásakor „történelminek” nevezte a Bill Clinton amerikai elnök képviseletében a tárgyalásokon közreműködő George Mitchell exszenátor. A 21 hónapon át tartó egyeztetéseket biztos kézzel irányító, ír származású amerikai különmegbízott ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy a megállapodás „nem nyújt garanciát a békére, a politikai stabilitásra, és még súlyos döntések várnak a későbbi politikai vezetőkre”. Az évforduló kapcsán megszólalt a 2007-ben lemondott Blair is, aki hivatali ideje egyik sikertörténeteként értékelte az akkori ír kormány bevonásával megszületett nagypénteki egyezményt, amely megnyugvást hozott a protestánsok és a katolikusok 30 éven át tartó, 3600 halálos áldozatot követelt viszálykodása után.
A két vallási csoport pártjainak részvételével parlamentet hoztak létre Belfastban, amely a mezőgazdaság, a pénz- és egészségügy, illetve a gazdaságfejlesztés kérdéseiben önállóságot kapott. A 12 tagú kormányt vezető első minisztert a választáson győztes párt adta – ez az utóbbi 20 évben mindig protestáns volt –, így a hatalommegosztás jegyében a helyettesének katolikust neveztek ki.
A kompromisszum érdekében a katolikusok lemondtak az Ír-sziget azonnali újraegyesítéséről, ám garanciát kaptak arra, hogy a jövőben a hat északír grófság referendumon szabadon dönthet arról, marad-e a britekkel unióban, vagy csatlakozik Írországhoz. Az Egyesült Királyságot alkotó brit–északír unió fenntartásáért kardoskodó protestánsok belementek a majdani önrendelkezésbe, és elfogadták, hogy a katolikusok is képviseltessék magukat a belfasti testületekben, például a rendfenntartó erőkben. Az írek népszavazáson döntöttek, hogy az alkotmányból kiveszik az Ír-sziget újraegyesítésére vonatkozó passzust. Nagy-Britannia pedig az Írországról szóló 1920-as törvény módosításával megerősítette a jövőbeni ír–északír uniót, de csak akkor, ha népszavazáson a hat északír grófság lakosainak többsége emellett teszi le a voksát. A nagypénteki megállapodást az északírek 74 százaléka egy hónappal az aláírás után népszavazáson fogadta el.
A gyakorlati megvalósítás nem ment simán. Hiába tartottak választásokat, a katolikus és protestáns pártok bizalmatlanok voltak egymással, a közös kormányok sorra összeomlottak. Időről időre felfüggesztették a helyi parlament működését, és London vette kezébe átmenetileg az irányítást. Csak egy évtizeddel a megállapodás után kezdtek működni zökkenőmentesen az intézmények. A politikai áttörést az hozta meg, hogy félretette a gyűlölködést a két esküdt ellenség. A nagypénteki megbékélést mindvégig elutasító Ian Paisley protestáns tiszteletes, a Demokratikus Unionista Párt (DUP) vezére és Martin McGuinness, az Ír-sziget újraegyesítéséért évtizedeken át fegyverrel küzdő Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) egykori parancsnoka, és a terrorszervezet politikai szárnya, a Sinn Féin észak-írországi elnöke közös kormányt alakított. Paisley az első miniszter, McGuinness a helyettese lett. Az IRA felhagyott az erőszakos akciókkal, és fegyvereit is beszolgáltatta, s így tettek a protestánsok félkatonai szervezetei is.
A két politikus egyike sem él már: Paisley alig egy év után távozott az északír kormány éléről, s a 2014-ben bekövetkezett halálát megelőző négy évben a londoni Lordok Házának tagja lett. McGuinness 2017 januárjáig maradt a kormányban, a betegsége miatt lemondott, majd három hónappal később meghalt. Blairen kívül az akkori ír kormányfő, Bertie Ahern sem politizál, az egyezség tető alá hozásáért Nobel-békedíjat kapott David Trimble, a mérsékelt Ulsteri Unionista Párt elnöke 12 éve a Lordok Házának padját koptatja. 2004-ben visszavonult a vele együtt Nobel-békedíjat kapott John Hume, a katolikus Szociáldemokrata és Munkáspárt vezetője, akinek XVI. Benedek pápa a Nagy Szent Gergely-rend parancsnoki címét adományozta.
