Elképzelt bokszmeccs: jobb sarokban a Fidesz, bal sarokban a társadalom. Előbbi trénere Arisztotelész bácsi, utóbbi edzője Hegel mester. Megszólal-e a gong?

„Van-e magyar társadalom? Nincs.” Ez a jó nyolcvan éve született írás címe ugrott be Miszlivetz Ferenc 1989 újraértelmezése c. tanulmányát olvasva, amelyet a Magyar Tudományban publikált. Concha Győző az 1920-as években azért jutott-e meghökkentő következtetésre, mert Magyarországon hiányolta a Nyugaton szerinte megtalálható ’egységes nemzeti társadalmat’, aggasztónak tartotta a lakossági csoportok túlságosan laza (szervetlen) kapcsolatát, valamint bírálta a társadalom kettős, egyszerre rendies és osztályjellegét. Úgy vélte, a magyar állam és társadalom kettéválása 1849 környékén, a neoabszolutizmus éveiben kezdődött, s a komponensek hetven év múltán sem forrtak össze.

De jogosan asszociálunk-e Conchára, ha Miszlivetzet olvassuk? Bizonyos értelemben igen. (Más értelemben nagyon nem, de erről később.) A kortárs társadalomkutató is szembeállítja ugyanis egymással a közép-európai – köztük a magyar – (civil) társadalmakat, illetve az államot uraló politikai osztályokat. A társadalomkutatás kritikai iránya, amely ezt az ellentétet feltételezi, valamikor a XVII. századi Angliában formálódott, majd Hegeltől kapott elméleti alapozást. A régebbi, az arisztotelészi felfogás nem ismeri el ezt a szembeállítást, mivel az állam és társadalom azonosítására alapul. Vele szemben Hegel követői karakteresen elkülönítik az államot a társadalomtól, e hagyomány szerint az állam („az uralkodó osztály erőszakszervezete”) sokszor természetéből adódóan zsarnokinak, a honpolgárok felett basáskodónak, érzéketlennek van ábrázolva, míg a „civil” társadalom, az állampolgárok erényes közössége ehhez képest hajlékony és feltűnően organikus. E szemlélet szerint a történelem e két nagy szereplője folytonos konfliktusban áll egymással, ám a társadalomnak voltaképpen mindig igaza van a tőle elidegenedett állammal/politikával szemben („azért a víz az úr”).

Korrekciós osztály

Ma demokrataként tán jobban hajlunk a hegeli hagyomány elfogadására, de legalább két bibi azért mégiscsak van vele. Az egyik az artikuláció, a másik a participáció kérdése. Az előbbi azzal kapcsolatos, hogy a számtalan csoportból álló, számos érdekkel átszőtt társadalom hogyan képes (képes-e egyáltalán) önmaga, a politikai osztályok közreműködése nélkül megfogalmazni, artikulálni a közérdeket. S vajon a valami úton-módon kikristályosodó „népakarat” győzelme valóban mindenkor és mindenben – mondjuk, például a halálbüntetés, az abortusz, a szexuális szabadság, a vallások, a kisebbségek vagy az eugenika ügyében – a köz javát szolgálja/szolgálná-e? A hegeli hagyomány participációs gondjai pedig abból adódnak, hogy vajon a társadalom (gyakorlatilag: annak képviselői) bekerülése és részvétele az elidegenedett hatalomban, nem automatikusan diszkreditálja-e egyben éppen magát az egyébként nagyon is kívánatos politikai részvételt. Ha így lenne, akkor el kellene fogadnunk azt az abszurd (ennek ellenére igen elterjedt) vélekedést, hogy mindenki, aki a közügyek intézésében részt vesz, az a tömegektől elidegenedett rongy ember vagy legalábbis félbolond.

Miszlivetz – Andrew Arato nyomán – mindezeket a kifogásokat egy dinamikusnak szánt elméleti modellel oldaná fel, amikor tudomásul veszi a politikai és civil társadalom különállását, de szükségesnek, sőt a demokrácia folytonos megújulása szempontjából létkérdésnek tekinti „a politikai szféra nyitottságát a civil társadalom irányában. Valóban a két szféra között állandó és részben spontán intézményesült interakció az, ami hordozhatja egy 21. századi demokrácia önreflexiós és önkorrekciós képességét. Különösen elengedhetetlen ez a nyitottság komplex és elhúzódó válságok esetében. A civil társadalom ilyenkor – és ez a mai helyzetre is áll – a demokrácia egészséges vérkeringésének, megújulásának a biztosítéka. Valójában a civil társadalom nem csupán önmagát, hanem a politikai osztályt és így a társadalom egészét is képes »demokratizálni«”.

A civil autonómiák sikeres politizálásához egyrészt a mozgalmak „reflexív stratégiájára” (önkorlátozás, pluralista gyakorlat, egyéni kezdeményezés) lenne szükség, másrészt – és ez az, ami leginkább kétségeket ébreszt a modell érvényessége iránt – éppen annak a politikai osztálynak a nyitottságára, amelyet a kontroll alatt akarnak tartani a honpolgárok. Amennyiben a hatalom mégis rugalmatlan és érzéketlen marad, politikai süllyesztőbe kerül – szól Miszlivetz derűlátó prognózisa. – Csak ki kell várni – tesszük hozzá mi.

