Hagyjátok békén ifjabb Jenőt. Ő csak a bohóc.

Tulajdonképpen vicces a hatodik női aranyérem után azzal lelkendezni, hogy ez férfimunka volt. Lehet bontogatni, hogy ez azt jelenti, lány létére egész ügyesen kapálózik ez a Danuta; és mekkora tirpák, szexista bunkó, aki ilyet mond. Pedig elég hozzá figyelmetlennek lenni, fáradtnak, vagy bele se gondolni, mit jelentenek azok a szavak, amiket a mikrofonba böfögünk. Egy pillanatnyi kihagyás, és máris édes anyanyelvünk szakadékaiban találjuk magunkat, az illem és a PC szalagkorlátját átszakítva.

A nyelv érzékeny és változó jószág, harminc éve négerezni is lehetett a tévében, nyolcvan évvel ezelőtt pedig dőlt a röhögéstől mindenki egy jó kampós zsidóvicc után. Meg van az a tusványosi bölcsesség is, miszerint az asszony nem ember, a medve nem játék. Ott vannak ezek az ízes szexista, rasszista, homofób bunkóságok mindannyiunk szókészletének zugaiban: a magyar humor évtizedekig elélt szőke nőkön és anyósokon. Sőt, benne élnek a nyelvben magában, hímnemű és nőnemű főnevekben, évezredek patriarchátusa visszhangzik Európa nyelvjárásaiban. It’s a man-made world.

Tök igaz, létezik ez a kifejezés, már Vörösmarty is így gratulált előre azoknak, akik majd egyszer kiemelik a nemzetet a mély süllyedésből: ez jó mulatság, férfimunka volt. Érdekes kérdés, hogy vajon a nővel, vagy a gyermekkel szembeállítva értették-e a férfit a régi magyarok, akiknek akkori társadalmában minden komolyan vehető munka a férfiak dolga volt, a nőnek pedig a gyerekszobában, a konyhában és a templomban volt a helye. Kinder, Küche, Kirche, kein Kajak.

Vörösmarty óta eltelt százhatvan év, gratulálni egyelőre nincs kinek, mert senki sem emelte ki a nemzetet a mély süllyedésből. Amit műveltünk ebben a százhatvan évben, az férfimunka volt a javából; nők nem is nagyon vettek részt benne, csak elszenvedték a háborúinkat, remek ötleteinket és gyávaságunkat. Az egyik legnagyobb eredmény pont az, hogy valahogy elevickéltünk idáig, és akadnak már hősnőink, akiknek a magunk suta, félszeg módján bókolunk, és egy pillanatig saját magunkhoz hasonlítjuk őket, lány létükre. Hátha majd ők segítenek evezni, és csinálunk valamit ezzel a süllyedéssel.

Az is ilyen közkeletű fordulat, hogy vihar a biliben, és egyébként az is. Tudom, ünneprontás, de két hónap múlva a világon senkit nem fog érdekelni, hogy ki nyert aranyérmet női kajak-kenuban, mint ahogy mi is pont leszarjuk a finnek kalapácsvetőinek eredményét. És hogyha egy finn túl sokáig büszkélkedik azzal, hogy ők mekkora kalapácsokat milyen messzire hajítottak 1984-ben, akkor azt a finnt fárasztó, idegesítő debilnek fogjuk tartani, teljes joggal. Az Eurovíziós Dalfesztivál maradandóbb sikert hoz, mert egy dal előkerülhet még évek múltán, sőt akár el lehet adni ötvenhatos himnusznak, de azt elég kevesen fogják visszanézni tíz év múlva, hogyan kajakozott Kozák Danuta. Az is a süllyedés része, ha ezzel beérjük. A sírt, hol nemzet süllyed el, lelátókkal vesszük körül.

Ugyanilyen cirkusz szegény Jenőn elverni a port. Nem úgy értette. Ettől még nem lesz senki nőgyűlölő, a gondatlanságból elkövetett cselekmény társadalmi veszélyessége csekély.

És amíg a nyelvi illemről töprengünk, két futam közt ömlik a nettó gyűlölet kék háttéren. Milliók megbélyegzése, konkrét, egyenes, leplezetlen vérvád. A vérszomjas indulatok felkorbácsolása és felmentése, közpénzből. Jó mulatság, hentesmunka. Jenő a bohóc, de ezen a színpadon a bűvész élő embereket fűrészel ketté. Csak azért csinálja, nehogy kiderüljön, hogy varázsolni nem tud. És nem ostobaságból vagy véletlenül üzen ilyeneket, hanem előre megfontolt, aljas indokból. Az ő kezét kell figyelni, mert csal.