szerző:
Lichter Péter

Robin Williams mint inspiráló irodalomtanár, Javier Bardem mint a kubai diktatúra elnyomásában élő művész, esetleg Leonardo DiCaprio mint dekadens francia költőzseni – a filmtörténet rengeteg hozzájuk hasonló, legtöbbször valójában is létező karakterrel ajándékozta meg a nézőket. Összeszedtük a legjobb alkotásokat, amik meghozzák a kedvünket az irodalomhoz.

Az olvasáshoz nem feltétlenül csak a könyvadaptációk tudnak kedvet csinálni. Számos olyan film készült már, ami egy-egy kitalált, vagy valóban élt író és költő életén keresztül vezet be az irodalomba, vagy egyszerűen olyan embereket szerepeltet, akik odavannak az olvasásért.

Bár az írás és olvasás nem tartozik kimondottan az akciódús tevékenységek közé, ezek a filmek mégis úgy tudják bemutatni az irodalom magányos izgalmát, hogy nézőként mi is kedvet kaphatunk az olvasáshoz.

Holt költők társasága (1989)

Peter Weir ausztrál filmrendező a nyolcvanas években ezzel a jó arányérzékkel eltalált coming of age filmmel futott be Hollywoodban, amiben Robin Williams végre istenigazából megcsillogtathatta drámai tehetségét. Az ötvenes években járunk egy New England-i bentlakásos elitiskolában, ahol a vaskalapos szigorban tartott fiúk életébe bombaként robban az új irodalomtanár.

©

Keating romantikus élet- és irodalomszemlélete felnyitja a diákok szemét: megalapítják a költészetimádó szektájukat, a Holt Költők Társaságát. Persze a dolgok a drámai történetek megszokott rendje és módja szerint balul sülnek el, a kreativitást elfojtó rendszeré az utolsó szó. A film Robin Williams átszellemült monológjai miatt tud igazán lelkesítő lenni: a költészetbe ugyanolyan érzéki élvezettel bele lehet merülni, mint a szexbe vagy a somlói galuskába.

Mielőtt leszáll az éj (2000)

Hihetetlen, hogy egy olyan buja és életigenlő országban is ki tudott fejlődni a megfélemlítés elnyomó rendszere, mint Kuba. A festőművészből lett filmrendező, Julian Schnabel rendezésében készült Mielőtt leszáll az éj Reinaldo Arenas kubai költő hányattatott életén keresztül mutatja be a költészet és diktatúra egymásnak feszülését.

A mágikus hangulatú verseket író homoszexuális költő élete és művészete a szabadságkeresésről szólt, ám a kubai kommunista diktatúra börtönnel és brutalitással büntette tehetségét. A költő szerepében szokásához híven teljesen feloldódó Javier Bardem zseniális érzékenységgel adja vissza Arenas belső vívódását, a páratlan zeneiségű spanyol nyelvű versek akkor is beleégnek az agyunkba, ha egy szót sem értünk belőlük.

A gránátalma színe (1969)

Az örmény Szergej Paradzsanov filmje csak a legbevállalósabb moziőrülteknek való: ám aki alámerészkedik a legendás rendező észvesztően szürreális világába, annak párját ritkító vizuális élményben lesz része. Paradzsanov filmje a 18. századi örmény költő és trubadúr Sayat Nova életét dolgozza fel sajátságos formában: nem a megszokott életrajzi filmek vonalát követi, hanem a történetet elhagyva álomszerű tablókban, soha nem látott díszletekkel és jelmezekkel mesél a költő életéről.

Az örmény folklór látványos elemei keverednek ősi grúz és türkmén mítoszok motívumaival: Paradzsanov igazi látomásos filmköltészetet komponált. (Filmjeit nem mellesleg a szovjet cenzúra éveken keresztül betiltotta, őt is többször bebörtönözték.) A gránátalma színe a filmtörténet egyik legszebb darabja a költészetről.