Ma már a konfliktus jobbára csak a történelemkönyvekben él. A brit katonai őrtornyokat jó ideje felszámolták Észak-Írországban, a rendőri és katonai feladatokat északírek vették át. Az egykoron háborús övezetnek számító Belfastra rá sem lehet ismerni, az utóbbi húsz évben modern várossá alakult, s egyre népszerűbb turistacélpont. De áll még a két közösséget elválasztó, fémpalánkból vagy betonból készült, politikai tartalmú falfirkákkal telerajzolt tízméteres fal. Igaz, inkább látványosság, a turisták szívesen fotózkodnak előtte, a konfliktus legfőbb helyszíneivel túrákon lehet megismerkedni. Mindkét közösség vállalja hovatartozását: a protestánsok házain brit, a katolikusokén ír zászló díszeleg.
AFP / Fran Caffrey
Kezdetben a katolikus és a protestáns oldalon is mérsékelt pártok gyakorolták a hatalmat, ám mára a helyüket a radikális DUP és a Sinn Féin helyi szervezete vette át. A közös kormányzás másfél éve zátonyra futott, és hiába tartottak tavaly márciusban választást, a győztes DUP és a második Sinn Féin képtelen megállapodni a közös kormányzásban. Az unionista párt ellenzi, a Sinn Féin támogatja az egyneműek házasságát, ami az Egyesült Királyságban kizárólag Észak-Írországban nem megengedett. A DUP abba sem hajlandó belemenni, hogy az angol mellett az ír is hivatalos nyelv legyen.
Az igazi vízválasztó a Brexit. A DUP a 2016-os népszavazáson az EU-ból kilépésért, a Sinn Féin pedig a bennmaradásért kampányolt. A nézetkülönbségek megmaradtak, ám a DUP időközben megerősödött azzal, hogy a tavaly májusi választások óta a kisebbségben kormányzó konzervatív brit kormány külső támogatója. A Theresa May vezette brit kormány – engedve a radikális toryk nyomásának – az egységes uniós piacról és a vámunióból is ki akarja léptetni a szigetországot, ami elkerülhetetlenné teszi, hogy a megállapodással átjárhatóvá vált 500 kilométeres ír–északír határon ismét ellenőrző pontokat létesítsenek, mert az az EU külső határává válik. London Dublinnal és Belfasttal egyetértésben ezt nem akarja. A brit kormány bedobta, hogy elektronikus megfigyelőeszközökkel védené ki a határ fizikai megjelenését, ami az EU szerint nem járható út.
Három megoldás jöhet szóba, ám mindegyik elfogadhatatlan valamelyik félnek.
- Ha Nagy-Britannia távozik a vámunióból, de Észak-Írország a része marad, az jót tenne a gazdaságnak, ám erősítené a katolikusokat, így a protestánsok nem mennének bele, tartva az Ír-sziget újraegyesítésétől.
- Az unionisták pozícióját erősítené a határ visszaállítása, ami a katolikusok részéről váltana ki erőszakos akciókat.
- A radikális toryk szerint pedig ha Nagy-Britannia a vámunióban marad, akkor az lemondást jelentene a valódi Brexitről.
Mivel a nagypénteki megállapodás referendumon lehetőséget ad az ír–északír csatlakozásra, fontos a demográfia is. Míg 1998-ban a protestánsok még 60 százalékos többségben voltak, a mérleg belátható időn belül a katolikusok oldalára billenhet. Azt pedig, hogy a számolgatás ne legyen egyszerű, az önálló identitás erősödése garantálja: a hat grófság területén egyre többen vallják magukat északírnek, nem pedig britnek vagy írnek.
A cikk a HVG 2018/16. számában jelent meg.
