A kormányzást sok minden tevékenységhez lehet hasonlítani, de a csendéletfestéshez, a versfaragáshoz vagy a magányos képzelgéshez biztosan nem. A politika társas műfaj, cselekvési határait a kényszerek és a lehetőségek határozzák meg. E határokat ugyan lehet ide-oda tologatni, olykor tágítani, éppen erről ismerszik meg a tehetséges (szerencsés esetben jó) politikus, de átugrani s különösen figyelmen kívül hagyni őket biztosan nem lehet. A demokratikus politika legfontosabb korlátja maga a politika alanya és tárgya, a nép. Elsősorban az ország közösségét kell megnyerni a politikai cselekvés támogatójának vagy legalábbis rávenni arra, hogy tudomásul vegye, ne ellenezze azt.

Az állampolgárok jóindulata elnyerésének módszerei az alantastól a magasztosig terjednek, noha a cél egyáltalán nem szentesítheti az eszközt. Hiszen a demokratikus (népbarát) politika éppen annyira tartalom, mint amennyire forma, módszer, norma és processzus, sőt a legtöbb esetben inkább ezek. Mindez a nézetek sokszínűségének felismeréséből és elfogadásából ered, mégpedig abból, hogy az emberek (márpedig a politikusok is azok) különféleképpen ítélik meg a problémákat és különféle válaszokat tartanak rájuk helyesnek; nincs emberi tudás vagy hatalom, amely biztosan eldönthetné előre, hogy melyik megoldás szolgálja leginkább a köz javát. A demokratikus és jogállami játékszabályok éppúgy megóvják az országot a politikai uralmat birtoklók (a kormány) zsarnokságától, mint a tömegekétől. (Utóbbi magyarázatához: ma a legtöbb ember legnagyobb fokú boldogságát szolgálná például a cigányok kirekesztése vagy a halálbüntetés visszaállítása, de ezeknek korlátokat szabnak az alkotmányos szabályok.)

Egy jóindulatú, erényes és tettre kész kormánynak tehát leginkább a nép bizalmának megtartására (legitimitásra) van szüksége, ám mindemellett a demokratikus processzusokat sem hagyhatja figyelmen kívül, mert ha azt tenné, önmaga számolná fel küldetése demokratikus jogalapját. És ha mindez nem lenne elég, ott van cselekvési korlátnak még az államkassza, a „nemzetközi helyzet”, a Világbank, az áradások, a hideg, a meleg, a NATO-szerepvállalás, a globalizáció, a vallási fundamentalizmusok és más efféle apróságok.

Bod Péter Ákos

Túry Gergely

Ebből is látszik, kormányozni sohasem könnyű, különösen nem az a mai Magyarországon – még kétharmad birtokában sem. Bod Péter Ákos, az Antall-kormány egykori minisztere, majd a jegybank elnöke a Magyar Szemlében közölt cikkében egyenesen „kényszerkormányzásnak” nevezi azt, ami eddig Magyarországon folyt. Az előző nyolc év baloldali kormányai természetesen nála is felelősek az átkos örökség felhalmozásában. De ő – szemben a Fidesz-hű értelmiséggel és sajtóval – „nemzeti nyavalyáink” többségét (például a demográfiai krízist, a cigánykérdést, a mezőgazdaság bajait, a gazdasági ismeretek hiányát) nem tekinti a baloldali ármánykodás eredményének vagy egyedi nemzeti sorscsapásnak, sokkal inkább kelet-európai jellegzetességeknek.

Mindezek mögött végső okként a „magyar társadalom szerkezeti bajait” találja meg. A államháztartás deficitje, pontosabban a „deficitre való hajlam” például leginkább annak köszönhető, hogy „túl kevesen állnak (legálisan) munkában”, másfelől – nyilván ettől nem függetlenül – „túl sokan várnak állami támogatásra”.

