Épp csak kezdjük megszokni a környezettudatos életmódot: ritkábban vásárolunk dobozos üdítőt, ha mégis, hát elbaktatunk a szeméttel a legközelebbi szelektív hulladékgyűjtőig. Nejlontáskák helyett vászon cekkerekbe pakolunk. Az elhasznált ceruzaelemeket az arra kijelölt gyűjtőládába dobjuk, s régi mobilkészülékünket is leadjuk szolgáltatónknál, persze főleg az ezzel járó kedvezmény miatt. Meghökkenünk tehát, amikor ránk pirítanak, s kifejtik: az eddig környezetbarátnak gondolt megoldások igazából alig jobbak a semminél. Elbliccelésük bűntudatot gerjeszt, betartásukkal pedig kissé megnyugszik lelkiismeretünk.

A Bölcsőtől bölcsőig a HVG kínálatában

Bolti ár: 3900 Ft Kiadónkon keresztül: 3510 Ft Kiadónkon keresztül, HVG-klubkártyával: 3120 Ft Díjmentes házhozszállítással! MEGRENDELÉS

William McDonough építész és Michael Braungart vegyész éppen erre próbál rávilágítani Bölcsőtől bölcsőig című könyvében. Az eredetileg 2002-ben kiadott (itthon 2007 végén a HVG Kiadónál megjelent) mű, illetve az erre épülő szemléletmód az egész világon ismertté vált: C2C (cradle to cradle, azaz bölcsőtől bölcsőig) néven már termékszabvány létezik, Kínában pedig a kommunista párt az összes párttagnak kötelezővé tette a könyv elolvasását, ennek megfelelően ott 50 millió példányban adták ki. Michael Braungart decemberben Budapesten tartott előadást, itt is kifejtette, mennyire nem ért egyet a hagyományos klímavédelmi megközelítéssel, a „már az is bűn, hogy létezünk” beidegződéssel.  

A szakértő olvasók akár már az első kézhezvétel alkalmával kapiskálhatnak valamit McDonough-ék szemléletváltásából: a kötet borítója és kellemes illatú lapjai nem papírból, hanem szintetikus anyagból készültek. Vízálló, mérgező anyagoktól mentes, s egy darab fát sem kellett miatta kivágni - ujjonganak a szerzők, a könyv anyagából pedig – amennyiben egyszer kidobnánk – a tinta lemosása és újrafelhasználása után pontosan ugyanilyen könyv készülhetne. Elvileg persze. A szerzők szándéka egyfelől forradalmi, másfelől bevallottan jelképes: egy olyan múlandó anyag miatt, mint a papír, nem érdemes egész erdőket kivágni, mondják. 

Az általunk „termelt” hulladék újrahasznosítása azért még nem tart itt, maguk a hagyományos termékek ugyanis nem az újrahasznosítás elvei szerint készülnek, még akkor sem, ha egyébként valamire még fel lehet használni őket. Az újrahasznosítás során ugyanis – vázolják fel a szerzők – "lefelé forgatják" a visszagyűjtött anyagot, magyarán tehát még véletlenül sem azonos minőségű termék vagy csomagolóanyag készül belőle. Újságpapírból készülhet toalettpapír vagy zacskó, pillepalackból valamilyen műanyag virágláda vagy hasonló, de ritkán készül ugyanaz, ugyanolyan minőségben. (Braungarték koncepciója szerint ugyebár könyvük újrahasznosítása esetén pontosan ugyanilyen könyv készülhetne belőle.)

Ha a termékeket úgy terveznék – legyen szó padlószőnyegről vagy műszaki cikkekről –, hogy minden alkatrészük és alapanyaguk azonos célra hasznosítható legyen, tulajdonképpen bűntudat nélkül vásárolhatnánk meg őket. Nem lenne ciki mindenből mindig újat venni, ha a gyártók a termékek tervezésekor odafigyelnének a káros anyagok mellőzésére és a későbbi újrahasznosítására. Ez utóbbit is – a begyűjtés mellett – végezhetnék ők maguk. Hogy nem a fogyasztás csökkentése, hanem a gondos tervezés a nyitja mindennek, arra Braungarték a cseresznyefa példáját hozzák: a tavasszal virágba boruló fák önfenntartása, vagyis újratermelődése rengeteg fölöslegesnek tűnő hulladékkal jár, a lehulló virágoknak, gyümölcsöknek és leveleknek azonban pontos helyük van a természeti körforgásban. Másik kedvelt példájuk a hangyahasonlat: a bolygónkon élő hangyák tömege (a biomassza) többszöröse az emberének, ezek a rovarok azonban környezetüket nem terhelik meg, s úgy adják át a Földet utódjaiknak, ahogyan megkapták.

