Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

Milyen ember az, aki ilyeneket mond? Bármennyire bizonyosan tudom, hogy ez nem célirányos, bármennyire ellentmond a magyar nép mindennél fontosabb morális érdekeinek, s annak, ami ennél ezerszer kevésbé fontos: az ízlésemnek – mégis el kell mondanom.

Mindenki tudja, hogy Őcsény faluban a lakosok egy része hevesen ellenezte, hogy a magyar állam hivatalos oltalma alatt álló, elismert státuszú, „legális” menekültek (két család, néhány gyerek) pár napig üdüljenek az ottani panzióban. A fogadóst megfenyegették, gépkocsiját megrongálták. Lincshangulat. A helyi polgármester lemondott. Az üdülést szervező csoport (a Migration Aid) lemondott ötletéről.

Borzasztó, de nem kivételes. Nyugat-Európában neonácik gyújtottak föl menekültszállásokat, vadásztak bevándorlókra. Ott emberek haltak meg. Ez rosszabb, mint Őcsény. Igaz, nálunk is volt példa neonáci terrorizmusra: a hat halottat és hat sebesültet „követelő” merényletsorozat romák ellen. Az elkövetők nagy részét elfogták, a bíróság elítélte őket, az ügyre a közvélemény rá se bagózott. Hiszen a gyilkosok fehérbőrű magyarok voltak, nem színesbőrű muszlimok, az áldozatok pedig szintén színesbőrűek: cigányok. Köztük kisgyerek, akit a neonácik által fölgyújtott házból menekülő apja karjában öltek meg hidegvérrel, célzott lövésekkel ezek a fehér honfitársaink. Mi az a kis ordítozás a falugyűlésen.

El kell ismernünk, hogy a menekültekkel, bevándorlókkal, vendégmunkásokkal, továbbá a nemzeti és felekezeti kisebbségekkel szembeni rasszista-soviniszta-bigott-etnicista gyűlölet ma mindenütt (ismét) általános – úgyhogy nem kell itt „magyarozni”, talán inkább „emberezni” kellene –, evvel lehet mindenütt választást nyerni: a közkeletű klisé szerint „jómódú, demokratikus Ausztriában” épp úgy, mint „a szegény, elmaradott, tekintélyelvű Magyarországon”. (Vö. írásommal a Kettős Mércén.)

Nem értek egyet Balavány György írásával, amelyben a szerző a mai idegenellenességet a „magyar néplélek”-ből vezeti le. Szerintem téved. A bevándorlóellenesség és az idegengyűlölet az egész világon föllángolt, bár nálunk inkább az úgynevezett közélet középpontjában áll, mint másutt (a fölmérések csakugyan aggasztó képet nyújtanak), és az orbáni kormányrendszer brutálisabban aknázza ki ezt, mint mások. De ezek csak fokozati, nem pedig minőségi eltérések. Igaz, hogy az iszlamofóbia – Magyarországon kívül – ott jelentősebb, ahol régebben és újabban bevándorolt, jelentős számú muszlim populáció él (tehát vannak „valóságos” nehézségek is), nem úgy, mint hazánkban: de ez is változik, méghozzá kedvezőtlenül. Az orbáni állam negatív rekordját tucatnyi állam- és kormányfő készül megdönteni mindenfelé Európában. A masszív bevándorlás okozta szerkezeti (demográfiai, gazdasági, kulturális, politikai) problémák tagadhatatlan megléte ugyanakkor nem változtat az idegengyűlölet és a rasszizmus/kulturalizmus erkölcsi jellegén, azaz: mély erkölcstelenségén, amelyet sajnos egyre kevesebben utasítanak el egyértelműen. Ez nem pusztán magyarországi probléma, bár nekünk evvel kell itt szembenéznünk. Az idegengyűlölet és az állítólagos magyar nemzeti karakter összefüggését éppen Orbán (és a Rogán-féle füllentős propagandagépezet) állítja: szerintük „mi magyarok” ilyenek vagyunk. Hát hol ilyenek vagyunk, hol meg nem. Szófia beszéd.

A sajnálatos őcsényi esetről többen írtak szépet, igazat és szomorút (persze egyebet is), én most nem emiatt akarom az olvasó szűkre szabott idejét igénybe venni.

Itt államunk majdnem korlátlan hatalmú vezetőjéről van szó, aki az őcsényi ügyről a következőket mondta:

„Igaz ugyan, hogy mi semmilyen idegen kultúrájú, illegális bevándorlót nem akarunk látni Magyarországon, de a hivatalos, jogszerű ügymenet keretében még nálunk is legálisan jut be hazánkba pár földönfutó család. Őket a hivatalos eljárások aggályos, szigorú lefolytatása után – a törvények szerint – a magyar állam oltalma alá helyezzük, bizonyos (korlátozott) jogokban részesítjük, anyagilag és másképpen segítjük. Ismétlem, csak nagyon kevés, legrosszabb esetben is csak pár tucat emberről van szó. Ameddig nálunk vendégeskednek – reméljük, nem tervezik, hogy itt telepedjenek le –, addig kijár nekik a törvényes védelem, mint minden más, Magyarországon szabályszerűen tartózkodó külföldinek a turistától a magyar állampolgárság és állandó letelepedés várományosáig. Éppen ezért a magyar nemzeti kormány nem tűrheti el – noha továbbra is ellenzi a bevándorlást és bevándoroltatást –, hogy az alkotmány, a nemzetközi jog, a magyar törvények és a magyar hatóságok védelme alatt álló személyeket bárki fenyegessen, hogy bárki megakadályozza őket szabad mozgásukban és tartózkodásukban hazánk területén. Úgyszintén eltűrhetetlen, hogy a legálisan nálunk tartózkodó menekültek segítőit bárki erőszakkal fenyegesse. A magyar állam tudja és teszi törvényes kötelességét, kíméletlenül megtorol minden visszaélést.”