Bod Péter Ákos szerint ugyan az állam túlterheltsége, a pénzügyi sebezhetőség és a „felzárkózás-képtelenség” a baloldali kormányok „gazdaságpolitikai és politikai hibasorozatának” következménye – de leginkább csak a jelenségek szintjén. Sokkal nyugtalanítóbbnak tartja azt a mind jobban okadatolt vélekedést, miszerint „inkább olyan társadalmi szerkezettel és értékrenddel van dolgunk, amellyel valójában adekvát az, ami a politika, az állam szintjén megmutatkozik […] Ha így lenne, akkor is lehet reménykedni az irányváltásban [az új kormányban], de egy adott társadalmi struktúrában kifejlődő folyamatok megváltoztatása nyilvánvalóan lassú és bizonytalan kimenetelű vállalkozás” – ad hangot aggodalmainak a polgári oldal reprezentánsa.

Noha nem menti fel a felelősség alól a mindenkori kormányt, mégis szkeptikus az állam társadalom-átalakító tevékenységét illetően, azt maga se pártolná, mondván a politika inkább rontani, mint javítani tud (lásd a 2002–2010 időszakot). Üdvösebbnek tartaná, ha a „társadalom magára találása” kényszerítené ki a jobb kormányzást.

Bod Péter Ákoshoz hasonló húrokat penget egy egyelőre még hivatalban lévő miniszter Herczog László is a márciusi Egyenlítőben közölt írásában. Különös véletlen (?), hogy a Bajnai-kormány szociális és munkaügyi minisztere helyettes államtitkárként éppúgy tagja volt az Antall-adminisztrációnak is, mint Bod Péter Ákos, és ő is „rossz társadalmi mechanizmusok továbbéléséről” beszél. Ilyen lenne a költségvetési újraelosztás meghatározó jellege, a kollektív érdekérvényesítés, a normakövetés és a versenykultúra hiánya.

Herczog László

Horváth Szabolcs

Az öröklött áfiumokon túl a társadalmat szerinte még az is gyengíti, hogy a „politikai pártok túlzott befolyásra tettek szert”. A közbeszéd kinyilatkoztatásokká alakul, a viták nem a megoldásról szólnak, ami összefügg azzal is, hogy nem a szabályok tartalma, hanem a szabályalkotó személye vált fontossá. A pártosság személetmód számlájára írja a társadalmi bűnbakképzést is. „Közpolitikára és nem pártpolitikára van szükség” – írja krédójában.

A foglalkoztatás problémáit vizsgálva arra jut, hogy a jelenlegi konfrontatív politika szaggatja szét a magyar társadalom egyébként is ritka szövetét. Ehelyett szorgalmazza ő az „együttműködés kultúráját”, aminek a kulcsfogalma a társadalmi párbeszéd, az érdekegyeztetés.

Bod Péter Ákos és Herczog László nem állnak egyedül azzal, hogy a társadalom önmagára találását tartanák igazán kívánatosnak mai problémáink megoldásához. Miszlivetz Ferenc vagy Rév István is hasonló „programot” fogalmazott meg nemrég. Valójában e program nem új, a nyolcvanas évek kelet-európai ellenzéki értelmisége hasonlóan gondolkodott, és a rendszerváltás táján sokat várt a „civil társadalom” feltámadásától vagy kialakulásától. Számos pozitív példa ellenére azonban a magyar társadalomban egyelőre még egyáltalán nem az öntudatos, együttműködő és tevékeny citoyen ideálfigurája a meghatározó. Márpedig erős ellenzék híján – ha a fentiek igazak – ma éppen ennek a társadalomnak meg intézményeinek (szakszerveteknek, civil szervezeteknek, közösségeknek, sajtónak) kellene majd szoros kontroll alatt tartaniuk a közjogi méltóságokat egyedül is megválasztani képes és alkotmányozó parlamenti többséggel rendelkező, hamarost hivatalba lévő kormányt. Társadalompróbáló feladat lesz, az már biztos.

(Magyar Szemle, 2010/1–2; Egyenlítő, 2010/3)

zádori