Sólyom László 1988-ban a Duna Kör gyűlésén
©

Civil kezdeményezés

Szerzőnk tehát a társadalom életerejét tekintve nagyon más mond, mint egykor Concha. (Ezen már azért se kell csodálkozni, mert míg a neves előd döntően a dualizmus, addig Miszlivetz a rendszerváltás és korunk társadalmáról ír.) A mai valóság kutatója szerint nagyon is léteznek a közép-európai „civil társadalmak”, köztük a magyar is. Ez már 1989-ben is megmutatkozott, amikor az átalakulásban éppen a civil részvétel hozott valami nemzetközi vonatkozásban is radikálisan újat. Gyökeresen különbözik mindez a mai közbeszédet uraló nézettől, amely hajlamos a rendszerváltást valamiféle a nép feje felett kötött elitpaktumnak látni. Miszlivetz jó okkal nem fogadja el, hogy a civil társadalom a rendszerváltás idején tanúsított kritikai attitűdjét és tevékenységét utólag sokan megkérdőjelezik vagy legalábbis bagatellizálják.

Azzal viszont már nehezebb egyetérteni, hogy a civil világ egykori meghatározó és pozitív részvétele a politikában, miért feltételezné ugyanazt ma is. „Ha ’89 előtt és ’89/91-ben lehetséges volt a civil társadalom pozitív kimenetelű nyomásgyakorlása a politikai osztályra, 2010-ben miért ne volna az?” – kérdezi. Attól, hogy így volt akkor, most miért történne ugyanaz? – kérdezhetünk vissza.

Miszlivetz Ferenc élesen kikel az ellen, hogy a demokratikus alapok lefektetése óta a civilek szempontjából is megváltozott volna a helyzet. A politikai pártok, a média mellett a liberális demokrácia „konvencionális” ideológusait azonosítja, mint akik meg kívánják szelidíteni, depolitizálni akarják az önszerveződő, innovatív civil világot.

Eközben szerinte manapság „éppen a válságok hatására, a civil társadalom kezdeményezései, akciói, társulásai, kritikai és protestálási potenciálja és intézményesülési formái impozáns formagazdagságról, társadalmi kreativitásról, autonómiavágyról és az önkéntesség új szelleméről tanúskodnak mind Magyarországon, mind régiószerte. Nem szűnt meg tehát az a társadalmi és politikai innovációs potenciál, amely annyira egyedivé és gazdaggá tette a ’80-as éveket” – fogalmaz lelkesülten.

A társadalom felfedezése

De hogy Miszlivetz sem lehet teljesen biztos a folyamatok kedvező irányában, arról tavaly őszi interjúja is tanúskodik; akkor ugyanis arról beszélt, hogy a magyar társadalom az 1989-es fordulatot nem tudta katarzisként megélni, ahogyan az uniós csatlakozást sem, mindig valahogy „belecsúszott” a lehetőségekbe, éppen ezért nem tudja kellőképpen értékelni azokat. „A demokratizálódás nem érte el a mélyebb társadalmi rétegeket.” Márpedig – állítja mostani írásában – az új (elméleti) demokráciamodellek éppen a demokratikus folyamat mélységének adnak a korábbinál nagyobb jelentőséget. De mennyiben mondhatjuk „sikereseknek” a civileket, ha a mélyebb társadalmi rétegekhez nem sikerült közvetíteniük a demokrácia értékeit és gyümölcseit?

Mostanában Magyarországon mind több ellenzéki véleményformáló és szabadgondolkodó apellál a társadalomra, mintegy neki tulajdonítva a politikai igazságot. A társadalom (újra)felfedezését leginkább persze az a felismerés szülte, hogy „parlamenti eszközökkel nincs esély az új rendszerváltó offenzíva befolyásolására, fékezésére – nemhogy lépései megakadályozására. Nem a nagypolitikai szférában, hanem magában a társadalomban szerveződhetne hatékony ellenerő, mozgalom” – írja például Ripp Zoltán. De vajon nem illúzió-e ez? Nem túloz-e szerzőnk – ahogy mások is – a közép-európai és különösen a magyar társadalom politikaalakító lehetőségeit illetően?

Feltételek híján

Elismerem, hogy a Miszlivetz felvázolta elméleti problémától szép lassan átcsusszantam a „napi politikához”. Eljárásomat mégsem tartom önkényesnek, nem pusztán a publicista önzése diktálja, és már csak azért is szükségesnek tartom a kérdést aktualizálni, mert a politológiai teória próbája elvégre mégiscsak maga a politikai gyakorlat. Tehát: mármost kell-e valóban tartaniuk Orbánéknak a társadalomtól?