A Bölcsőtől bölcsőig által vázolt elmélet alapján tehát messze nem az a gond, hogy szeméthegyeket halmozunk fel, hanem az, hogy ezek a kupacok olyan termékekből állnak, amelyek tervezésekor figyelmen kívül hagyták az újrafelhasználást. Az McDonough-ék által csak szörnyszülött hibrideknek hívott anyagok olyan „ötvözetek”, amelyeknek ha volna is újrahasznosítható összetevőjük, azt kinyerni már nem tudjuk. A szemétdombon végzik, az általánosan alkalmazott „bölcsőtől koporsóig” gyakorlat jegyében. Vele együtt vesznek el az esetleg még felhasználható részei is. Ilyenkor hulladékot termelünk, kárt okozunk, a környezetet óvó gesztusaink ezért csupán bűnbánó aktusként működnek.

Az ipar azzal a szemlélettel gyártja a termékeit, hogy meghatározott életciklusuk kiszolgálása után már nem lesz többé szükségük rá. Mi pedig szeretünk mindenből vadiújat vásárolni. De egyébként is: senkinek nem érné meg egy kenyérpirítót megjavíttatni, olcsóbb kidobni, s újat vásárolni – írják, s ezt magunk is alátámaszthatjuk. Márpedig bolygónk gyakorlatilag zárt rendszert alkot, abból kell gazdálkodunk, amink van. Ha így folytatjuk, akkor idővel korlátok közé kell szorítanunk a fogyasztásunkat, holott a cél egyáltalán nem ez – vallja az építész és vegyész szerző. Az ipari tervezéskor aszerint kellene eljárnunk, hogy hulladék, mint olyan nem létezik – szól a szerzők javaslata. Amikor a termék kilehelte a lelkét, a felhasznált lebomló anyagok a biológiai anyagcsere, a technikai anyagok a technikai anyagcsere részévé válnak, de vigyáznunk kell, hogy a kettő ne szennyezze be egymást.

Fenntartható fejlődés – ez az új varázsszó, amit a társadalmi felelősségvállalással ismerkedő vállalatok emlegetnek. A McDonough-ék által vázolt utópia alapján elvileg akár a cseresznyefához és a hangyákhoz hasonlóan, környezetünkre kevesebb terhet róva élhetnénk, de ettől gyaníthatóan még távol vagyunk. A hagyományos környezetvédelmi szemlélet - ahelyett, hogy a változás inspiráló és izgalmas vízióját jelenítenék meg - elsősorban azzal foglalkoznak, hogy mit ne tegyünk.

A szerzők egyik javaslata az ökolízing volna, az a szisztéma, amely alapján a gyártócégeknek nem kellene olyan káros anyagokat megvásárolniuk (majd kidobniuk), mint pl. az oldószerek. A koncepció alapján az oldószert nem kell megvásárolniuk a gyártóknak, annak bérbeadásáról és a munkafolyamat utáni visszagyűjtéséről a szolgáltatócég gondoskodik, ahelyett, hogy hagynák veszendőbe menni.

A C2C-protokoll szerint gyártott termékekből – Braungart szerint - már vagy hatszázat szabadalmaztattak, van olyan dizájnos tárgy, ami idehaza is kapható. De a legérdekesebb talán mégis a China-US Centre for Sustainable Development, vagyis a kínai amerikai fejlesztőközpont a fenntartható fejlődésért, amely bár oregoni székhelyű, a C2C-gondolatot elsajátítva Kínában visz egy ökoházas, napenergiás zöldfalu-projektet.

A Bölcsőtől bölcsőig szerzői nagyjából olyasmit várnak tőlünk, mint annak idején az egészséges táplálkozás propagálói, akik azzal próbáltak lázba hozni, hogy salátából akármennyit ehetünk. Akkor talán kevesen gondolták, hogy erre tényleg kaphatók lesznek, de a dolog lényegében bevált, s terjed. Aki észreveszi, hogy lépcsőzéskor nehezen veszi a levegőt, az tudja, hol a baj. Az egészséges étrendre persze könnyebb átállni, mint az ökolízingre, előbbihez ugyanis egyetlen ember döntése éppen elegendő, utóbbihoz egész vállalatokat kéne átszabni, új termelési modellt és infrastruktúrát kell kreálni hozzá, s fogyasztók tömegeit kéne rávenni arra, hogy válasszák a C2C tervezési alapgondolata jegyében fogant termékeket. Ha a szemétkupacban egyre nehezebben lélegzünk, akkor bizonyára eszünkbe jut a Bölcsőtől bölcsőig.