Kukoricaföld bioetanolüzemmel. Nagy pénz, de mi fizetjük © AP

A világpiaci élelmiszer-árszínvonal tavaly 40 százalékkal emelkedett, ami éhséglázadásokhoz vezetett néhány országban. Sokan úgy vélik, ebben igen jelentős szerepet játszott, hogy a bioüzemanyagok termelése elveszi a helyet az ennivaló előállítása elől. A bioüzemanya- termelést pedig megállíthatatlanul nyomja előre a rendkívül magas olajár, illetve az a hit, hogy a fosszilis energiahordozók (elsősorban a kőolaj) kiváltása segít mérsékelni a globális felmelegedésért felelős üvegházgázok kibocsátását.

Egy hónapja e kérdéskörről az Ötödik Magdeburgi Környezetvédelmi Fórumon tartott konferencián Rob Routs, a Royal Dutch Shell ügyvezető igazgatója a következőket mondta: „Amikor 35 éve beléptem a Shellhez, úgy 4 milliárd ember élt a Földön, s a bolygó energiafogyasztása durván napi 100 millió hordó olajnak felelt meg. Ma 6,7 milliárd ember él, s az energia felhasználásuk 228 millió hordó olajjal egyenlő. Ennek a századnak a közepén pedig 9 milliárd ember fog használni kétszer ennyi energiát. Bár még sok szénhidrogén van a föld alatt, de egyre nehezebb és költségesebb hozzájutni. Nem marad más, mint hatalmas mennyiségű technológiát, energiát, pénzt és türelmet fordítani a megszerzésére.”

Sokan – különösen az Egyesült Államokban – azonban nem mélyfúrással, hanem növénytermesztéssel gondolják elérni a szükséges mennyiségű energiahordozót. Így nem csoda, hogy – az amerikai mezőgazdasági minisztérium adatai szerint – az USA idei kukoricatermésének 34 százalékát fogják bioetanol előállítására használni a tavalyi 23 százalék után. A gyors növekedést nem csak a kereslet élénkülése, hanem az állami támogatás is segíti. A kérdés az, hogy milyen áron?

Étolajas flakonok, és élelmiszerért sorbanállók Indonéziában. Nem tudnak kartellekről © AP

A Világbank vezető agrárközgazdásza, Don Mitchell nemrégiben állt elő azzal a becsléssel, hogy az élelmiszerek növekvő energiacélú felhasználása kombinálva az alacsony gabonakészletekkel, a piaci spekulációval és az élelmiszerexport tilalmakkal összességükben 75 százalékot tesznek ki az árak 140 százalékos emelkedéséből 2002 januárja és 2008 februárja között. A maradékért a gyenge amerikai dollár, a magas energiaárak, és ezzel összefüggésben növekvő trágyázási költségek a felelősek.

Mindez rendben is lenne, s mondjuk a népesség növekedés meg a gazdasági fejlődés káros és kivédhetetlen mellékhatásának tekinthetnénk, ha nem tudnánk, hogy a területen tevékenykedő multinacionális cégek profitja mindeközben meredeken nő. Csak pár multi és pár példa: a kanadai műtrágya-gyártó Potash részvényárai 70 dollár körüli értékről 240 dollár közelébe emelkedtek, a versenytársának számító, illetve a takarmányüzletben is érdekelt amerikai Mosaic 30 dollár körüli részvényárról majd 160-ig jutott, vagy a növényvédőszer-piac egyik vezetőjének számító Monsanto például 45 százalékkal növelte bevételeit a legutóbbi negyedévben.

És akkor még nem beszéltünk a pénzügyi spekulációkról, amelyek mögött a mezőgazdasági terményeket a részvényárak felhajtása okán felvásároló tőkepénzesek állnak. Sokan e folyamatot már az internetes cégek körüli tőzsdei hisztériához, a dot.com boom-hoz hasonlítják. A helyzet olyannyira kényelmetlenné vált, hogy az árutőzsdei csalások megelőzésért felelős amerikai kormányügynökség (CFTC) is vizsgálata az úgynevezett index alapok, és fedezeti alapok szerepét az agrárárak alakulásában. Az összes tőzsdei befektetések a kukoricába, szójába, búzába, marhába és sertésbe 37 milliárd dollárral növekedtek 2006-ban. S ez az adat még nem tartalmazza a fedezeti alapok ilyen célú hatalmas költéseit, illetve a vagyonosok masszív befektetéseit a farmgazdaságokba, mezőgazdasági üzemekbe szerte a világon. Mivel pedig a kereslet egyre nagyobb az élelmiszerek iránt, s az árak egyre csak emelkednek, a nagyvállalkozások és a befektetők profitja bombabiztosan garantált. Mivel pedig a feltörekvő, de hatalmas lakosságú országok (elsősorban is India) többek között az IMF és a Világbank tanácsára, de saját belátásukból sem akarnak a mezőgazdaságba többet fektetni, hogy ne zúzzák szét a mezőgazdaságból élő közösségek hagyományos megélhetését és életformáját, akaratlanul is átengedik a teret a mezőgazdasági multiknak. S ezek már nem csak a nemesítésben, növényvédelemben, trágyázásban és a kereskedelmi láncokban érdekeltek, hanem a korábban elsősorban egyetemi tevékenységnek számító kutatásban is elfoglalják a meghatározó pozíciókat. Mivel pedig a kisebb mezőgazdasági üzemek egyre kevésbé bírják a hatékonysági versenyt, nem kapnak hiteleket sem, hiszen a megtérülést nem képesek biztonsággal garantálni, így mind többen zuhannak a nagyvállalkozások karjaiba. Ha ez így folytatódik, lassan nem marad más, mint az agráripari óriásvállalkozások világa és a hagyományos önellátási célú földtúrás.