Henry Fool (1997)

Hal Hartley a kilencvenes évek amerikai független filmjének legfényesebb csillaga volt, filmjeit tűkön ülve várta a cinéfil közönség. Mára sajnos Hartley kissé háttérbe szorult az újabb nemzedékek mögött, pedig van egy-két kimondottan figyelemre méltó munkája. Ilyen a Henry Fool is, ami annak idején Cannes-ban megkapta a legjobb forgatókönyv díját. A film főszereplője Simon a hallgatag kukás, aki nimfomániás nővérével és beteg anyjával lakik a külvárosban.

Minden egy csapásra megváltozik, amikor a kiadó szobájukba költözik Henry Fool, a nagyképű, simlis önjelölt író és vagabond. Simon Henry hatására írni kezd, és kiderül, hogy egy igazi őstehetség: verseivel nem csak az ismerősei életét változtatja meg, hanem országos botrány és irodalmi szenzáció lesz belőle. Hartley filmje egy fekete humorban tobzódó, elfeledett remekmű, érdemes belekóstolni.

Capote (2005)

Truman Capote az amerikai irodalmi élet sztárja volt az ötvenes években, írásaiból számos film és tévéjáték készült, melyek közül az Audrey Hepburn főszereplésével készült Álom luxuskivitelben volt a legsikeresebb. Capote excentrikus, nehezen megközelíthető figura volt, aki nagyon fiatalon, huszonévesen vált ismertté: azonban csak a hatvanas években megjelent Hidegvérrel című tényfeltáró regényével került a modern klasszikusok közé.

Benneth Miller filmje a Kansasben elkövetett brutális sorozatgyilkosság utóhatását végigkövető tényregény megszületéséről szól. Pontosabban arról, milyen ára van annak, ha egy író a fikció kényelmes világából kilépve a kézzelfogható valóságból meríti a témáját. Capote és a hidegvérű gyilkos között különös bizalmi viszony alakul ki, a film ebből az ellentmondásos feszültségből és persze a zseniális Philip Seymour Hoffman játékából táplálkozik.

Teljes napfogyatkozás (1995)

A lengyel Agnieszka Holland filmje igazi kulturális vegyessaláta lett: a francia szimbolista költőzsenit, Arthur Rimbaud-t az amerikai Leonardo DiCaprio, költőbarátját (és szerelmét), Paul Verlaine-t az angol David Thewlis formálta meg. A film nem lett átütő siker, húsz év távlatából sem tűnik sokkal jobbnak: a dekadens francia irodalmi életet megjelenítő miliő és a két főszereplő játéka teszi még ma is nézhetővé a filmet.

Rimbaud forradalmi hatású költészete igazi legendává, kalandregényekbe és mítoszokba illő élete pedig irodalomtörténeti titokká vált: alig volt tizenhat éves, amikor a párizsi irodalmi élet főszereplője lett, húszévesen már nyugdíjazta magát, és kalandornak, fegyverkereskedőnek állt Afrikában. DiCaprióra osztani a költőzseni szerepét nagyon jó húzás volt Holland részéről, egy pillanatra sem rogyott össze a tehertől a színész, pedig neki kellett elvinnie a filmet a vállán. A Teljes napfogyatkozás minden hibája és nehézkessége ellenére szerethető film maradt, ami hangulatos betekintést nyújt a francia költészet aranykorába.

Fedezd fel Forrestert! (2000)

Gus Van Sant a Good Will Hunting világsikerét meglovagolva forgatta le a szintén mester-tanítvány viszonyra épülő Fedezd fel Forrestert, ám a remélt kritikai üdvrivalgás elmaradt. Van Sant filmje pedig egyáltalán nem rossz, sőt, kimondottan a jobb munkái közé tartozik: a mogorva, remeteként elvonult író szerepében Sean Connery testhezálló karaktert talált magának.