Ezt mondhatta volna Orbán Viktor magyar miniszterelnök, saját (jelenlegi) politikai elveinek a legcsekélyebb sérelme nélkül.

Persze nem ezt mondta.

Hanem azt, hogy az őcsényiek törvénysértő, jogtalan magatartásában ő, aki mint képviselő és mint kormányfő, az alkotmány és a törvények megtartására esküdött föl, „nem talál semmi kivetnivalót”. Továbbá így nyilatkozott: „nagyon helyes, hogy [az őcsényi lakosok] határozottan, hangosan és érthetően fejezték ki a véleményüket”.

Abban, amit alább röviden ki kell fejtenem, bizonyos nehézségekbe ütközöm.

Jó ideje elegem lett a magyarországi sajtó képtelenül goromba, nemcsak az ellenfelet, hanem az egész politikai közösséget, az olvasót is megalázó harcmodorából. A saját heveskedéseim jó részét is megbántam, hiszen írásaim sajnos hozzájárultak olyan gátlások föloldásához, amelyeknek meg kellett volna maradniuk. Igyekszem egy ideje – amennyire tőlem telik – hideg udvariassággal írni a mai magyarországi állam felelős tényezőinek személyéről, hiszen nem célom se őket, se híveiket személyükben megbántani, akkor se, ha tetteiket vagy nézeteiket kénytelen vagyok elmarasztalni. (Amiben persze nincs mindig igazam, előfordul, hogy túlzok vagy félreértek dolgokat; elviekben is tévedhetek és tévedek.)

De mit lehet erről írni? (Márpedig azt érzem, hogy szükséges.)

Milyen ember az, aki ilyeneket mond? És ezek a mondatok politikai cselekvéssel érnek föl, hiszen törvénysértésre hív föl a magyarországi államhatalom egyszemélyi vezetője, magánemberként is hatalmas vagyon ura (közvetve vagy közvetlenül), emberein keresztül a magyar médiák, a magyar nyilvánosság több mint háromnegyedének a tulajdonosa (s persze ha van tulajdonosa, akkor a nyilvánosság már nem nyilvánosság).

Megírhatom hűvösen, hogy szemben a merev sztálinista struktúrákkal – többek között ezért is butaság „a kádári örökség letéteményesének” nevezni Orbánt, rendszere egyáltalán nem hasonlít a „valóságosan létezett szocializmusok”-ra –, a szélsőjobboldali diktatúrák természetrajzához tartozik a szabályozott, szakszerű állami közigazgatás (a „bürokrácia”) szétzúzása, a káosszal való kacérkodás. Bár az Orbán-rezsim ebben is atipikus, hiszen bár ebben-abban hasonlít ezekre a parancsuralmi rendszerekre, ám – tőlük eltérően – nem mozgósít (a „polgári köröket” is leépítette) és nem alkalmaz fizikai megtorlást. Meg kell jegyezni, hogy a sok tekintetben Orbánéval rokon Erdoğan-államban, ahol van mozgósítás is, erőszak is, azért fönnáll valamicske parlamentarizmus és a szabad sajtó maradéka is (még): a klasszikus fasizmus nem támadt föl. (A „demokratikus” posztfasizmusról tizenhét éve itt írtam: ― az eredeti angol szöveg magyar fordítása nem tőlem származik; vö. evvel.)

Itt Orbán, mindig híven önmagához, az irányított zűrzavarra teszi a tétjeit, szokásos felelőtlenségével (ugyanezt szolgálja „a nemzeti konzultáció”, amellyel zaklatja a magyarországi közvéleményt, s amellyel mellesleg egyszerre több rossz hagyományunkat is ébreszti, mindenekelőtt az évszázados Nyugat-ellenességet). A fajgyűlölő lynch justice jelzéseit, első tüneteit igenelni: ez játék a tűzzel a rasszizmus és a sovinizmus gyúlékony zsírjával átitatott társadalmunkban.

Előttünk áll egy ember, akit – mindenekelőtt nemzetpedagógiai okokból – nem lenne szabad gyűlöletes színben föltüntetnünk, nem lenne szabad a kívánatos reform óhajtásának, szellemének meggyökereztetése helyett, a szabadságszeretet terjesztése helyett minden hibánkért és vétkünkért bűnbakká megtennünk, olyan ember, aki nem felelős mindenért, amire rávesz bennünket – hiszen elvégre nekünk is van szabad akaratunk és halhatatlan lelkünk. (Ezeket a terminusokat metaforikusan használom, de az olvasó nem fog félreérteni.)

Bármennyire bizonyosan tudom, hogy ez nem célirányos, bármennyire ellentmond a magyar nép mindennél fontosabb morális érdekeinek, s annak, ami ennél ezerszer kevésbé fontos: az ízlésemnek – mégis azt kell mondanom legmélyebb sajnálatomra, hogy aki (mint az őcsényieknél sokkal jobban informált, híres, gazdag és nemzetközileg is befolyásos nemzet- és államvezető) helyesli: sokat szenvedett, kiszolgáltatott és ártatlan családok ne kaphassanak néhány nyugodt órát, egy kis friss levegőt, aki helyesli és szítja – mert önző érdekei így kívánják – a legalantasabb indulatokat, az egyszerre szörnyű és szánalomra méltó fajüldöző hisztériákat, az aljas gazember.