Egy marék gabona. Mind drágábbnak látszik © idrc.ca

A legélesebb viták azonban nem a monopolista törekvések miatt robbantak ki, hanem a bioüzemanyagok előállítása körül. Graham Hilton egy amerikai lobbista szervezet, a Renewable Transport Fuels Working Group (Megújuló Szállítási Üzemanyagok Munkacsoport) vezetője szerint az igazi okok az élelmiszerárak emelkedése mögött a mezőgazdasági befektetések hiányában, s olyan természeti csapásokban keresendők, mint a szárazság vagy az árvíz.

A brit kormányügynökség, a Renewable Fuels Agency (Megújuló Üzemanyagok Ügynöksége) által kiadott – a témavezető neve után – Gallagher-jelentés nem ilyen nagyvonalú a problémákat illetően. A tanulmány szerint világos, hogy a bioüzemanyagok negatív hatásának kockázata valóságos és szignifikáns, ugyanakkor lehetőség van a fenntartható bioüzemanyag üzletág működtetésére a jövőben. Ebben és más európai jelentésekben megfogalmazott aggodalmak már elértek az EU döntéshozói szintjeiig is. Az Európai Parlament ugyanis megszavazta, hogy 2015-re a tervezett 10 százalék helyett csak 4 százalékra emeljék a bioüzemanyagok arányát a teljes felhasználáson belül.

Hasonló következtetésekre jutottak az OECD jelentéskészítői is. Egy pár hete kiadott elemzésben kifejtették, hogy a szervezethez tartozó országokban a bioüzemanyagok előállításához juttatott kormánytámogatások nyilvánvalóan csekély hatást gyakorolnak az üvegházgázok kibocsátásának mérséklésére és az energiabiztonság javítására, ugyanakkor szignifikáns hatással vannak a világ agráráraira.

Az EU, az USA és Kanada kormányai az idén 25 milliárd dollárral támogatják a bioüzemanyag-ipart, szemben a 2006-os 11 milliárddal. A jelentés úgy becsüli, hogy 1 tonna (széndioxid egyenértéken számított) üvegházgáz kibocsátásának megakadályozása a kormányoknak 960-1700 dollárjába kerül. Ezért a jelentés arra ösztönzi a kormányokat, hogy e pénzeket inkább költsék az energiafogyasztás mérséklését eredményező programokra, különösen a szállítási szektorban. Továbbá több nyílt piac létrehozását várja a bioüzemanyagok és élelmiszerek számára az átláthatóság, a hatékonyság javulása és az alacsonyabb költségek érdekében. A jelentés szorgalmazza a második generációs bioüzemanyagok kifejlesztését, amelyekhez nincs szükség nagytételben élelmiszerként is szóba jöhető termékekre. Erre azért van sürgetően szükség, mert a jelenlegi folyamatok mellett minden bioüzemanyagokba tett befektetés ellenére a közlekedésből származó üvegházgázok kibocsátása nem több mint 0,8 százalékkal csökken 2015-re. Az OECD szakértői szerint a gabonaárak növekedéséhez 5 százalékot, a kukoricaárakéhoz 7 százalékot, az olajnövényekéhez 19 százalékot tehet hozzá, ha a jelenlegi bioüzemanyag-politika nem változik a következő 10 évben.

Etióp nő hazatérőben a földjéről. Kiszorítósdi © columbia.edu

Az ENSZ élelmezési és mezőgazdasági ügyekkel foglalkozó szervezete, a FAO jelentése pedig a legkevésbé megértő. S egy új, eddig még számításba nem vett érvvel állt elő. Egyenesen azt állítja, hogy a folyékony bioüzemanyagok nagyléptékű előállítása a fejlődő országokban elkeserítően marginalizálja a nőket a mezőgazdasági vidékeken, s veszélyezteti a megélhetésüket. A bioüzemanyagok előállításához ugyanis intenzív növénytermesztés kell, amely nagy földterületek hasznosításával, jelentős mennyiségű víz, növényvédőszer és műtrágya felhasználásával képzelhető el. Ez pedig még a modern kisgazdaságok lehetőségeit is messze-messze meghaladja, nemhogy a hagyományos agrártermelőkét. A fejletlen országok zömében a mezőgazdasági munka elsősorban a nők dolga. Nekik kell gondoskodni a vetőmagokról, a vízről, a tűzifáról, a háztartásról és gyakorta a föld megműveléséről is. Ha az ültetvények miatt kiszorulnak a jól művelhető földterületekről és távol kerülnek például a víznyerő helyektől, az már önmagában is csapást jelent számukra, de egyben nagyobb távolságok megtételére is kényszeríti őket, ami elveszi az idejüket a termelőmunkától, a jövedelemszerzéstől. Ez odáig vezethet, hogy képtelenek fenntartani gazdaságaikat, s a társadalomban alávetett helyzetük még tovább romlik, s a puszta létük kerül veszélybe. "A nemi egyenlőtlenség valószínűleg még hangsúlyosabbá válik, s az éhezés veszélye, a szegénység még elkeserítőbben fenyegeti a nőket" - vélekdett Yianna Lambrou, a tanumány társszerzője.