A Thomas Pynchonról és/vagy J.D.Salingerről mintázott író és a tehetséges harlemi srác barátságát elmesélő film magával ragadó, minden kiszámítható fordulatával és giccshatáron mozgó katarzisával együtt is jól működik. Az izgalmas szerzői filmeket (Gerry; Elefánt; Paranoid Park) és tisztességes iparosmunkákat (Milk) is készítő Gus Van Sant remekül teremt a Fedezd fel Forrestert-ben atmoszférát.

Szerzők (2006)

A norvég Joachim Trier filmje az egyik leghangulatosabb irodalmi tematikájú európai alkotás az elmúlt évekből. A fiatal rendezőt – aki távoli rokona a dán fenegyereknek, Lars von Triernek –, első filmje egyből a nemzetközi filmes élet élvonalába repítette.

A Szerzők két fiatal író barátságáról szól: Phillip és Erik egyszerre vág bele az írásba, ám Erik első regényét elutasítják a kiadók, Phillipét pedig nagy sikerrel kiadják, a norvég irodalmi élet nagy reménysége lesz. A helyzetet tovább komplikálja, hogy Phillip betegesen szerelmes lesz Kariba, aki miatt idegösszeomlást kap, és visszavonul az írástól, Erik meg sikeres lesz második regényével. A Szerzők nem a történetének csavarossága vagy eredetisége miatt szerethető, hanem az erős színészek, a hiteles figurák és az iszonyatosan jó atmoszférája miatt.

Wonder Boys – Pokoli hétvége (2000)

A Wonder Boys a legjobb keserédes vígjátékok közé tartozik, széthulló életük egybetartásán küszködő hősei egytől egyik szerethetőek. Grady Tripp első átütő írói sikere óta már évek teltek el, azóta is több ezer oldalra rúgó könyvén dolgozik. Eközben az egyetemi tanári állását is kockáztatva összeszűrte a levet a tanszékvezető nejével (Frances McDormand), ráadásnak még az egyik tehetséges diákjának (Tobey Maguire) az életét is menedzselnie kell. Hogy a dolgok még kellemetlenebbek legyenek, az egyetemi irodalmi fesztiválra érkezik Tripp excentrikus szerkesztője (Robert Downey Jr.) is.

A Wonder Boys a maga idejében méltatlanul ellankadt – állítólag a balul sikeredett marketing miatt – pedig egy sokszor újranézhető, kimondottan kellemes film, a főszerepet alakító Michael Douglas meglepően hiteles a slampos bölcsész szerepében: azok a jelenetek a legerősebbek, amikben gyűrött, rózsaszín fürdőköpenyében pöfékelve bámul az írógépbe fűzött üres papírra.

The End of the Tour (2015)

A fiatalon elhunyt David Foster Wallace a kortárs amerikai irodalom legnagyobb posztmodern tehetsége volt. Az 1996-ban megjelent monumentális, több mint ezer oldalas könyve, az Infinite Jest egyszerre lett bestseller és kritikai siker – sajnos nálunk még mindig nem merte egy kiadó sem megjelentetni. Az élet habzsolva jó című, jól összerakott tinifilmmel befutott James Ponsoldt alkotása Wallace és egy nála néhány évvel fiatalabb író négy napig tartó beszélgetéséről szól.

A Rolling Stone magazinnak dolgozó David Lipsky felkeresi a vidéki magányban élő Wallace-t, hogy cikket írjon róla és a frissen megjelent sikerkönyvéről: a két író elég gyorsan egymásra hangolódik, kialakul köztük valami testvéri viszony. A The End of the Tourt tulajdonképpen színpadon is elő lehetne adni, annyira a két karakter beszélgetésére épül: ettől persze még egy pillanatra sem lesz unalmas. Az introvertált írót az Így jártam anyátokkal egyik sztárja, Jason Segel alakítja, a fiatal riportert pedig a Közösségi hálóval ismertté vált Jesse Eisenberg: az ő játékuk miatt is érdemes megnézni a filmet.