Az önkormányzati választások és a közvélemény-kutatások egyelőre nem arról tanúskodnak. Pedig a demokrácia és a jogállam intézményei, alapértékei elleni fideszes offenzíva, a hatalom elzárkózása ma már olyannyira nyilvánvaló, hogy a kormány egynémely támogatójának is csípi a szemét, sőt még az Orbán-rezsim „törekvései” iránt feltűnő megértést mutató Török Gábor politológust is felébresztette eddigi magabiztos szunyókálásából.

Hogy a kormány magánnyugdíj-pénztári megtakarítások (időleges?) államosításával, az Alkotmánybíróság hatáskörének bosszúszomjas megkurtításával vagy a népszavazás intézményének preventív megnyirbálásával valóban átlép-e valamilyen határt, ma még nem tudhatjuk. Az pedig szintén nem jósolható meg, hogy mindezekre a meglehetősen apatikus „társadalom” hogyan reagál, reagál-e egyáltalán. Összeszedi-e maradék életerejét, és nyilvánvalóvá teszi-e a Fidesz előtt, hogy ezekből az intézkedésekből nem kér, vagy pedig passzivitásával inkább tovább bátorítja a kormányt fülkeforradalmi menetelésében.

Eddig mindenesetre bevált a Fidesznek az a törekvése, hogy azonosítsa magát a néppel, a társadalommal. De itt nem csak retorikai trükkről van szó, mint Vásárhelyi Mária kimutatta, a Fidesz és az ország többsége (vezetők és vezetettek) valójában is egymásra találtak. Nem igaz tehát, hogy a választópolgárok nem ismerhették előre, mit is kapnak, ha Orbán Viktor pártjára szavaznak.

A szociológus által empirikusan megrajzolt „roncstársadalom” képe nagyon más, mint azé az innovatív civil társadalomé, amiről cikkében Miszlivetz ír. Herczog László, a Bajnai-kormány leköszönő minisztere is – hasonlóan Vásárhelyihez – „rossz társadalmi mechanizmusok továbbéléséről” beszélt. Szerinte ilyen lenne a költségvetési újraelosztás meghatározó jellege, a normakövetés, a versenykultúra és – ami számunkra most a legfontosabb – a kollektív érdekérvényesítés hiánya.

De nem csak a baloldalon vagy ellenzékben látják úgy, hogy a magyar társadalom rossz állapotban van. Bod Péter Ákos a kormányváltás idején éppen amiatt nyugtalankodott a leginkább, hogy „olyan társadalmi szerkezettel és értékrenddel van dolgunk, amellyel valójában adekvát az, ami a politika, az állam szintjén megmutatkozik”. A magyar társadalom ma inkább feleltethető meg az arisztotelészi, mint a hegeli elképzelésnek, inkább mutatkozik passzív közegnek, mint a politika cselekvő ágensének. De persze nem a hagyományok azonosítása a lényeg, ez legyen a társadalomkutatók gondja.

A gyakorlati következmények sokkal fontosabbak. A mostani állapotában képes-e a magyar társadalom érzékelhető vészjeleket adni a hatalomnak, korrekcióra kényszeríteni a politikát, vagy ha másképp nem megy, szembeszállni vele? Önmagára maradva, intézmények és erős politikai szövetségesek nélkül ez aligha sikerülhet. A támogató feltételek 1989 táján mind adva voltak, ma azonban más a helyzet. A társadalom intézményeit az elmúlt tíz évben a Fidesz módszeresen és eredményesen gyarmatosította; s bár politikai szövetségesnek ma is akadna jelentkező, de a Jobbik nem kívánatos, az LMP nem elég potens, a hitelét vesztett MSZP pedig ma felettébb kétséges alternatíva.

Mindez nem túl sok jóval kecsegtet. Mert azt még azok is beláthatják, akik nem a kormány engesztelhetetlen ellenségei és nem feltétlenül óhajtják a szocialisták visszakerülését a hatalomba, hogy az artikulált korrekciós nyomás mindenkinek sokkal jobb lenne, mint az artikulálatlan ellenszegülés.

(Magyar Tudomány, 2010/10)

Zádori Zsolt

Itthon

Alkotmányozás: csak lassan azzal a kétharmaddal

A kormány einstandolná az alkotmányt. Kétharmados parlamenti többségét alkotmányozói felhatalmazásként értelmezi. Valójában az alkotmányozás széles társadalmi konszenzust igényelne, ami lehet, hogy megvan, de a Fidesz nem keresi az alkotmányos partnerséget.

Itthon

Putyin „hülyéi” és a Fidesz

A 2. Orbán-kormány irányítani képzeli a demokráciát. Lehetséges-e, s ha igen, jó lenne-e? Valóban annyira hatékonyak az illiberális rendszerek? Rendszerszerű-e a „hülyeség”, van-e ellene védelem? Sárkány ellen sárkányfű?

Itthon

Oszkó szerint a kormány

A választás üzemmódból, „ebből az intellektuálisan beszűkült állapotból a Fidesz egyelőre nem tudott kizökkenni”, nem képes kormányzati munkára váltani – vélekedik Oszkó Péter volt pénzügyminiszter a Mozgó Világnak adott interjújában. De vajon jogos-e a bírálat?